Esztergom és Vidéke, 1993

1993-09-02 / 35. szám

260 ESZTERGOM ES VIDEKE Cambrai - Esztergom Cambrai Úgy tűnik, ez az (egyik) ideális útvonal. Azzal együtt, azokkal a helyszínekkel, városokkal, amelyek köztünk és körülöttünk vannak, azokkal az eseményekkel, már-már történelemmel, melyeknek részesei voltunk, s azokkal az emberekkel, akik „működtetik", aktivizálják eze­ket a kapcsolatokat, s átélik mind­azt, ami eddig megtörtént velünk. A fent jelzett útvonal e nyári tar­talma: augusztus 17-én Cambrai ­ból, (és Svájc, Ausztria, Szeged, Makó felől, „a világ minden tájá­ról") 34 észak-franciaországi bará­tunk érkezett hozzánk vendégségbe. A Városházán gyülekeztünk, sok­sok ismerős arc: jónéhányukat tava­szi utunkról, vagy éppen korábbi ta­lálkozásokról már ismerhettük. Ne­héz is elfogulaltlanul beszélni min­denkiről, hiszen az oly kedves Süle, Dinnyés családok mellett hogyan hagyhatnánk ki azokat, akikkel nap mint nap találkoztunk, beszélget­tünk, akikkel a második napon már össszeölelkeztünk. Andre és Jean, az oly szívélyes „monsieur Presi­dent"-házaspár, franciaországi házi­gazdánk; az utolsó este döbbenetes énektudásával megnyilatkozó tanár­kolléga, a hihetetlenül jókedvű, fel­szabadult gyerekek... mind-mind kedvesek számunkra. Első este a Szigetcsúcs várta a vendégeket és a házigazdákat, ha­lászlével, a második napon a Bazi­lika, a vár volt a terep. Kellemes ebéd a Szenttamás étteremben, s bi­zony senki nem utasította vissza a lehetőséget: repülős városnézés... Háromszor emelkedett fel a megbíz­ható Ancsa (AN-2 típusú gép) Bán Józsi bácsival, a mindenes pilótával, a végén repültek Andre-ék - a négy­személyes kisgéppel. Kis kellemet­lenség: Jean fényképezőgépe (leg­alábbis az automatikája...) „beleüt­között" a plexibe, egy képet sem tudott csinálni. Majd küldünk, a mi légifotóinkból! Este gitárgála, nagy sikerrel, va­csora, s készülődés a másnapi, bala­toni túrára. Tihany, apátság, finom ebéd, strandolás: igazi nyaralás. Alighogy hazaértek, újabb fürdő után találko­zó a Halászcsárdában, várakozás a tűzijátékra. Ami aztán duplázódott, mert a negyedik nap visegrádi, szen­tendrei kirándulását betetőzte a hú­szadikai légiparádé zsúfolt Buda­pestjének a képe. Utolsó teljes nap újra Esztergom­ban. Néhányan felszaladunk vendé­geinkkel Dobogókőre, lefelé a Hoff­man-kunyhó; van, aki el tudott in­dulni hajókázni is velük. Délután szívélyes találkozó a Döbönkúti dű­lő farmgazdáinál, kellemes, friss gyümölcsös vacsora. Aztán még egy nagy alvás és másnap már a francia nyelvű búcsúmise, a Belvá­rosi templomban. S mintha perc lett volna, úgy elszállt ez a csonka hét... Széchenyi tér, pakolás, rakodás, ösz­szeölelkezés. És legközelebb, legközelebb... Integetünk, négy­négy puszik, francia szokás szerint, gyertek, megyünk, au revoir, au revoir... Jövőre, veletek, ugyanott, ugyan­itt!!! Akkor Bretagne-ba, Párizsba, Amiens-be megyünk? Jó veletek, jó, hogy itt jártatok! Rafael Balázs Akit Szent István nevezett ki Eitner Elemér Káci bácsi olyan régóta van Eszter­gomban, hogy Leopold Antal dr. prelátus-kanonok mond­ta egyszer:a Káci bácsit még Szent István király nevezte ki. (Vécs Ottó: Esztergom humo­ra, 1933.) Koncert a Hídért Ebben az évben felgyorsultak az esztergomi Mária Valéria híd újjá­építéséért indított tárgyalások. Ja­nuár 11.: Párkány és Esztergom Híd Bizottságai tárgyalásán részt vett Jeszenszky Géza külügyminiszter. A városházi este a helyi televízió adásának részévé nőtte ki magát, ahol már nemcsak a hídról, hanem a két testvérváros és a két nép viszo­nyáról is szó esett. Június 14-én a baráti társaságok, a megegyezést elősegíteni kívánó fórumok koncertet rendeztek a Ze­neakadémián - szintén a hídért. Göncz Árpád államfő mellett ott állt a pódiumon dr. Könözsy László és Ján Oravec, a két polgármester. Jo­seph Haydn Évszakok című oratóri­umát az Állami Hangversenyzene­kar adta elő, magyar és szlovák éne­kesek közreműködésével. Vezé­nyelt: Fischer Adám. Építkezés: januárban szándék­nyilatkozat született az esztergomi oldal csonka ívének felújításáról. A munka a nyáron elkezdődött Né­hány éve rendbehozták a párkányi ívet is. A legújabb fejlemény: szeptem­ber l-jén (lapzártánk után) Po­zsonyban, a Szlovák-Magyar Fó­rum rendezésében megismétlődik a koncert, bevételét a híd felépítésére ajánlják fel. Mihail Kovac a koncert szünetében állófogadást ad. Vendé­gei között van a két polgármester és Szentiványi István magyarországi országgyűlési képviselő, aki beszé­det is mond. A koncert helyszíne a pozsonyi rádió díszterme. A meghí­vót Rudolf Chmel, a Szlovák-Ma­gyar Fórum elnöke, volt budapesti nagykövet, kapcsolataink rendezé­sének elkötelezettje adta fel. A hangversenyen a bécsi Haydn Zenekar játszik, Fischer Ádám ve­zényletével. A karmester együttesük névadójának darabjait tűzte műsor­ra. Ünnep, iskola Ünnep, igen, ünnep ez is: az isko­lakezdés. Ünnep az elsőosztályos­nak, szorongással teli, de várt ün­nep, csoda; ünnep a szülőnek, a ta­nítónak, tanárnak. Az újrakezdés és a folytatás, a felfedezés és az építés ünnepe. Tévedés ne essék: nem ügyeletes vezércikk születik. Nem a tanár hur­ráoptimizmusa beszél belőlem. Nem, nem felejtettem el, hogy ma­gam is voltam diák, semmivel sem másabb, mint a többiek. Csak any­nyit, finoman, annyit kívánok tuda­tosítani, hogy az iskola, a tanulás, a tudás, az érte való küzdelem, harc, munka: kiemelkedő pillanatok, na­pok, hónapok, évek sora. Unatkozó, téma nélküli tollforga­tók, szűklátókörű riporterek május közepén, június elején szokták effé­le kérdéseikkel zaklatni a gyereke­ket, tanítóikat: ugye, nagyon elég volt már? Ugye, az a fránya iskola... Ugye, milyen jó a szabadság, a friss levegő... Ügyanők rendkívül oko­sakat tudnak mondani augusztus kö­zepe táján tankönyvellátásról, tan­termek meszeléséről, közalkalma­zotti jogállásról, ideológiamentes­ségről, -ról, -ről, -ról, -ről... És köz­ben mintha valami furcsa, ferde haj­lamú valaki lenne az, aki tíz hónapig gyötri magát és gyötri a többit... Persze, nem elfeledni!, ilyen is van. Vannak nagyon rossz tanárok, nagyon rossz diákok. (Ahogyan na­gyon rossz... - kit ne bántsak meg?) Nem, nem csak munkájukban, nem csak eredményeikben. Másban. A rossz tanár nem a neki megfelelő helyen működik. Lehet, hogy más iskola, más korcsoport, vagy éppen más foglalkozás lenne a számára ideális. Lehet, hogy pályatévesztett, hiába van tele a feje a legfontosabb dolgokkal, nem tud tanítani. Böl­csész, könyvmoly; lehet, hogy vala­milyen laboratórium, vagy üzem lenne számára az igazi, vagy éppen külszolgálat, buszvezetés, kereske­delem; valami egészen más. A rossz diák? Ö is soktól, sok mindentől lehet „rossz". Nem, nem mindig buta! Túlságosan egyszerű következtetés! Éppen egy ilyen, az előbb elemzett valaki tanította, egy szürke, vagy éppen folyamatosan a fellegekben szárnyaló egyéniség, s nem passzoltak össze. Rossz, mert nem találja a helyét - mert éppen ott nem is találhatja. Mert iskolája is „pályatévesztett". Mert a környezet, a család, a légkör - nos, ehhez kel­lenek a jó, a nagyon jó tanárok. Várom már, mert várhatók a „pe­dagógusok méltó társadalmi elisme­réséről és egyebek" hangzatú nagy cikkeket. Ez is olyan téma, amely... Mi az, hogy méltó elismerés?! Maga az a társadalom nem méltó elismer­lésre, aki nem becsüli tanárait és diákjait, végső soron: állampolgára­it! Baj van abban a társadalomban, amely megengedi magának, hogy an block ítélkezzen egy szakma mű­velői fölött! Ahogyan a focihoz, úgy az iskolához is mindenki ért mife­lénk, mindenki tud ítélni, általában, természetesen: lefelé. Úgyhogy... Úgyhogy váltsunk. Legyen ez, maradjon ez a nap valóban ünnep. Az újrakezdés ünnepe. A hétközna­pok úgyis megjönnek maguktól. Jó munkát, kollégák. Hurrá nélkül. R. B.

Next

/
Oldalképek
Tartalom