Esztergom és Vidéke, 1993

1993-04-15 / 15. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Rafael tanár úr azt is írja, hogy Tajvanon az oktatás költségvetése meghaladja a honvédelmét. Ehhez a következő megjegyzéseim lennének. 1.) Az egyik legvitálisabb ázsiai kis tigris összehasonlítása a 45 évnyi kommunizmus után erkölcsi, szellemi és anyagi romokban heverő Magyarországgal, nem reális. 2.) Mégis helyes a felvetés, mert ilyesmire Magyarországon is volt már példa, gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter idején. Ő vallotta, „hogy a trianoni béke következtében lefegyverzett Magyarországon a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is, mert most elsősorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat". Minden idők egyik legnagyobb államférfiának, gróf Bethlen István miniszterelnöknek a támogatásával elérte, hogy a kultusztárcának a költségvetésből az 1913 évi 6.1 %-kal szemben 1928/29-re 10.5 % jutott. Katonai körök tiltakozása ellenére! Csakhogy: az osztrák arisztokrata család leszármazottjából lett egyik, vagy talán a legnagyobb magyar kultuszminiszternek a magyar művelődésügy szinte minden ágát érintő kultúrpolitikai koncepciója már 1922-ben készen állt. Megvalósítására azonban csak később, az ország gazdasági helyzetének rendezése után, 1924-25-tői kezdődően kerülhetett sor. Először tehát akkor is a gazdaságot kellett rendbehozni. Ez a Bethlen-kormány első négy éve alatt megtörtént. Gondoljuk meg: a Monarchia és Nagy-Magyarország viszonyaira beállítódott gazdasági szerkezetváltása a csonka ország szükségleteinek megfelelően - a vesztett háború, két forradalom, egy ellenforradalom után a trianoni körülmények közepette! Ma ilyesmiről még álmodni sem lehet, pl. Németországban sem. De a klebelsbergi kultúrpolitika eredményeiről sem. Ezek ma már Magyarországon sem képezik tabu tárgyát, ezért nem térek ki rájuk. Mindennek azonban volt feltétele és ára. A feltételt a történelem legEsztergom - iskolaváros!? fontosabbtényezője:azemberi tényező jelentette. Hol találni ma avilágon olyan miniszterelnököt, mint gróf Bethlen István, és olyan kultuszminisztert, mintgrófKlebelsbergKunó? És hol olyan áldozatra kész és lemondásokrakésztethető népességet, mint amilyen a trianoni Magyarország lakosságavolt? Amikoregynagyecsedi szegény parasztember így beszélt: hat fiút adtam a hazának. És ezt ő komolyan is gondolta. A gazdaság szerkezetváltozásának és Klebelsberg kultúrpolitikájának ára az ország lakosságának, legalábbis túlnyomó részének, elképesztő és még mai szemmel is elképzelhetetlen nyomora volt. Gondoljunk pl. a jelen összefüggésben a havat lapátoló állástalan diplomásokra (ADOB)! Ezzel kapcsolatban két kérdés ill. probléma merül fel. Az egyik morális, a másik politikai. A morális: szabad-e egy nemzedéket a jövő generációja érdekében nyomorogtatni? Hogy szabad-e, nem tudom, de hogy lehet, azt igen. Mert ezt bizonyítja az egész emberi történelem. Pl. a klebelsbergi kultúrpolitika eredményeiből élt az ország még jóval a II. világháború után is. Ha persze a nyomorogtatás eleve irreális, mert antibiológikus légvárak építése érdekében történik, akkor válaszunk negatív kell legyen. Szent Istvánt igazolta a történelem, Rákosit és Kádárt nem. A politikai probléma: napjainkban, amikor az igények ennyire megnövekedtek, méghozzá fordított arányban a teljesítménnyel és a munkakedvvel, lehetséges-e további lemondásokra kényszeríteni a népességet? Demokratikus rendszerekben biztosan nem. De valószínűleg diktatúrákban sem. Amár említett hedonista liberálnihilizmus eredményeképpen az emberek beállítottsága és viszonya az élethez alapvetően megváltozott.Mindenkicsakjogokatakar, kötelességet teljesíteni lassan senki. Áldozatot hozni vagy valamiről lemondani pedig különösen nem. (A nyugativ iszonyokrólbeszélek!) És végül még egyszer: gazdaságunkról Rafael tanár úr is elismeri, hogy szétesett. „Ehhez nem értek, nem is szólok bele" - írja. Dehát ehhez nem is kell különösebben érteni, csak a közmondásos józan paraszti ésszel gondolkozni. Megírtam már egyszer, mit mondott Ludwig Erhard. Ezt mondta: die Wirtschaft ist nicht alles, aber ohne die Wirtschaft ist alles nichts. Az alap ui. a gazdaság, mert ha nincs elég pénz, amit a termelő üzemek „megtermelnek", akkor nincs eleget tenni a nem termelő üzemek büdzséjébe, sőt még a leggondosabban megfont szociális hálóba sem. Ha pedig a nemzeti büdzsék valamit erejükön felül pénzelnek, akkor ez azt jelenti, hogy más valamit erejükön alul kell finanszírozniuk. Mert nem lehet több pénzt kiadni, mint bevenni. Ezt mindenki saját háztartásában is ellenőrizheti. Vagy vállalni kell az eladósodást. Ennek következményeiről Magyarországon sem szükséges bővebben beszélni. Ezért a legjobb szociálpolitika, kultúrpolitika, egészségügyi politika (ld. dr. Szontágh Csaba igazgatófőorvos és az osztályvezető főorvosok sorozatos és jogos panaszait a Kór-lap-ban!) a jó és sikeres gazdaságpolitika. Dehát milyen gazdaságpolitikát lehet folytatni jelenleg Esztergomban, melynek helyzete dr. Gaál Károly közgazdász szerint (E. és V. - február 11.) katasztrofális, mivel valamennyi gyár tönkrement? A konténergyár is, mely annak idején három évre szóló megrendelésekre hivatkozva nem fogadta el Suzuki ajánlatát. Akkor a dolgozók egy része került volna az utcára, most viszont az egész. Az egyelőre szinte megoldhatatlannak tűnő gazdasági problémák tovább bonyolítják a nem a legszerencsésebben megválasztott politikai keretek. Magyarán: a párt-demokrácia, a partitokrácia. Nem is csak azért, amit Rou-sseau mondott. Hogy ti. szegény országoknak nem való a demokrácia, mert költséges. Hanem inkább a rossz hatásfok miatt. Képzeljük el, mi lett volna az I. világháború után Csonka-Magyarországgal és -ból ilyen politikai szerkezettel. Aki nem hiszi, nézze meg, mivé teszi a meglévőt a párt-demokrácia pl. Németországban. Tönkre. Hogyan tudna akkor a semmiből valamit létrehozni? De ez már más téma. Ezért ehhez befejezésül csak annyit, hogy a demokrácia legfontosabb ismérve Petőfi nyomán mégiscsak az lenne, hogy a néppel a népért. Nem pedig a nép nélkül a közjót lábbal tipró pártokért és egyéb érdekcsoportokért. (Lásd például a legutóbbi olaszországi fejleményeket.) Vagy ha mégis, akkor: sic transit glória mundi. Legnagyobb bölcselőnk, Madách Imre nem volt ugyan marxióta, mégis tisztában volt a politika, társadalom és gazdaság összefüggéseivel. Is! Ezeket mondatta Ádámmal a Tragédia 5. színében, az athéni jelenetben: Ádám: E gyáva népet meg nem átkozom, Az nem hibás, annak természete, Hogy a nyomor szolgává bélyegezze, S a szolgaság vérengző eszközévé Süllyessze néhány dölyfös pártütőnek. Csak egyedül én voltam bolond, Hívén, hogy ilyen népnek kell szabadság. Vigyázat! A veszélyek nagyok. Sokkal nagyobbak, mint némelyek gondolják. Dr. Csernohorszky Vilmos Botond Károly festőművész kiállítása a Keresztény Múzeumban ÍAxfcVjirm 10 01 3 • i-cixtc^hcj-f fai iV'Í-Iwí 'c^í^y Botond Károly festőművész Münchenben él. Virágvasárnap vigüiáján harmincöt hatalmas méretű képéből nyílt kiállítás a Keresztény Múzeumban. A művészt Cséfalvay Pál múzeumigazgató mutatta be. Botond Károly 1958-ban érettségizett a budapesti képző- és iparművészeti gimnáziumban. Két évi fizikai munka után jutott be a főiskolára. De már ez alatt a két év alatt látogatta Kmetty János esti tagozatos stúdiumát. 1966-ban szerzett restaurátor művészdiplomát. Tíz éven át szabadfoglalkozású művész - miközben egy évig a Keresztény Múzeum budapesti műhelyében is dolgozott. Lotz Károly és más híres művészek freskóinak restaurálásán munkálkodott: Győrben, Sümegen, Császáron, Nován, az Operaházban, a Mátyás-templomban. 1977-ben feleségével Münchenben telepedett le. Sajátos festői nyelve hamarkibontakozott. A bajor királyi művészeti társaság, majd a német képzőművészek szakmai szövetségének lett tagja. Négy éven át a bajor Állami Opera díszletfestője volt. Időközben 14 kollektív és 4 önálló kiállításon vett részt. Az ötödik már Magyarországon, Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban volt, tavaly, „Mester, hol lakol?" címmel. Botond Károly festőművész a nagy nyugati versenyben sikeresen „rajtolt" és „fennmaradt". Mert: rátalált egyéni stílusára és mondanivalójára! Az esztergomi kiállításra csak vallási témájú képeket hozott. De mást is fest. Képein átsüt a festőművész hite. Hitének tanúságtételére belső kényszer hajtja. Nem fél szembenézni a lelkében megfogalmazódott istenarccal, nem fél a fáradságtól sem, hogy gondolatait papírra fogalmazza. A botondi sajátosságokat a stílusban, a kompozícióban, a színvilág egyediségében kell keresni. Órzi a klasszikus hagyományokat. Nagyméretű passióképein a középkori hagyomány is megjelenik. Botond Károlynál a Nyugatra való kijutás regenerálódást hozott. A szabadverseny, a megélhetésért való „birkózás" megedzette őt. A harmincöt kép lenyűgöző. Jézus bevonulása Jeruzsálembe, a golgotai keresztre feszítés, az emmauszi kép, a Keresztút tizennégy állomása mindmind megragadó alkotás. Már a megnyitón érződött, hogy ezen a kiállításon újabb sikereket szerez a festőművész, lendületet, erőt életművének kiteljesedéséhez. A kiállítás május 31-ig tekinthető meg. (Pálos)