Esztergom és Vidéke, 1994

1994-12-22 / 51-52. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE IDŐLAPOZÓ szerkesztésében Szent István királyságáról Esztergomra az évfordulók évei várnak. Az egyik, talán legfontosabb évforduló a magyar királyság megalapításának ezer éves évfordulója lesz. 1000 karácsonyán koronázták meg Istvánt Esztergomban - egyes történészek felvetése szerint, mások 1001. január l-re teszik ezt a mindenképpen korszakalkotó eseményt. István királyságának XI. századi megítéléséről az ELTE egyetemi tanárának, Gerics Józsefnek (aki az utóbbi időben kétszer is előadója volt az Esztergomban rendezett jelentős konferenciának) a véleményt idézzük fel: „A VII. Gergely előtti korszak megítélése szerint valamely keresztény uralkodó önállóságának legbiztosabb ismertetője az volt, hogy országa egyházának ő a kormányzója, gondoskodik az egyházi méltóságok betöltéséről, püspökségeket alapít. Ám ez nem illetett meg saját belátása, tetszése szerint bármely fejedelmet, hanem csak azt, akit erre az isteni kegyelem kiválasztott. Remek példája ennek a felfogásnak 1080. körül Szent István nagyobb legendájának eljárása. Előadása szerint ti. Géza fejedelem, István apja »igen nagy gondban volt a lázadók megzabolázása, a szentségtörő kultusz kiirtása és a püspökségeknek a megítélése szerint az anyaszentegyház javára való felállítása miatt.« Ettől azonban Gézát álmában angyal, szent látomás tiltotta el és adta tudtára: »Nincs számodra megengedve az, amit elmédben forgatsz... Születendő fiú származik majd tőled, s az Ur őrá fogja bízni mindennek a végrehajtását az isteni gondviselés tanácsa szerint. Egyike lesz ő az úrtól választott királyoknak.« A legenda szerint István király-mivoltának az egész tevékenységének alapja személyes isteni kiválasztottsága, az ég reá vonatkozó akaratának közvetlen megnyilvánulása. Ezt emeli ki róla a Legenda Maior, sőt maga is István a pannonhalmi oklevélnek abban a részében, amelynek hitelességét eddig nem vonták kétségbe. Az oklevélben István arról szól, Gratulálunk! Beke Margit a történettudományok kandidátusa lett Kedves kollégám, Beke Margit, a Prímási Levéltár igazgatónője a legmagasabb pontszámmal megkapta a történettudományok kandidátusa fokozatot. A Szatmár megyei Nagyecsedről induló életpálya Debrecenen és Budapesten keresztül vezetett Esztergomba, ahol 1979-től a Prímási Levéltárban a Főkáptalani Levéltárban és az Érseki Simor Könyvtárban vezetői tisztséget töltött és tölt be a középiskolai tanári és levéltáros diplomával rendelkező szakember. A bölcsészdoktori címet 1977-ben kapta meg summa cum laude minősítéssel. Tudományos mukássága igen széleskörű, hiszen az egyházszervezet történetétől kezdve az egyes egyházi szerzetes rendek történetén át az Ecsedi láp lecsapólásának történetéig terjed. Kandidátusi értekezésének címe: A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919-1944 között. Münchenben és Budapesten jelent meg 1992-ben két kötetben. A mű első részében a szerző a püspöki kar tanácskozásainak történetét tárgyalja a kezdetektől (1600-as évek) 1944-ig. A szerző a püspöki konferencia genézisét a magyar rendi alkotmányosságból vezeti le. Ezeken a tanácskozásokon az egyházi vezetők a közéleti, politikai, kulturális és szociális kérdésekben igyekeztek közös álláspont kialakítására. Ezért a püspökkari konferenciák jegyzőkönyvei és háttéranyaga nemcsak a magyarországi egyháztörténetnek, de a politikai mozgások és politikai döntéshozatal jó része történetének is elsőrendű forrása. A második rész egy hatalmas forráspublikáció az 1919-1944. közötti püspökkari konferenciák jegyzőkönyveinek szöveghű kiadása. Az anyagot a mellékletek egészítik ki. Beke Margit elsőként sorolja fel a szakirodalomban kronologikus sorrendben a püspökkari tanácskozásoktól kezdve az 1608. augusztus 28-án tartott első tanácskozással. A tanácskozások legtöbb esetben napra pontos dátuma mellett feltünteti a tanácskozás elnökét és helyét. Hatalmas munkával összegyűjtötte a püspöki kar tanácskozásainak résztvevőit, ami azt jelenti, hogy 1608-1944. között, valamennyi, a magyar katolikus egyház részének tekinthető egyházmegye ordináriusának neve, kormányzásának kezdő és befejező éve, valamint az egyházmegye alapításának éve szerepel benne. Ez a lista nem állt ezidáig a szakma rendelkezésére. A memorandumok címszó alatt zömmel az uralkodóhoz, vagy a pápához, 1867 után pedig főként a felelős minisztériumhoz, elsősorban a VKMhez írt „leveleket" publikál. A jegyzőkönyvben történő eligazodást tárgyés névmutató segíti. Beke Margit disszertációjának témaválasztása és feldolgozása a tudományosság igényeit bőven kielégítő munka. A források teljes kiadása a kötetet történettudományi alapmunkává kézikönyvé teszi. Beke Margit műve alapján elmondhatjuk, hogy valóban méltó a kandidátusi fokozatra. Gratulálunk! Csombor Erzsébet hogy Anasztáz apátnak és szerzeteseinek imádságára „bátorságot merítettünk és győzelmi babért szereztünk." Nagyobb Legendájának ugyanerre vonatkozó szavai szerint István az ellene fellázadt pogányokat »a kereszt dicső jelétől védve... Szűz Mária érdemeitől oltalmazva, az Isten számára kedves Szent Márton püspök és Szent György vértanú zászlaja alatt« legyőzte, püspökségeket alapított, majd ezek után királlyá avatásban részesült. Istennek Istvánra vonatkozó döntése csatában mutatkozott meg... A csatát megnyerve, István ebben az ábrázolásban Isten választottjának és közvetlenül az ég kegyelméből való királynak tudhatta magát, amit a királlyá avatás ünnepélyesen elismert és szentesített. A mennyei akarat közvetlen megnyilvánulása után a királyavatásnak nem István személyére nézve, hanem inkább a királyság intézményesítése szempontjából volt nagy fontossága. Sem a pannonhalmi oklevél, sem a Nagyobb Legenda nem mondja meg világosan, kitől származott a királyválasztás elismerő és szentesítő aktusa. Ezt a történetírásnak kell tisztáznia. A 11. századi legendaszerző azt tartotta fontosnak rögzíteni, hogy Szűz Mária már István Koppány feletti győzelménél is jelen volt, s a kezdetektől védte Istvánt, népét és országát. Mária királynőként való 10-11. századi nyugati tiszteletének ismeretében Magyarország István által neki való felajánlását mindenképpen lehetségesnek tartjuk." Gerics József tanulmánya a Művészettörténeti Értesítő 1990. évi 1-2. számában jelent meg, s itt csak a király isteni kijelölésével kapcsolatos részt mutattuk be olvasóinknak. O.A. Kántálás - tanácsülési határozatban 1777 májusában Esztergom szabad királyi város tanácsa erélyes hangvételi felszólítást kapott a helytartótanácstól, melyben arra utasítja a várost, hogy szüntesse meg azt a régi helyi szokást, melynek alapján szombatonként a város főterén álló Szentháromság-szobornál iskolásokkal énekeltetik a lorettói litániát. A mélyen vallásos barokk korban különösnek tűnő rendelkezés indoklásképpen arra hivatkozik, hogy a városi magisztrátus a diákokat jogtalanul, a néhány évvel korábban felszámolt jezsuita rend esztergomi házának tulajdonát képező szőlők hasznából fizeti oly módon, hogy - minden törvényes jogalapot nélkülözve - e szőlőket kivonja az általános adózási kötelezettség alól, s az így megmaradó összeget tudja a diákok fizetésére fordítani. Ráadásul a város soha nem létesített semmilyen alapítványt, mellyel a kebelbéli iskolák diákjait litánia éneklésére kötelezhette volna. De honnan ered a szombatonkénti litániázás szokása? Ismeretes, hogy a 17-18. század fordulójának amúgy is embert próbáló évtizedeit 1710-ben súlyos pestisjárvány tetézte be, mely hatalmas pusztítást vitt végbe a török alól csak nemrég felszabadult, majd a Rákócziféle harcokban ismét megritkult, emberi életben és anyagi javakban egyaránt megfogyatkozott és leromlott lakosság soraiban. A járvány csillapodtával és a mindennapi élet konszolidálódásával Esztergom város vezetése - a korabeli szemléletnek megfelelően -, hogy a pestis megszűnése miatt érzett háláját kifejezze. Szentháromság-szobor felállításáról döntött. Mivel azonban az elkészítés költségei tetemesem meghaladták a város financiális lehetőségeit, ezért az esztergomi érsekséghez fordult segítségért. Keresztély Ágost 1715. szeptemberi válaszlevelében így ír: „Örömmel vettük nagyságtok két rendbéli levelét, melyben a város főterén felállítandó Szentháromság szobrához kémek támogatást. Mielőtt azonban erről döntenénk, vagy utasítást adnánk a pénz kiutalására, tájékozódni kívánunk a szobor teljes költsége felől." Nem tudni, Esztergom város mekkora összeget közölt, mindenesetre az érseki prefektus rövidesen arról tájékoztat Pozsonyból, hogy a helybéli szobrász 300, a kővágók pedig 100 ft-ot már felvettek tőle, s ez utóbbiaknak még további 100 ft-ot fog adni. E jelentős segítség ellenére is vontatottan haladt a szobor készítése, mert csak évek múlva, 1719 júniusában fizeti ki a város - feltehetőleg az utolsó részletet Ridter András pesti kőfaragónak 58 ft 64 dénárral „a város főterén lévő Szentháromság szobor felállításáért". A nem kis erőfeszítések árán elkészült szobor minden bizonnyal méltóképpen szimbolizálta az 1700-as évek elején Esztergomban élő polgárok háláját a pestis okozta csapások elmúlásáért. Ezzel együtt azonban az akkor még helyenként romos város ékessége és büszkesége lehetett. Talán a polgárság e fölötti öröme és hálája is kifejezést nyert az 1718. szilveszter napi tanácsülés egyik utolsó határozatában, amely elrendeli, hogy attól kezdve minden hét szombati napján tizenkét diák vonuljon ki a főtéri Szentháromság szoborhoz és ott „a szokásos módon kántálva" adja elő a lorettói litániát. Ezért a szolgálatukért, „ha az említett litániát megfelelően éneklik el", negyedévenként 2 ft fizetséget kapnak. Mint láttuk, hatvan év múlva rideg pénzügyi megfontolások söprik el az addigra kedves, bensőséges szokássá nemesedett tanácsülési határozatot. Kántor Klára