Esztergom és Vidéke, 1991

1991-07-19 / 28-29. szám

5: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Berda sorsán tűnődvén... Mi marad meg? a mű? A műben az alkotó? József Attila ténymegállapítása: „a verseim nem én vagyok, én az vagyok, amit itt írtam" (ti.a pszichoanalitikus naplóban) mindenkire igaz? egy őskori barlangrajz és egy Appolinaire-vers újabb kétezer év múlva mennyit közvetít alkotójáról? Egyre inkább a Mű kerül a középpontba. Egyre nehezebbé válik a dolgunk, elvesznek fogódzóink és korlátok nélkül lebegünk egy nevenincs térben: várjuk, hogy megszólítson, megérintsen bennünket az alkotás. így vagyok Berda Józseffel is. A költőt gyermekkoromban ismertem meg; nagybátyám, dr. Borbély György „második legényéletét" élte a Gróhház udvari kis lakásában, s mi a Szcchenyi-tér utcagyerekei (szemben, a Meszes-házban laktunk), naponta megfordultunk nála. Elbeszélés, mese, valódi emlék? pontosan nem emlékszem. De látom, ahogy egy külünös, bibircsókos, piros orrú, elnehezült testű idegen ül a dívány szélén, kezében óvatosan tart egy nagy darab barna zsírpapírt, s belőle töpörtyűt eszik, három ujjal csipegeti ki belőle a kisebb- nagyobb darabokat. Leültem, mint szoktam, kérdezés nélkül, és néztem. Nem sokat törődtek velem. Csak jóval később azonosítottam, hogy Apa (a családban mindenki így hívta Gyurka bácsit) Berda Józsefet látta vendégül. A hegyeket járó, melegszívű, szőrös vagabundot. A Pilis dalnokát, az ágyrajáró, vagyontalan újpesti költőt, a versről, szépségről, az életről mindent tudó poétát. Évekkel a halála után, mikor családi összejöveteleinken, nemes boritalból már jócskán poharazva, nagybátyám öblös hangján felhangzott a költőről írt melegszavú paródia, Darvas Szilárd örökbecsű, alig ismert írása („Te most ott fenn ülsz az égi rcteráton..."), akkortájt sok vidám szó esett Berdáról. Mert csak így emlegették. A Berda! Receptjei, főztjei, lovaggá avatási szertartásai a Pilis valamelyik tisztásán - s az elmaradhatatlan szívügyek. Szívügyek, így, Krúdy nyelvén - férfiak közt, persze, alkalomadtán kevésbé finomkodóan. Ekkortájt kérdezhettem rá az első találkozásra. - Berda? - kérdezett vissza nagybátyám. - A Berda?! Egy híressé vált vasárnapi nagymise után jöttem le a Bazilikából, nagyon elgondolkodva. Meleg volt, nyár, betértem egy sörre a Kaszinóba - az volt a mai ÉDÁSZ épületében. A sárgaréz söntéspultnál egy turistának öltözött alak - Berda fröccsözik. Nagyon neki volt keseredve, verte öklével a pultot - már előbb otthagyta a szentbeszédet. Hát, így. De tudod... S jöttek a történetek. A versek a libákról, a mennyei szagokról, a mindenfele - elsősorban - testi élvezetekről, az életszeretet e döbbenetes apostoláról. Berda József verseiből meleg árad. Az élet szeretetének, csodálatának, hódolatának melege. Az életé, az örök életé, amelyben „Isten jókedve" lakozik. Versei himnuszok a Jóról, a Szépségről, a „a húsz év előtti időkről" és az asszonyokról, kik „tegnap ötven, ma százhúsz kilósak", de „mind jóízűjóillatú gyümölcs, csak legyen belőlük elegendő mindég." S mellé a zene! A magyar ritmus hömpölygése és olyan finom irányítása, amihez foghatót nehéz más költőknél találni; talán csak Balassi tudott a neki még szűkebb metrumok, versformák között ilyen változatossággal élni. Berda nem volt poéta doctusjambusainak hullámai mint az örök óceán mocorgásai ragadnak magukkal. Ez a profán szerzetes, középkori vándorprédikátor - ahogy Vargha Kálmán nevezi - a Lét minden pillanatában megkeresi és megtalálja azt a szépséget, amiért élni s figni, elégni\ érdemes. (Egy - kötetének is címét adó - versével szólva.) Nem ismerjük eléggé Berdát. Kötetei eltűntek, néhány verse antológiákba zsúfoltatott bele, pedig nekik is tér kell, levegő, mint egy értékes festménynek. Szerette városunkat, a tájat, a Dunát. Szeretete az aggódó szerelmes áhítatával szól abban a versében, amelyet egy régebbi számunkban már bemutattunk. A címe: Esz.tergom sorsán tűnődvén - minden esztergominak ismernie kellenne. Véres időkben íródott, 1945 februárjában. , Szebb kedvem városa, te legendás tündéri léányzó az ezüstben csillogó Duna mentén: miféle gonosz dúlás csúfítja megint ragyogó orcád, hogy minden idegszálam sorsodért izgul: (...) Éjjel és nappal csupán a te szemet-vidító képed látom magam előtt: tenger gyümölccsel színes szőlőid s még feljebb a magasabb Vaskaput, mögötte a végtelen erdők és hegyek vonulatával, hol boldog hegymászóként barangoltam é\>eken által, el-elmerülvén a káprázatos panorámán... S te kísdunai sétány, öreg platánjaiddal a még öregebb Várhegy álmatag bércei alatt, kifelejthet el téged, ha lelket \nsel az ember-arc mögött? (...) Műveiből, ebből a verséből is sugárzik: ő azt viselt... Az igazi műalkotás mindig időtlen. Időtlen gond, úgy tűnik, a fenyegetettség is... Berda ember-arcát, lelkét őrző - lelket adó verseit nagy vesztesség volna elfelejteni. Rafael Balázs Babits - évfordulók (...) Miközben a harsány színű diktatúrák árnyékában haldokolt a humanizmus, agonizált a Leonardo, Bach és Goethe nevével fémjelzett európai szellem, az esztergomi Előhegyen utolsó napjait élte Babits Mihály, aki ezt a szellemiséget abban az időben Bartók mellett a legnagyobb magyarként képviselte. A Kolos Kórházból az utolsó napokig feljárt hozzá Gabi nővér, azaz Iványi Gabriella, Misi beteghordó, azaz Tingyela Mihály, a Sebészetről a ma is élő Balogh Zoltán, hiszen a nagy költő „fecskefészke"a kórház fölötti Előhegy eresze alatt húzódott meg. Az utolsó fényképe 1941. augusztus 1-én készült Esztergomban. Hozzá „ már hűtlen lettek a szavak. és fejéhez a hajszálak. A röntgensugarak megtelték a hatásukat, ha nem is a daganatsejtek visszafejlesztésében. (Illyés borbélyi félreértést említ a kopaszításnál, ám a képről látszik, hogy ilyen fokú epilálást figaró aligha végezhetett, legfeljebb csak a maradékok eltávolításával.) A fájdalmas pillantást és az örökkévaló pillanatot június 21-én a kitűnő esztergomi fényképész.: Martsa Alajos is celluloidra rögzítette. Babits utolsó kéziratának kelte: Esz.tergom, 1941. augusztus 2., morfinmámorában rótt kusza betűkkel: „még egy pár nap haladék." A Sors szósz.erint teljesítette kívánságát. Még aznap, tehát augusztus 2án beszállították Budára, a Ráth György utca 5. szám alatti Siesta-szanatóriumba, s két nap múlva, augusztus 4-én, hétfőn, éjfél előtt öt perccel halt meg a Ninive pusztulását jósló Jónás próféta írója. Utolsó óráit a leghűségesebb tanítvány-barát, Illyés Gyula örökítette meg a rekordidő alatt kiadott Babits Emlékkönyv lapjain. Tanulságosan érdekes, hogy nemcsak életét és életművét, hanem halála után még a temetését is manipulálták. Az exitus után három nappal, tehát augusztus 7-én, csütörtökön helyezték örök nyugalomra a Kerepesi Temetőben. Tehát a főváros a legnagyobbaknak járó sírhellyel tisztelte meg. Pók Lajos azt írja az „Arcok és Vallomások" sorozatban, hogy „a hivatalos Magyarország szinte észre sem veszi a nagy költő halálát." Bóka László pedig a tőle megszokott baloldali sandasággal (Révai kultúrkomisszárjaként nem keveset tett később a Babitskultusz ellen) az akadémiát marasztalja el. Pedig Babits ravatalánál a „hivatalos Magyarország" képviseletében Brisits Frigyes akadémikus mondott imát, és a szintén akadémikus Rédey Tivadar tartott a költőhöz méltó méltató beszédet. Pók Lajos az említett Babits-könyvében csak a Pesti Hirlap néhány soros nekrológjáról beszél, szándékosan meg feledkezik viszont az Új Vasárnap című nagyalakú hetilap egészoldalas beszámolójáról, valamint az egészoldalas fényképről, amelyről kiderülne), hogy többezren vettek részt a temetésen. Az iszonyatos augusztusi hőség ellenére. (...) Szállási Árpád Babits halálának 50. évfordulójához az utóélet egy felíámadási évfordulója is társul: augusztus 6-án lesz 30 esztendeje, hogy az előhegyi nyárilakot emlékmúzeumként ünnepélyesen felavatták. A kettős évfordulóról a Magyar Irodalomtörténeti Társaság KomáromEsztergom Megyei Csoportja, az esztergomi Balassa Bálint Társaság és a Babits Mihály Városi Könyvtár augusztus 4-én, vasárnap, 16 órakor koszorúzással emlékezik meg. Ezután dr. Pifkó Péter irodalmi muzeológus bemutatja az emlékhely újjárendezett kiállítását. A megemlékezésre ezúton is meghívjuk Esztergom hagyománytisztelő - és Babits műveit szerető - polgárait. Mókás szavajárása (de komoly Örömünkre, az ő nevét viseli Eszszándéka) volt, hogy 150 évet szeretne tergom legnagyobb, legszebb könymegélni. Ma 89 lenne; 25 esztendeje, július 5-én vitte el a rák Berda Józsefet. Síremlékét - Borsos Miklós alkotását - 1968. július 13-án avatták fel a Farkasréti temetőben. Életének nyomát 1972 óta nevével örökíti meg az az újpesti utca, emléktáblával az a ház, ahol lakott. Még előbb, 1970.november 1-én egyiklegkedvesebb vándortanyáján, ahol utolsó kirándulásakor is járt, ahonnan a címlapunkon közölt verse is ihletet kapott: a pilisi Feketehegy kis turistaházán avatta föl emléktábláját a Természetbarát Szövetség. vesboltja. (Berda-kötet azonban - mivel régóta nem jelent meg - nem kapható benne...) ,

T _ N.r.