Esztergom és Vidéke, 1991

1991-02-22 / 7. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE A

z elmúlt negyven évben Esztergom is megszenvedte a maga sorsát, de a hely szelleme megvédte attól, hogy munkásmozgalmi emlékművek, Lenin-szobrok és -parkok szaporodjanak el a városban. Noha - felirat szerint - még mindig a Lenin sétány torkollik a Mindszenty térbe. Szép városunk szobrokban, köztéri alkotásokban meglehetősen gazdag. Köréjük színes folklór fonódik, ami jelzi: az esztergomi humort kiirtani nem lehetett - még parancsszóra sem! Hiába, ez már évszázados hagyományunk! A helyi humort először a Prímási palota előtti Szent István-szobor kapcsán hallottam: - Mit jelent a kelet felé mutató buzogány? - kérdezték. Testvérek, arra menjetek haza! - volt a válasz. S lón: megmondatott... A vár előtti Allamalapító-emlékmű arányait, odavalóságát illetően már a felállításkor is heves viták kereszttüzébe került. A grandiózus mű az itteniek számára csak „gördeszkás szándokán" maradt. Apropó: Szándokán. A helyi nyelv így nevezte a város egyetlen valamirevaló játszóterét a szigeten. Mára leszerelték, s átadatott az enyészetnek. S ha a magas érdekek is úgy kívánják, rövidesen hét nyelven beszélő szálloda épül a helyén. A Kossuth híd „prímási hídfőjét" sokáig díszítette a „Líra" című alkotás. Aztán otromba drótkerítéssel kőbe-bronzba vésett másai országszerte rendre visszakerültek eredeti helyükre. A miénk ugyan föld alá került, s onnét kellett kiásni, de megmaradt, noha szépsége, egyhén szólva, már nem a régi. Fölállítása évekkel ezelőtt napirenden volt; mára mintha elfelejtődött volna... A szobrokról jut eszembe: Miért mutat Szent István buzogánya kelet felé? vették körül - a fölmászó gyerekektől megvédendő. Majd a jellegzetes - három felfelé mutató ujjra emlékeztető - szobor felköltözött a Béke térre. „Esztergomi" neve azonban változatlan: kérek még három sört... A Béke téri „ezeréves emlékmű", a szökőkút, melyet 1973-ban kapott ajándékba a város Tatabányától, rég látott vizet, s csak szeméttároló gyanánt funkcionál, no meg veszélyes mászókaként, gyerekeknek. A „Líra" eredeti helyétől nem messze állt Erzsébet királynőnk mellszobra. Rádai Mihály ügybuzgalmának köszönhetően Erzsébet A Liszt-szobrot hamar elfogadta a város, noha felállítása előtt heves ellenállást váltott ki: egy emlékmű nem oda való - érveltek az ellenzők. Sokan inkább a Balassa iskola előtt képzelték el. (A Városháza előtti Bottyán-emlékmű szerényen csak „A póni" névre hallgat. Talán monumentálisabb emlékművekhez szoktunk?...) A Baross Gábor úti „Magvető" bronz szoborcsoport hajdan a budapesti Tisza István-emlékmű részlete volt. Még a koalíciós időkben hozatta ide a kisgazda párt. Hátsó fele ugyan lukas maradt - vagy csak az idő vasfoga tette azzá - a bemászó gyermekek örömére. Mára befoltoztatott. Az Aranyhegyi lakótelepen, az ABC közelében fölállított "Haldokló fiú" szoborról talán kevesen tudják, hogy az Esztergomból elszármazott, élete javát Franciaországban leélő Vörös Béla alkotása, amely síremléke is egyben, hiszen * urnáját alatta helyezték el. Alkotásait szülővárosára hagyta. Talán megérdemelne egy állandó kiállítást. A városvédők évek óta emlegetnek egy „ezeréves" emlékművet, amely a város hajdani királyi székhely voltát szimbolizálná. Persze többen vitatják: szükség van-e rá? Egy dolgot talán nem is vettünk észre: az elmúlt évben elmaradt a nyári városvédő tábor. Tudjuk, a mozgalom „lelke", Bánhidy tanár út városatyává lett, de az egyesületnek nem szabadott volna feladnia. A szá- • mos felújításra váró emléktábla, szobor, kapualj meg címer pedig az idő vasfogával vívja egyenlőtlen küzdelmét... Sebő József SZENDREYKARPER LÁSZLÓ (1932 -1991) A Bazilikában Még ma is nehéz leírni az alig tudatosult tragikus hírt: 1991. február 12-én, 59 évesen elhunyt Szendrey-Karper László kétszeres Liszt-díjas, Érdemes Művész. Pedig e sorok papírra vetésekor immáron hetedik napja annak, hogy elindult otthonából a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol várták tanítványai, s ahová már soha sem érkezett meg. A húr elpattant. A lélekben gazdag nagy művész, az igaz ügyért mindig küzdelemre kész egyenes ember eltávozott közülünk. Az esendő test, egy ififarktus révén, már úgy három esztendeje jelezte, hogy gyengébb a szellem erejénél. A szeretett Füred, az értő kezelés, s a gondos feleség, Agai Karola művésznő ápolása - a szép feladatok megoldhatóságába vetett hittel párosulva - elég volt ahhoz, hogy az élet legyőzze a haláh. Kárpáti Ernő, Kováts Barna és Sugár Rezső egykori növendéke néhány havi kényszerű pihenést követően - igaz még csak lakásán ismét hozzálátott a tanításhoz, s a IX. Nemzetközi Gitárfesztivál és Szeminárium előkészítéséhez. Akik a kezdetektől, 1973-tól együtt dolgoztak Szendrey-Karper Lászlóval tudták, hogy az O tapasztalatai, tudása, koncepciózussága, személyes varázsa és mozgósító ereje nélkülözhetetlen a Fesztivál sikeréhez. Amikor VELE beszéltünk, nemcsak az 1948-tól hangversenyező, számtalan ország koncertpódiumát megjárt gitárművész, főiskolai tanár méltósága sugárzott felénk, hanem egy nagyműveltségű, széleslátókörű ember szellemisége is. Azok közé tartozott, akik nemcsak a másokat is magukkal ragadó szárnyalásra képesek, hanem a nagy gondolatok megvalósításához nélkülözhetetlen, sok és sokszor igen nehéz, küzdelemmel terhes aprómunka elvégzésére is. Sorsa összeforrott a gitárral, s 1973-tól Esztergom városával is. Hazai és nemzetközi koncertsikerei révén élhette volna a világjáró művészekéletét. Mégsem csak ezt tette. Erezte, tudta, hogy küldetése többre és másra is szól. Jeles előadóművészként vállalnia kell a csak általa megoldható feladatot: a hazai klasszikusgitár oktatásának magasszintű megalapozását, módszertanának kidolgozását, új művek íratását és bemutatását, a magyar gitártanár, majd gitárművészképzés intézményesítését. E hatalmas életprogram megvalósításához keresett és talált segítőket szerte a világban, támogatókat és otthont Esztergom városában. Az 1973. évi millenniumi ünnepségek kiemelkedő eseményeként megvalósulhatott a régi terv, sor került az első Nemzetközi Gitárfesztivál és Szeminárium megrendezésére. Az eredeti koncepciójú, s akkoriban az egész világon egyedülálló rendezvényen ilyen nagyszámban először találkoztak Kelet és Nyugat gitaristái. Először nyílt lehetőségük a fiatal magyar gitárosoknak tudásuk nemzetközi megmérettetésére, s először tanulhattak a sok országból idesereglett fiatalok a hangszer legjelesebb művelőitől. Akik átélték, meleg szívvel emlékeznek arra a pillanatra, amikor a Bazilikában felcsendültek Farkas Ferenc ez alkalomra komponált művének a Citharoedia Strigonienses-nek akkordjai. Az első Fesztivál óta eltelt közel két évtized alatt Szendrey-Karper László tehetsége, embersége és élet- * emésztő művészetszervező munkája révén új művek sora született. Felnőtt egy gitárművész nemzedék, s az esztergomi példáján létrejöttek az olyan reprezentatív fesztiválok, mint Kubában a havannai, Görögországban a volosi, Lengyelországban a Tyhy-i, hogy csak a legjelentősebbeket említsük ehelyütt. Szendrey-Karper László emberi, művészi szerénységére jellemzően Esztergomban csak művé- » szetszervezőként, dirigensként vállalt szerepet, s a csillogásra alkalmat adó rendezvényt soha nem a maga, hanem a mások csillagának felragyogtatására használta fel. A küzdelmes, ám sikeres művészpálya céljai már-már kiteljesültek. Olykor mindössze karnyújtásnyira volt a gitárművészképzés hazai megvalósulása. • A tragikus halál azonban közbeszólt, s a nagy cél megvalósítása a gyászoló tisztelőkre, tanítványokra s a barátokra maradt. A gitárművészek gyásza Esztergom gyásza is. Szendrey-Karper László a Pro Urbe birtokosa, a Balassa Bálint Társaság tiszteletbeli tagjaként távozott közülünk. Emlékét kegyelettel megőrizzük. dr. Bárdos István