Esztergom és Vidéke, 1994

1994-07-14 / 27-28. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE A nevelést, az elfogadást a családban kellene kezdeni, már kisgyermekkorban. A gyermeket nem kell elzárni a haldokló elől, mert így nem óvjuk meg, csak tabut nevelünk bele. Az a tény, hogy a gyerekeknek A halál napjaink embere számára métlődik - önmagammal fordulok megengedik, hogy otthon maradjaMottó: „Ne azért imádkozzam, hogy óva legyek a veszélyektől, hanem hogy félelem nélkül nézhessek szembe velük. A halál ugyanúgy az élethez tartozik, mint a születés. A járás éppúgy felemelése a lábnak, mint a letevése." Rabindranaht Tagore rettenetes és rejtelmes dolog, amelyre nem jó gondolni sem, amely elől el kell bújni. A halál különleges tabu-téma, személytelenné, érzelemszegénnyé vált. Ma már a haldoklásban sem veszünk részt, már akkor megkezdődik az elfojtás, az elhárítás. Mind kevesebb ember hal meg az otthonában, a kórház a „halasztó nagyüzem". Mi is a halál a kórházban? Kínos kommunikáció a haldoklóval orvosnak, hozzátartozónak, betegtársaknak egyaránt. A halálról nem beszélünk, mintha ezzel elűzhetnénk annak fenyegető árnyát. Nem volt ez mindig így. Nem kell, hogy így legyen! A halálhoz való viszony a nevelésben, a neveltetésben és a társadalmi-szociális viszonyok megváltoztatásában oldható meg. Történetileg valószínű, a két háború kezdte el a haláltól való elidegenedés folyamatát, részben a halál tömegesedésével és irracionalitásával, de jelentős részben a halottak eltűnésével, távoli temetésével. Az előző századokban a haldokló családi körben volt, még a járványok idején is volt egy-két nap, amíg a haldoklót ápolni lehetett. Volt idő rá, hogy a család körülfogja. Tudtak kommunikálni vele. Tudtak imádkozni, ami a figyelmet ráirányította a bekövetkező végre. Mai „elcivilizálódott" világunkban mindez megszűnt. A haldoklót ellökjük magunktól, magára hagyjuk, bedugjuk egy kórházba, igyekszünk elmenekülni az élmény elől, mondván, hogy a halál nem annak fáj, aki elmegy, hanem annak, aki itt marad. Vele, a haldoklóval senki nem törődik, lelki békéjének megtalálásában senki nem segítA Freud-i Halálösztön elkerülhetetlen sorsnak tartja az agressziót. A Halálösztön Freud-nál valójában a megismétlési kényszer, az életfolyamatok konzervatizmusának megfelelője. Nem szükségszerűen misztikus vagy destruktív fogalom. A Halálösztön tulajdonképpen a következőt jelenti: a korai Freud azt állította, hogy a külvilágban bekövetkező frusztráció következménye az agresszió. Az ember ettől lesz agresszív. Erre „belső ösztöne van", és a kifelé irányuló agresszió akkor fog befelé irányulni, hogyha gátolják az agreszszió érvényesülését. Nem lehetek kifelé agresszív - ha az sokszor isszembe. A Halálösztön ennek a fordítottja. Eredendően saját magammal fordulok szembe; ez a Halálösztön. O a háborút akarta megmagyarázni, s ekkor keletkezett ez a fogalma. Napjainkban egyre többet foglalkozunk a haldoklás, a meghalás problémájával. Könyvek, újságcikkek jelennek meg, televíziós vitaműsorokat láthatunk a témával kapcsolatban. Új tudomány fejlődött ki, a tanatológia. Célként áll előttünk, hogy a haldoklót újra érzelmekkel vegyük körül. nak a tragédia színhelyén, őket is bevonják a beszélgetésekbe, azt az érzést alakítja ki bemiük, hogy nincsenek egyedül a gyászukban és jól esik nekik az a tudat, hogy a felelősségben és a gyászban ők is osztozhatnak. Ez fokozatosan felkészíti őket és segít nekik abban, hogy a halált az élet részének tekintsék, ez olyan tapasztalat, ami hozzásegíti őket a felnőtté váláshoz. Ez nagyon is ellentmond annak a társadalomnak, ahol a halált tabunak tekintik. A gyereket mindenből kizárják, valamilyen ürüggyel távoli rokonokhoz küldik őket, vagy a haldokA halál és a hozzá vezető út Nem szokatlan dolog, hogy amint a beteg halála felé közeledik, az orvosok és az ápolók egyre jobban távolodnak el tőle. Ennek elsődleges oka, hogy ez a helyzet emlékezteti őket arra, hogy egy napon nekik is szembe kell nézniük a halállal. A haldokló még elhagyatottabb, és reményvesztettebb lesz, ha érzéseit nem fejezheti ki. Az az ápoló, aki nem zárkózik el a beteg közelségvágyától, képes arra, hogy az elszigeteltség néhány korlátját lerombolja. Az elmúlt 50 évben egyre több dicséret érte az orvostudományt az élet mindenáron való meghosszabbításáén, de a szánalom tényéért rendszerint nem jár jutalom. A szánalomra, együttérzésre és megértésre ismét nagy szükség van. A halál nem lehet az az ellenség, ahogyan a mai gyakorlat gondolja. Az ellenség inkább az a felfogás, ami megakadályozza a megfáradt, beteg embert abban, hogy nyugodtan és méltósággal meghalhasson. Ma nem az a lényeg, hogy milyen annak az embernek az élete, hanem az, hogy minden áron ÉLJEN. Napjainkban egyre nagyobb teret hódít a méltóságban történő meghalás joga. A fejlettebb pszichológiai kulturáltságú országokban az olyan kórházi osztályok személyzetének, ahol gyakoribb a halál - mint például onkológiai osztály - a feszültségek levezetésére külön csoporttechnikákat alkalmaznak. Megtanítják őket a haldoklóval való kapcsolatteremtésre, érzelmi viszonyulásra. Sajnos ez hazánkban még nem bevett szokás. Először a legtöbb évtizedes elfordulást kellene romba dönteni, és utána kezdődhet az érzelmi újjáépítés. lót távolítják el a gyermek közeléből, kiszakítva otthonából, megszokott környezetéből, szerettei köréből. A gyermek megérzi, hogy valami baj van és bizalmatlansága a felnőttek iránt csak nagyobb lesz. Traumatikus tapasztalatot szerez a bizalmat nem érdemlő felnőttekről, akikkel nem tud mit kezdeni. Azzal, hogy a gyermeket elzárjuk, a haldoklót is még magányosabbá és személytelenné tesszük. Meggátoljuk abban, hogy gyermekét, unokáját még utoljára láthassa. Elszakítjuk őket egymástól, és ez mindkettőjüket nagyon megviseli. A régi, főleg falusi életben, ahol több generáció élt együtt, természetes volt a folyamat, megszületünk és meghalunk. Mindkettőt az élet részének tekintették. A gyerekek ebbe születtek bele, ebben éltek. A több generációs családok szétrobbantásával, elatomizálásával szűnt meg ez a természetesség. Az idős beteg szülőt, nagyszülőt... a család nem tudja és sok esetben nem is akarja magához venni, ápolni. Inkább bedugják egy kórházi osztályra és ott magára hagyják. A szemlélet megváltoztatását elsősorban az egészségügyi személyzetnél kellene kezdeni, hiszen ma még ők azok, akik közvetlen kapcsolatban állnak a haldoklóval. Ha őket sikerül megváltoztatnunk és az elszemélytelenedést újra személyessé tenni, ha az ő hozzáállásuk megváltozik és ezt a változást tovább adják környezetükben, saját gyermekeiket e szellemben nevelik, akkor talán reménykedhetünk abban, hogy néhány évtized, pár generáció alatt a haldokló ismét visszakaphatja a méltóságteljes halálhoz való jogát. Gazdag irodalom foglalkozik a halál utáni élet gondolatával, mely ma már Magyarországon is könnyen hozzáférhető. Legismertebb talán R.A. Moody trilógiája. Hosszasan lehetne vitatkozni arról, hogy igaz vagy nem igaz a földöntúli élet illetve az újjászületés. Ahogy Voltaire mondja: „Nem különösebb dolog kétszer megszületni, mint egyszer. A természetben minden feltámadás." Aki hisz benne, annak lelki megnyugvás, aki nem, annak a jövő titok. Hogy kinél van az igazság azt addig nem tudjuk eldönteni, míg át nem éljük a halál élményét, reményünk pedig legyen, hogy nem elzártan, „kórházi halasztó nagyüzemben..." ér el a vég. Tóth Eszter Ez az a hely, ahol áll az idő? Ha kies városunkba autóbuszos turista vetődik, első benyomása roppant kellemetes: feltekintvén a pályaudvarhelyi időt jelző órájára, örömmel állapíthatja meg, itt nem érvényes a greenwichi idő. Ugyanis a pórias valóság az, hogy a város eme nevezetes, minden el- és ideutazót tájékoztatni hivatott szerkentyűje nemes egyszerűséggel szólva - bedöglött. (Igaz, Murphy szerint ami elromolhat, az el is romlik.) Azt mindig is tudtuk, hogy Esztergomban az idő kereke lassúdabban jár, mint másutt, az európai időről nem is beszélve, de hogy megállt volna, az azonban - mindenféle ipar-leépülés és közöny ellenére - mégiscsak túlzás. Ha rajtam múlna, mindenféle időmérő szerkezeteket szereltetnék fel a város mindahány pontján. És egy olcsó, de bizonyára jól beváló trükköt alkalmaznék: valamennyit egy kicsit gyorsabb járásúra állítanám. Hátha ettől valamelyest felocsúdnának a lustaságra hajlamosabbak. Az amúgy is gyorsabbak pedig az órákra pillantva azon kapnák magukat, hogy lassúbbak lettek... Száz szónak is egy a vége, a pályaudvar óráját legalább a látszat kedvéért, mégiscsak el kéne indítani. Legalább az ideérkező vendég higgye azt, hogy... s.j.