Esztergom és Vidéke, 1994
1994-07-28 / 29-30. szám
10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Kegyeletünk tisztességünk bizonyítéka is - hirdeti fennkölten laptársunk, az Ez van júliusi számának egyik címe. A rövid glossza hatodik sorához érve, rá kellett jönnöm, hogy - bár névtelenül - én vagyok a címzett. Én voltam az ugyanis, aki-még 1992 áprilisában - lapunk hasábjain „elmarasztaltam, kioktattam" az MSZP helyi szervezetének szószólóit, amiért az 1919-es esztergomi hősök emléktáblájának „indokolatlan, meggondolatlan" levételét helytelenítették. A kiemelt szóhasználat az Ez van sajátja. Sajnos, ugyanígy jellemzőjelegalábbis egy-két cikk erejéig minden számában - az információ nélküli véleménynyilvánítás. Az „odamondás", csak azért, hogy , jól odamondjunk". Való igaz, hogy ez a törekvés nem szeretheti az információt, hiszen megvalósulását veszélyezteti: kiderülhet, hogy a „kemény kritika" alaptalan, céltalan, önmagáért való. Ezért aztán megszólalás előtt egyáltalán nem igyekszik tájékozódni; ha pedig tájékoztatják, azt sértődötten „kioktatásnak" minősíti. Még a Bourbonoknál is bourbonabb: nemcsak hogy nem tanul semmit, de mindent el is felejt. No, legyünk igazságosabbak: a kéretlenül kapott információkból legfeljebb annyit jegyez meg, amennyi nem gátolja, hogy ismét bátran „odamondhasson". Alkalomadtán, jelen esetben több mint két év múlva. Amit időközben kegyeletre oly kényes és tisztességes laptársunk - illetve pártszervezeti kiadója - tanácsosnak tartott elfelejteni, az mindössze az a tény, hogy a hiányolt tábla megnevezte a „19-es Hősök terét", amely 1990 január eleje óta nem létezik; valamint egy 1919. május 21-ei „párkányi csatáról" emlékezett meg, amely alkalommal semmiféle csata nem volt. Bizonyítékul - ahogy 1992 áprilisa ban is tettük - újra közöljük a tábla fényképét az előző oldalon (Ortutay András levéltári kutatásának eredményével együtt). Hátha így másodjára elhiszik Ezvan-ék a saját szemüknek, hogy „ez van", s elfogadják a tábla levételének elegendő indokául magát a táblát, amely kétszeresen is - mind a hely, mind a történelmi dátum megjelölésére nézve - hamisan informál, félretájékoztat. (Ha a fotót szeretnék összehasonlítani, az eredeti táblát megtekinthetik a Balassa Bálint Múzeumban. Oda való.) A glossza egyetlen dologra emlékezik - majdnem jól (majdnem tisztességesen). Két évvel ezelőtt az önkormányzat és az EBE nevében a 19-es honvédő hősök emlékének megörökítésére vonatkozóan valóban tettem ígéretet. Természetesen nem „haloványat", ahogy laptársunk írja, hanem nagyonis világosat, amelyben szó sem volt a régi tábla visszahelyezéséről. Új táblát új helyen ígértem, az események 75. évfordulójára. El kell ismernem, hogy ezt az alkalmat lekéstük. Sürgetőbb feladatokkal túlterhelten, de mindenképp a saját hibánkból. Nem tölt el örömmel ez az önkritikus szókimondás; de méginkább elkedvetlenít az információt szándékosan nélkülöző kritika. Négyszemközti megnyilvánulásait sem szeretem, még kevésbé, ha publikus óhajt lenni. Aki közéleti, újságírói szerepben kritikára vállalkozik, kötelessége megjegyezni, soha el nem felejteni: a tájékozódás a tisztességes vélemény feltétele és bizonyítéka. Nagyfalusi Tibor Holocaust térképek A Holocaust 50 éves évfordulójára két térkép és a hozzájuk tartozó rövid ismertetések és források jelentek meg. A magyar zsidóság tragédiáját bemutató Holocaust Budapest 1944 és Holocaust Magyarország 1944 térképre vetíti a csak sokszor kevéssé ismert tényeket, adatokat. Az 1944-es Budapest térkép megadja a zsidókérdésben érintett magyar hatóságok helyét, a német hatóságok elhelyezkedését, a nyilasházak, a kivégzések helyeit, a gettó külön felnagyított térképét, a vagonírozó helyeket, a védett házakat, a Wallenberg-akció központjait, a kórházakat stb. A térkép és „A budapesti zsidóság holocaustja 1944" c. írás, dr. Ságvári Ágnes munkája tényszerűen mutatja be a budapesti zsidóság elpusztítására, illetve mentésére tett lépéseket. Röviden felsorolja a különböző védelmeket: portugál, spanyol, svájci, svéd, el salvadori, nicaraguai, vatikáni, valamint a kormányzói és belügyi védelem számszerű adatait, a Nemzetközi Vöröskereszt tevékenységét. Az 1944-es Magyarországot bemutató térkép melléklete bemutatja a zsidók deportálásában főszerepet játszó csendőrség csendőr-kerületi beosztását, a német katonai parancsnokságok elhelyezkedését. Megkapjuk a gyűjtőtáborok, gettók, internálótáborok, vagonírozóhelyek, kivégzőhelyek felsorolását. Esztergom mint zsinagógával rendelkező város és ahol a zsidókat gettóba gyűjtötték - szerepel. A szomszédos Párkány is mint gyűjtőtábor szerepel, ahova a párkányi járás zsidóságát gyűjtötték össze. A legközelebbi bevagonírozóhely Komárom. A térképhez kapcsolódó füzetből megismerhetjük a rendőrség és a csendőrség szervezeti felépítését és tíz mellékletben az újvidéki razziától a személyi veszteségek számáig kapunk adatokat. Újkori történetünk e szomorú időszakának máig első térképes ábrázolását a Jewish Agency for Israel megbízásától készítették el, s a SOLLUNT BT. 1173 Budapest, Lázár deák u. 4. terjeszti 500-500 Ft-os áron. PILISMARÓT VAGY MARÓTPUSZTA (PUSZTAMARÓT)? Zolnay László, aki ezelőtt vagy 40 éve az esztergomi múzeum vezetője volt, egy számomra meglepő felfedezésről számolt be. O beosztásával, állásával járó kötelezettségének tartotta, hogy ha kell, akár gyalog is bejárja a múzeum érdekkörébe tartozó területeket. így történt, hogy egy ízben terepbejárást végzett Lábatlan és Süttő táján is. Hajói emlékszem, az akkor még rákjairól is nevezetes Bikol-patak mentén jutott fel Bikol-puszta táján a tetőre. A fennsík bejárása során Marótpusztán romokat fedezett fel. Véleménye szerint egy négysaroktornyos, valószínűleg renaissance váracska, kastély rejtőzhet a felszín alatt, amelynek építtetőjét Estei Hyppolitban, a „kis prímásban" lehetne keresnünk. Ez az előzménye annak, amit írásom címében már jeleztem és ami Esztergomban és Pilismaróton is biztosan vitát és nehezményezést is válthat ki. Ez pedig Dobozy Mihály történetének a „helyre" tétele. Erre vonatkozólag két történelmi munka áll rendelkezésünkre, illetve, hogy pontosabban fogalmazzak, az én rendelkezésemre. Az egyik Istvánfi Miklósnak először 1622-ben kiadott Magyarok története, a másik a Nagyszombaton, a jezsuiták nyomdájában 1748-ban megjelent Imperatores Ottomanici sorozatának II. Szulejtnánról szóló második kötete. Mind a két mű egyértelműen írja le történetünket. Lássuk hát, mit ír Istvánfi. Elnézést kérek az olvasótól, hogy nem a hosszú latin szövegeket idézem és csak a legszükségesebb részleteknél térek ki erre. Az 1526. augusztus 29-én lezajlott mohácsi csata után, szeptember 11 -én érkezik Szulejmán Budára. Mária királynő már az ütközet másnapján értesül a csatavesztésről és kincseinek jó részével még aznap éjszaka elmenekül. A többi értékes holmiját hajókon igyekszik megmenteni. Ugyanezt teszi a német polgárság is. Feltételezhető, hogy ezeknek a kincseknek a megszerzésére, esetleg a királynő utóiérésére küldi Szulejmán azt a csapatot, amelyik Esztergomot eléri. A város parancsnoka, „Andreas Orbanicus" (Orbán? András) miután a Buda felől a Dunán menekülők hajóit kifosztja, magára hagyja a várost. Esztergom azonban mégis megmenekül, mert a várost és a várat egy Nagy Máté nevű, alacsony sorból származó, de vitézségével kiemelkedő vezetője megvédi, így a török csapat most már a Duna mentén tér vissza Budára. Visszatértük során még ostrom alá veszik Visegrádot. (Nyilvánvaló, hogy útba esik Pilismarót, ez a nevezetes királyi birtok, de ezt Istvánfi meg sem említi!) Miután Visegrádot a nosztrai (Márianosztra) szerzetes-remeték a lakosság segítségével megvédik, éspedig vitézül, ez a csapat visszatér Budára. Most pedig lássuk mit ír Istvánfi a továbbiakról. A szultán további két akindzsi (könnyű török lovasság) csapatot küld ki. Áz egyik a Balaton környékét pusztítja, rabolja, a másik a Pilis és Vértes hegységeknek indul. Az ellenséget nyilván megelőzi a híre és a lakosság menekül. így menekül Dobozy Mihály is. (Vértesdobozon még ma is élnek Dobozyak!) A cél nyilvánvaló: menekülni a lehető leggyorsabban. Nehezen képzelhető el, hogy a doboziak a Pilis hegység megmászásával kívánnak a török pusztította Esztergom-Visegrád vidékére menekülni. Sokkal valószínűbb, hogy a számukra könnyebben és gyorsabban járható tatai medencén igyekeznek kijutni a Dunához. Itt a Gerecsében létezik egy kevés fáradtsággal elérhető, erődítésnek is felfogható érseki vadászkastély „Archiepiscopi strigoniensis municipium". Ide menekült egyébként a környék egész lakossága. Ezt a kastélyt körülárkolták és körülsáncolták. Szó sincs tehát szekértáborról, amiről Nemeskürthy István és Sugár István beszél. Olyan sikeresen védekeztek, hogy gyakori kitöréseikkel az ellenségnek nagy veszteséget okoztak. A szultán kénytelen volt haladéktalanul nehéz faltörő ágyúkat „majoré,s colubrinae" küldeni, hogy az ellenállást megtörje. A történet vége már ismeretes előttünk. Dobozy Mihálynak és hitvesének szomorú sorsa még ma is összeszorítja szívünket. Az eddig leírtak valóban csak a történetíró Istvánfi nyomán alkotott következtetések, a végső igazolást csak a „régészásó" feltárási munkája adhatja meg. „Dixi et salvavi animam meam". Horváth Henrik Horváth Henrik, az Akadémiai Kiadó nyugdíjas szerkesztője Mucsi Andrásról való megemlékezésünk alapján írta meg cikkét. Mint kísérő levelében írta, Zolnay Lászlóhoz és Mucsi Andráshoz is személyes kapcsolat fűzte. Cikkével kapcsolatban meg tudjuk nyugtatni, a kérdés felvetése nem vált ki vitát, hiszen már korábban is több történetíró foglalt állást a Dobozy-történet pusztamarón eseménytörténete mellett, amelyet dr. Horváth István nagy régészeti topográfiájában véglegesen tisztázott Koreaiak a Várban Július 19-én, kedden a Vármúzeum rondellájában nyílt meg kilenc koreai művész tárlata. Lee Bong-Real, Kim Soo-Ja, Kim Kivang-Sook, Lee Na Kyung, Park Jea-Ho, Cho Joug-Kac, Kimin SyougSu és Park Kivang-Hea művészek alkotásait Horváth Béla, a Vármúzeum igazgatója és Hann Ferenc főtanácsos, művészettörténész ajánlotta a közönség figyelmébe. A megnyitón megjelent Sung-Hong Choi, a Koreai Köztársaság (Dél-Korea) budapesti nagykövete. IDŐ LAPOZÓ OjW^f Ö*iá szerkesztésében • . • ;- :=- , ; . ; / . . >• •
