Esztergom és Vidéke, 1991

1991-07-19 / 28-29. szám

4: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE jfllllgl^^ Szóval Bea. De róla később. Egy évvel az összeurópai, helsinki tanácskozás után, 1976-ban jelent meg Tűzoltók napja című kötetem. A helsinki találkozó összehozásában (ahol elismertek a polgári demokráciák értékeit, azok lehetséges átvételét, az emberi jogok kölcsönös tiszteletben tartását, stb.) a kádári magyarországnak, szovjet jóváhagyással bár, de döntő szerepe volt. A nyugati világ szemében megnőtt az ázsiónk, dőltek a hitelek és tűrhetően alakult kis hazánkban az életszínvonal. - Mai kifejezéssel élve, a rezsim „ka(s)szálta" a sikert. Aki biztosnak érzi magát a nyeregben, lazábbra engedi a kantárszárat. A „lazulás" kulturális életünkben is érzékelhető volt. Hadd maradjak az irodalom területen, ahol magam is működtem, működöm. írásaim rendre megjelentek. A szerkesztők a fenekem alól is kikunycrálták a kéziratokat. Szerepeltem rádióban, televízióban. Az írószövetség külföldi utakra küldött. Itthon is sokfelé hívtak íróolvasó találkozókra. Legtöbbször elfogadtam a meghívásokat, hiszen ezek az „önreklám" mellett, némi pénzt is hoztak a konyhára. S a pénz, pláne egy szabadfoglalkozású író esetében, nem volt mellékes szempont. Egyik alkalommal a már említett könyvem megjelenése űrügyen hívtak meg a volt Kanonokházban üzemelő Relé-gyár Pince Klubjába. Jókedvű és kíváncsi fiatalok vártak az épület félhomályos alagsorában, a klub bejárata körül. A rendezvény szervezője arra kert, hogy rögtönözzek valamit az előttem náluk járt hírességek közhelyeitől „roskadozó" falra. Kicsit tűnődtem, azután a rám jellemző „szerénységgel" a rendhagyó brigádnapló" legfelső részére, fekete zsírkrétával a következő szöveget firkantottam: „Nincs mélypont (Mit alul ne múlnék) Ez persze többes számban is..." A poén ült, az ifjúság derült és szövegem percek alatt szállóigévé vált. - Bementünk a nem túl tágas helyiségbe, ahol huszonöt-harminc fiatal verődött össze. Persze, hogy nem olvasták a könyvem, de az a néhány példány, melyeket a klubvezető a találkozó előtt körükben szétosztott, „ponti firkálás" közben kézről-kézre vándorolt, halk „ezt olvasd el!" - megjegyzés kíséretében. Hogy én is megismeijem valamennyire a jelenlévők gondolkodásmódját, kölcsönös kérdezz felelek játékra építettem együttlétünk szűkre szabott idejét. Értékelték szókimondásomat, a folyamatos rögtönzéseket, találkozónk vege azonban csaknem szokványosra sikerült. Valaki arra kért, hogy mondjam el néhány versemet. Gyönge emlékezőtchetségemre hivatkozva hárítottam a kívánságot, dc rövid fölvezetés után mégis bedobtam a zárótételt: „a macska lazíthat, az egér nem." A társaság nehezen akart szétszéledni. Addig „fajult" a dolog, hogy kis „szabadcsapat" kíséretében hagytam el a mai Mikromcd pincehelyiségét. Útközben is beszélgetve, sctalépcsben érkeztünk a Vár Presszó bejáratához. Olt többen elbúcsúztak, én pedig néhányad magammal bevonultam az akkoriban kulturális átjáróháznak számító szórakozóhelyre. A történet, melyet előadni kívánok, voltaképpen a Vár PrcsszóÁ, itt van a Sárándi! - halottam magam mögött Morvay képíró tűrhető „mezzoszoprán"-ját. No, babám, részemről vége a flörtnek - néztem az öngeijesztéstől átszellemült Ágotára. Az ő szeme már a hórihorgas, Krisztusszakállas festőn csüggött. A baj nem jár egyedül - jegyeztem meg ironikusan, mikor Morvay mellett megpillantottam Raját és Beát, Nagy fal tanár úr színitanodájának tehetséges növendékeit. A velem tanyázó fiúk, miután helyükről fölállva összeismerkedtek az újonnan érkezőkkel, illedelmesen elköszöntek. Teréz és Ágota viszont parkolt rendületlenül. Ideülhetünk? - kérdezte Bea. Te igen, dc ők... rakjanak fészket az eresz alá. Be sem fejeztem a mondatot, a „gazfickók" az összetolt asztaloknál, velem szemben közrefogták a tekás lányokat. Bea szerényen, a Sárándi József ÖNARCKÉP, HATTÉRBEN TEGNAPI ÖNMAGUNKKAL ban kezdődött. A felszolgáló lerakta elem a sört, és kinek-kinek, amit rendelt. Végre nem én voltam a főszereplő, noha módjával fogyasztott italom mellett reszt vettem a társalgásban. Kct lány ült az asztalunknál, tanítóképzősök voltak. Szerettem volna, de nem tudtam nem férfiszemmel figyelni őket. Teréz viselkedésén eleve látszott, hogy „vadászni" jött, s a hely tökéletesen megfelelt számára terve megvalósításához. Kacér volt, és eszes. Én csak egy emberszabású ürügy voltam számára, hogy ő is ott lehessen. A társaságom volt fontos neki. Ha egy szép nő ül az asztalomnál, személyemre sem nézve blama. Ágota kissé másabb bordából volt szőve, ő nemcsak a nőiességével akart hatni, de szellemi, az elvontabb tudás szintjén gondolkodó ember mivoltában próbált tetszelegni. Beszédkényszerét széles skálájú tájékozottságának vélte. Magánéletemet szolid agresszivitással forszírozni akaró szándékát pedig empátiának. És így tovább. Csupa ellentmondás volt a nő, akinek napközben is fluoreszkál a feje, dc legalább szórakoztatott. jobb oldalamon foglalt helyet. Ez volt a „felülés". Nem lesz ez mindig így - vetettem oda „kőbe véshető" tömörséggel az eleganciámon élcelődő képírónak. Ez az öltöny akkor is megáll, ha történetesen nem tartózkodom benne, nem úgy, mint a te gipszből készült farmered. Megindult közöttünk az „információáramlás", ami abból állt, hogy mind magunkról, mind az ismeretségi körünkbe tartozókról elmondtuk a még újdonságnak vélt híreket, eseményeket, pletykákat. Persze mindent úgy, hogy valós mivoltukból kiforgattuk őket. Különösen a jelen nem lévő egyes szám harmadik személy baklövésein tudtunk gátlástan temészetességgel nevetni. Ennyi a „halhatatlanság": egy egész estét betöltő röhögés magunkon és szegény felebarátainkon. A főúr zárórát jelentett. Le kellene lépnem gyerekek, indul az utolsó buszom Leányvárra. Mit szólnátok hozzá, kérdezte Terézt vállon ölelve Raja, ha átmennénk a Fürdő Szállóba? Az éjszakai bár hajnali négyig nyitva tart. Nem is beszélsz hülyeséget helyeselt az Ágotával kokettáló Morvay. Beára néztem, aki szemével csippentve jelezte, hogy részéről rendben van a dolog. A bárba menetel előtt tettünk egy sétát a Kis Duna-part alatt, és szcllőzködés közben a kozmetikus lánnyal beszélgettem, ő jobbára témáimhoz nem szorosan kapcsolódó közbevetésekkel élve, a könnyed csevegés műfajára váltott. Közös ismerőseinkről, tanárairól mesélt, de munkájáról, kedvenc színeiről, színészeiről, zenészeiről, emlékezetes kirándulásokról, és anyjáról, mint legjobb barátnőjéről sem felejtett el szót ejteni. Ezalatt magunkba szívtuk a víz, és a tömény vegetáció illatát. A kellemesen langyos júniusi éjszakában hallgattuk a város lassan csituló moraját, és a sétány árnyékos sávjain mcg-megállva gyöngéden csókolództunk. Érzékeink ismeretségkötését jelentették azok a percek. Az ismerkedés a bár zenével bélelt, diszkrét homályában folytatódott. Vermuthot ittunk, és idegen párok közé vegyülve lassú tánclépések közben illeszkedtünk a bennünk ébredező testi vágy íratlan tör- vényeihez Záróra felé Morvayék is előkerültek. Jó hírem van, - súgta jelentőségteljesen - reggel hatig miénk a Volán emeletén egy háromágyas szoba! Rudi, az éjszakai portás havetja volt. Csak mindent hagyjatok rendben magatok után - mondta, és cinikusan ránk kacsintott. Mire a szobát birtokba vevő pillantásom visszatalált a lányra, már nem volt rajta mez. Takaró alá bújva, kajánul figyelte, hogyan szabadítom ki magam a konfekció nyűgjeiből. Mellé siklottam a heverőre, és a többiekkel mit sem törődve egymásnak estünk. Úgy szeretkezett, mintha „utasításra tette" volna, de örömét lelvén a dologban, odaadóan „végezte feladatát". Reggel a lebontásra ítélt, de még üzemelő Hordó vendéglőben ittunk búcsúkört, és csak kollektív anyagi összeomlásunk akadályozott minket abban, hogy a másik menet után is együttmaradjunk. Útban a buszmegálló felé, akár egy könnycsepp az arcon, gördült le bennem a verssor: „esze, akár a növényeké, de hiányával halhatatlan bánatokat tud osztani..."