Esztergom és Vidéke, 1991

1991-03-22 / 11. szám

6: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 1. Előszó helyett: vannak dolgok, melyeket nem lehet alkudozásokkal megoldani. 1991.1.17. 2. Ennek a háborúnak a fele sem tréfa A Háborúnak evés közben jön meg az étvágya. Ám sok a szamár és kevés a szamártövis. Az óberokosok tudják; mitől dög­lik a temérdek légy, s bögöly a sza­marakon: Vér és Arany. Táplálkozzanak élősködőink tö­vissel, mi pedig mesebeli terülj-te­rülj asztalkákról esszük maradék eszünk, a belénk diktált nukleár ópi­umtól kábán. A Dunával párhuzamosan folyik a mézzel ízesített tehéntej a Kossuth téren. Csupán a gumibotkolbász-ke­rítés választ el minket tőle. Ennek a Háborúnak fele sem tréfa, de ha az 51%-os kedélytelenségünk­höz hozzá adunk 49% derűlátást, tér­dünket fogjuk csapkodni a röhögéstől, mert előre tudjuk, hogy nyert ügyünk van. Vagyis vesztésre állunk. 1991.1.19. 3. Vakjátszma A háború csapásmérés magánér­zetemre. Más a helyzet közér­zetünkkel. Annyi cukkolás után vártuk, már vártuk az „új világcsodá"-t. Az em­beriség furfangos misztériumát. A tőzsdei kötvény árfolyamok is, akár a hőmérők higanyoszlopai, le- s fölpendliznek egy jól fűtött hűtő­szekrényben. Ma húsz dollárért jegyezhetsz hor­dónként olajat, de ha megtelnek a halottaszsákok, a bolhafingért is duplán kell fizetnünk. Hát csak lassan a testtel minden hájjal megkent uraim és valután tol­lasodó hölgyikéim, mert igazi tromf­jaikat még nem játszották ki Allah Husszeinpárti fanatikusai és hiber­nált muzulmánjai. Naplóféle a Marathoni Villámháborúról Egy dolog azonban bizonyosnak látszik. Nevezetesen az, hogy amennyiben Izrael állam az iraki szurka-piszkától beugrana a nagy­bőgőbe, elszabadul a pokol a „le­zserségük"-ben is ingerült „szövetségesek" között. Exponenciális egyenlet ez gyere­kek, melynek megoldását még én sem tudom, aki pedig mindig elégte­len voltam matematikából. 1991.1. 20. Egy szélsőséges center half benyomásai a világ állapotjáról az ötödik napon. Öböl-válság. Öböl-háború. Folyik a vér, s zajlik a Nagy Siva­tagi Shaw, miközben a szövetsége­sek élharcosa két ejnye-ejnye között a kis balti népek fojtogatására nógat­ja a snóbli béke-díjas diktátort. Épp oly „elbűvölően" tetjeszkedő tűzfolt ékeskedik az „elvtárs" haj­szálhasogató koponyáján, mint az én kiszőrösödött „baba" orcám jobbol­dali pofalemezén. De mecsoda különbség leledzik köztünk. Ő egyelőre a nálunk is jól ismert „ejtőernyősök-kel" lövet az önvédelemre készülő tömegbe, illet­ve „játék" tankokkal gyúrat el embe­reket, kiknek egyetlen „bűnük": szabadok akarnak, akartak lenni. Jómagam pedig a sír szélén állva nádi hegedűvel húzhatom el a Lett, Litván és Észt függetlenségi mozgal­mak mártírjainak utolsó nótáját. „Kivoltságom": rögöt s virágot dobhatni koporsóikra. Együttérző zokogásomat azonban vissza kell fojtanom. Karjaim bunkósbotokká görcsö­sültek. Hát egyelőre ennyit a két álomsúlyú világbajnok packázásai­ról. Édes Úr, merre vagy, ha létezel, s mit miért nem teszel ez égbekiáltó gaztettek láttán? 1991.1. 21. 5. Utószó az előszóhoz „Mire vágyódol, kedves?" A férgek tüzes csókjára, Madon­nám. Karinthy Frigyes hajdan másképp vélekedett. Szabad ferdítésben idéz­ve: „Inkább én eszem meg a fér­get,/mint a féreg egyen meg engemet." 0 persze egy épeszűbb degenerá­cióhoz tartozott. Térjünk vissza a sivatagba, hol a hulláknak nem sok dolguk akad a férgekkel, mert a bármi okból meg­közelíthetetlen holttesteken „de­mokratikusan" megosztoznak az éj leple alatt előmerészkedő hiéna-őr­járatok. A „szerencsés" tetemek pe­dig úgy kiszikkadnak a hőségtől, mint mifelénk a hullatlan rózsaba­rack lombhullás előtt a jegenyefá­kon. Ez utóbbiakról őseinktől tudjuk, hogy nem nőnek az égig. Á gombafellegek viszont igen. És micsoda rumlit hagynak a rob­banások maguk után. Tölcsért for­málnak a városokból, és úgy elboronálják a szántásokat is, hogy az óceánok földművesei hozzájuk képest kis stílű széltolók, Trabant­motorral fölszerelt sárkányrepülők. Vízözön után szent tűzözön, szentháború. A szentségit, milyen ismerősek ezek a bizonyítható (bár ne lenne igazam) fogalmak esztendővel vagy kettővel a bibliai jóslat ki-beteljese­dése előtt. Elpárolog az ekevas tan­kostól, traktoristástól az űrben. Azért zűrözök, mert fejre állt a világ, akár keresztelő szent jancsi faszöge. Akkora kár esett az ózonburkon, mint az Óperenciás tenger, s azon túl a melegház-effektus következtében olvadoznak az üveghegyek. Azokon is túl a Brandenburgi kapu-méretű száj át fülig tátva ólálkodik a feneket­len bendejű gömböc, a fekete lyuk. Hát, nem mondom lesz neki mit le- s fölnyelnie... Görögtűz után arab tűz. Adott jeire a Bermuda-három­szögbe parancsolják a szövetsége­sek összes anya- és apahajóját, miközben sok ezer szőnyegbombá­zást követően a szárazföldi egységek frontális támadást intéznek a ho­mokba temetkezett iraki páncélosok ellen. Valahonnan valakik megereszte­nek néhány számunkra ismeretlen 1 összetételű anyagot (talán parafint, talán zselatint) tartalmazó rakétát az óceánba. „Puff neki, köcsög, eltörött az aludt tej." Szemvillanásnyi idő alatt kocso­nya lesz a "nagy víz"-ből. A röpcsik takonyfelhőkön át száll­nak el az imént említett melegebb éghajlatra. A lövegek csövei megolvadnak a fölsült töltetektől. A süllyedő hajók propellerei hirte­len leállnak, s az egész flotta ketyeg­ni kezd, akár egy süketnéma < vekkeróra. - Midőn az utolsó löveg­torony is eltűnik a tarajos hullámú kocsonyában, a UFÓ-k kicsi zöld lé­nyei örömükben szkafandereiket összedörzsölve tört magyarsággal raccsolják: „hrát hrezzel is mreg vrolnánk." 1991.1. 22-24. 6. Zárszó helyett Itt a mese, fuss el véle. Holtan többet érsz, mint élve. Bekrepálva se hidd, hogy nem jön elő megint atombiztos bunkerből bár , az (ék) kő- és tőkeműves Bankár. 1991.1. 25. 7. 1991.1. 26-11. 25. 8. t Husszeináda t Imperializmus ide, imperializmus oda,­vannak, akik szeretik e dalt, de nem szeretik az énekest. 1991. II. 26-28. Sárándi József „Ha előtalálod ellenséged eltévedt ök­rét vagy szamarát: hajtsd vissza neki." (Móz. 23,4-5) Itt vágyókén, átitatva biblia-magyaráza­tokkal és ellenbiblia-magyarázatokkal. így ballagok haza a sárakon, mert mintha a járdák sehol nem ott hevernének, ahol a gyalogosok, gyalogolnak, (ezvélhetően így tervelődött ki, a tervezők részesedést kap­hatnak a cipőpasztagyár nyereségéből), ráadásul a főmunkatárs úrtól gyalogolok haza, aki szerint egy esztergomi újságnak nem iszákos pesti költők bemutatása a fel­tétlen feladata, (ebben talán igaza van), így lépek be Bánom egyetlen olyan boltjába, ahol nagykabátban és kosárral képes va­gyok megfordulni anélkül, hogy levernék valamit. Na, így. Itt tartunk Hogy itt van nekünk a hétvége, vegyek valami savanyú bort, mondjuk hétdecis Zöldszilvánit, a zsíros szombati-vasárnapi ebédek ellensúlyozá­sára. Az epe egyre kevésbé viseli a zsírokat, de még nem tartunk ott, hogy olajos salá­tákkal vigyázzunk koleszterinszintünkre. A megszokás nagyhatalom. Legutóbb ugyanígy. Napközben, amikor magam vagyok a boltban, járok-kelek, mint egy méltóságos úr, nem kerülgetek és nem húzok be hasat, nem emelem fejem fölé a kosarat. Ugyanígy, köze­ledve a hétnek a vé­ge. Savanyú bor. Állok, fizetek a pénztárnál. Két bor, egy kenyér. Fekete sarkú. 186 forint. Mondom, de csak illendően, mint a jól idomított gyerekecske: A bor az hatvan, és akkor talán sok egy kicsit az összeg. Mondja erre a pénztárnoknő: Máshol. Foga közül. Mondom erre én, a már emlí­tett illendő szóval, meghajolva kissé: Né­hánynapja még hatvan volt. Jobbágyiasan. Mi mennyi? Van benne gyakorlatom, nem esik nagyon nehezemre. Negyven éves jobbágy kisujjá­ból kirázza a jobbágyi viselkedésmódokat. Na, akkor ő megnézi, és tényleg megnézi, lapozgat a kartonra írott ársorok között, mondja is, a literes, az nyolcvan, meg egye­bek Odalép egy másik nő is az állomány­ból, kérdi, mi a baj. Nem hiszik el itten, hogy hetven, válaszolja, és ha­lálosan meg van sértve, látható. De ez nem baj. Senki nem kívánja, nem is fel­vételi feltétel, hogy egy pénztárnok Arany nyelvén szedje el a pénzeket. De azért még­is. Talán. Ha nem találja, mondja azt, nem találom. Végül hetveneket fizetek darabjáért, mi­ért is ne lehetne, hogy egy tizest emelkedett a bor ára egy hét alatt. Benne vagy ez ­kérem tisztelettel - a levegőben. Sőt. Ke­zünkben, szemünkben, mindenben benne van. És szomorúságot okozott a rövid déle­lőtt, annak ellenére, hogy igen jó hetem volt. Hazaérkezve rádöbbentem, megint nem „ épülő-szépülő demokráciánk " szelle­mében reagáltam. Ez nyilvánvalóan pártál­lamihagyaték, a maradék amit nem söpört el a tündérien csendes, szinte észrevehetet­len forradalom szele: Én azt hittem, itt < valamibecsapás van folyamatban, azt meg nem hittem, a múlt héten ők csapták be magukat. Most, itthon, gépnél megint, úgy gondo­lom nem hogy nem viselkedtem rendesen azzal, hogy megkérdeztem az árat, de még bűnöztem is, mert a múlt heti húsz forintnyi tiszta nyereséget nem szolgáltattam vissza. Ennek köszönhetően nyílt ki a Biblia éppen Mózesnél. És mit tehetek, szégyen­kezem. (onagy)

Next

/
Oldalképek
Tartalom