Esztergom és Vidéke, 1993

1993-04-22 / 16. szám

ESZTERGOM ES VIDEKE 131 Táblaavatás a Bleriot utca sarkán Jean és Andrée asszony Közhelyek Mennyi hamis általánosítást ismerünk! A franciákról: hogy gőgösek. Hogy nem beszélnek nyelveket. Hogy nem segítenek. Első franciaországi megállónkon, Valencienne-ben lemezboltba tértünk be(szinte csak CD kapható), bizonytalanságunkban „fürödve". Mire megtaláltam annak az előadónak a lemezeit, akit nagyon szeretek, mellettem állt egy fiú, a boltból, s kérdezett, mutatott, tanácsolt - én meg zavarban lévén, folyamatosan mondtam: merci, no, no... Igaz, valóban nem beszélt - magyarul, de nyelve hegyén természetesen ott volt az a néhány angol, német szó, melyet talán én is ismerhetek. Mikor az egyik cambrai-i játékboltban megvettük az ajándékokat gyerekeinknek, ott azonnal angolra váltottak, felajánlva az árcédula leszedését, a csomagolást, a névkártyát, a... mindent. Kávézunk a főtéren: a pincér nem döbben meg egy-két szavunkon: türelmes, segít. S aki nem tud idegen nyelvet (mert azért valóban: nem nagyon tudnak), az is készséges, szívélyes. A kis(?)város tenné? Észak? Normandia? Nem tudom. Talán a nyugalom. A szegénység hiánya. Humor Jeanéknál laktunk, a baráti társaság vezetőjénél. Köszöntő pezsgő után (nagyon-nagyon iható, francia...) igazi helybéli konyha: isteni húsleves, zöldségekkkel (répa, répa, karórépa, hogy az milyen..), finom, ismeretlen sülthús, mártással. A végén tudjuk meg: fiatal kecske volt. Aztán mindenféle sajt, a vérnarancsszínűre érett hollandtól a rokfortig; gombás és diós változatok. Kísérő serital, illő bor. Feledhetetlen. S a végén: „talán nektek furcsa, mondja Jean, de desszertnek mi halat eszünk." Halat? Ha ez a szokás? Oroszországban rengeteg volt, de mindig az óriás ebédek elején, olajban vagy rántva, Hollandiában nyersen, pácolva, az olaszoknál halas rizottó, vagy kagylók. Más világ, más szokások, mondom magamban - aztán hatalmas, kétkilós pontynyi méretű és alakú! finom, vaníliás leveles tészta érkezik. Elhűlve nézzük, nagy nevetés: ez a mi meglepetésünk, mondja Jean - április elsejére! (Március utolsó estéjén jártunk!) Szappanos víz A pohárban. Nem, semmi tévedés: első közös, nagy ebédünkön, a jól főző Veronique éttermében mesélte: rokon, ismerős járt náluk Magyarországról, őtőle terjedt el, mikor kínálták, s nem tudta az ital nevét mondani. „Hát akkor mit kérsz?" „Azt a szappanosvizet! Tudjátok! Azt a fehéret! Nagyon jóiGasztronómia - Enni (is) járok Franciaországba - mondhatná oly sok magyar, mint jónéhányan csoportunkból is. Közhely bizony, hogy egy ország, egy nép kultúrájához hozzátartozik annak konyhája, piaca. Ahogyan másutt, Cambrai-ban is a jó ebédekre, vacsorákra vágyEsztergom - Cambrai 1993 II. aperitifet kínálnak - mi persze az ismeretlent kérjük. Anizspálinka. Figyelmeztetnek, hogy nagyon erős: ők vízzel hígítva isszák. Vízzel?! Ugyan már, legyintek, döntöm - óvatos duhaj, a felét befelé. Mintha tűzzel simogatnának belülről. Mert egyszerre elviselhetetlen és mennyei. Éget és melenget, mar és simogat. Kajánul néznek, aztán, előttem, vizet töltenek hozzá. Azonnal tejfehérré válik az olajos, zöld-sárga ital. A cambrai-i-apátfalvi Dinnyés Feri * - -v7 tunk. Volt is benne részünk bőven. Most mégis a magyar konyhát dicsérem, mert a baráti társaság buszának és mikrobuszának csapata mellett még egy kisbusz érkezett észak-francia testvérvárosunkba: szakácsokkal és zenészekkel. Megérkezésünk harmadik pillanatában megszólított egy jól öltözött ismerős! - a prímás - a város főterén: Hát te ném észtérgomi vágy? Há dehonnem! Ismerlek ín! Na, mégyék, iszok válámit! '^mmm&MMm ^ , s§l I " !S?S I Magyarországi Erzsébet utcatáblája Ekkor irigylem. Már otthon van. Eredetinek gondolván a műmagyaros, műcigányos hegedűcimbalom-bőgőmuzsikát, kérik a franciák: legyen ez is a vacsora mellé! A főtéri Löwenbrau söröző ugyanis kinti tartózkodásunk napjaira - legalábbis estére - magyar étteremmé alakult át. S bizony, szeretik ezt a zenét - de ha van, valahol, pl. a Távol-Keleten hasonló népzene-műzene keveredés, mi vajon meg tudnánk-e állapítani az „értékkülönbözetet"? Hiszen, onnan nézve, mi is elég egzotikusak vagyunk, mégha nem is járunk fűszoknyában, mint némely erkölcstelen, izzadós déli népek, hölgyeink meg fedetlen keblekkel... Amely kebel bizony feszülhet, mert nem éppen mennyországi állapotok között egy lakótelepi-méretű konyhában Bencze László és Faluközi Attila olyan marhagulyást, magyaros pulykamellet készített, hogy bizony, a tíz ujjukat, ujjunkat... - ha ott ez ülenék. Francia alapanyagokból készített palócgulyásuk, paprikáscsirkéjük, fahéjas-szegfűszegesvörösboros öntetű piskótatekercsük is jól sikerült. Még azzal együtt is, hogy az utóbbi vacsora háromszáz adagjára jó négyszázan voltunk, aztán vártunk - mert útközben (Veronique konyhájától egy aranyos kis szomszéd falu „művházáig") lába kélt egy kondérnyi nokedlinek... A zenekar is kitett magáért. Ha kifogytak a munícióból, szünetelés helyett még az echte ungarische Kalinkát, a Moszkva parti estéket, valamint kellemes kávéházi zenéket is előszedtek. De ott, a kintieknek: tetszettek. S ez a fő. Hogy máskor egyeztetni kellene, elkerülendő bizonyos stílusproblémákat, az is jó tanulság. La Manche-csatornai utazásunk előtt hajnalig hallgathattuk őket. (folytatjuk) Rafael Balázs