Esztergom és Vidéke, 1990

1990. január / 1. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 3 A HIT ÉS AZ IGAZSÁG FEGYVERÉVEL (Folyt, az 1. oldalról) Isten és Haza! Ezzel hitvallást tett arról, hogy hű és engedelmes fia akar lenni egyházának; ugyanakkor biztosította a királyt és a kormányt hűségéről és tiszteletéről. Hangoztatta honpolgári engedelmességét a kormány iránt de csak az oltárig, mivel ott már megszűnik annak hatásköre. Érseki jelmondatának ez a tartalma is mutatja, hogy nagyon nehéz időben vette át a hercegprímási tisztséget. Az országban még mindig kiélezetten dúlt az egyházpolitikai harc. Nehezítette a helyzetét, hogy a katolikus hithűségben és hitvallásban zűrzavaros volt a magyar világ és ebben még a főpapság sem alkotott erős és egységes frontot. Nagy hátránya volt, hogy nem rendelkezett — mai kifejezéssel élve - hitvalló, bátor és kiálló „káderekkel". Mindehhez hozzájárult, hogy gyermekkorától kezdve törékeny volt az egészsége. Nehéz, összetett, ellentmondásos légkörben kellett elkezdenie a közéleti szereplését és küzdelmét az egyház érdekeinek a védelmében. Ebben a küzdelemben nem egyszer alul maradt. Azt kell mondani, hogy az egyházpolitikai harcokból kivette a részét, de kevés rátermettséggel és sikerrel küzdött. Ugyanakkor nagy erőfeszítéseket tett az egyház belső életének a megerősítésére. 1894-ben volt az első Katolikus Naggyűlés a Pesti Vigadóban, ahol erőteljesebb hangon hirdette: mi, katolikusok, igenis alkalmazkodni tudunk hazánk megváltozott viszonyaihoz; de a hit és erkölcs kérdéseiben nem hajolhatunk meg sem egyesek akarata, sem a nemzetek intézményei, sem a század korszelleme között! 1896-ban voltak a milleneumi ünnepségek. Itt mondta el a sokszor idézett kijelentését, hogy kard foglalta el hazánkat, de a kereszt tartotta fenn! A milleneumi ünnepségeket követően 1900ban megszerezte az esztergomi főkáptalan tagjainak a pápai protonotarius címet. Nagy gondja volt, hogy fejlessze a szerzetes intézményeket és új szerzeteseket telepített le, nemcsak Budapesten, hanem vidéken is. Ugyanakkor biztatta és bátorította papjait, hogy vele együtt igazodjanak a Szentszék útmutatásaihoz. Kijelentette, hogy a békét szerette volna biztosítani az egyház és az állam közt, de anélkül, hogy eltérjen a hit és erkölcs tanításában a helyes iránytól. Biztatta papjait, hogy harcoljanak vele együtt a hit és igazság fegyverével. Érdemei közül nem hagyható ki éppen az a vonása, amelyre a mai napon emlékezünk. Már a családi otthonában megtanulta a jótékonykodást és a szeretet megnyilatkozásait mindvégig megőrizte lelkében. Nemcsak intézményeknek juttatott bőségesen, hanem körülvették a szegények is. Jellemzésül elég erre, hogy napi sétáin a budai várbástyán a koldusok raja várta, s nem tágítottak tőle, amíg megtömött pénzeszacskóját ki nem ürítette. A sok küzdelem felőrölte erejét. Anyagi gazdálkodása nem volt megfelelő, amely viszont főapát korában annyira jellemezte. Egészségi állapota miatt, de a sokféle politikai harc, ellentmondások miatt is sokszor távol maradt nyilvános összejövetelektől, legutóbb 1912-ben a bécsi Eukarisztikus Világkongresszustól. Mindezekkel magára vonta az uralkodó neheztelését, végül 1913 január 1-én lemondott az esztergomi érsekről. Balatonfüredi villájába vonult viszsza, ahol teljesen remeteéletet élt. 1915. szeptember 3-án halt meg. Utolsó kívánságának megfelelően Keszthely temetőjének kápolnájában temették el szeptember 9-én. Kívánsága szerint síremlékére VII. Gergely pápa síriratának kezdő szavait vésték: „Szerettem az igazságot. . .!" Lékai László bíboros 1981-ben hamvait az esztergomi bazilika érseki kriptájában helyezte el. A mai napon tisztelettel emlékezik Vaszary Kolos hercegprímásra nemcsak a nevét viselő kórház, hanem Esztergom városa is. Működését sok ellentmondás, sok sikertelenség is kísérte, de lelkében mindig egyházának hű főpásztora volt, és főleg a szegények segítése jellemezte. Ezt őrzi kórházunk is, amely több évtizedes kényszerű hallgatás után ismét ünnepélyesen felveszi nagy jótevőjének nevét. A kórház az emléktáblát eddig is hűségesen megőrizte, ezután ismét hivatalosan is az ő nevét fogja viselni. Azt is ki kell fejeznem, hogy kórházunk vezetősége méltó arra, hogy az egykori hercegprímás nevét viselje a hagyomány szerint. Már két évvel ezelőtt, amikor ez még hallatlannak tűnt, a kórház és a város vezetősége már azon fáradozott, hogy a kórházban a betegek lelki ellátása is biztosítva legyen és a kórházi kápolna ismét az istentisztelet helye legyen. Ilyen előzmények után került arra sor, hogy a múlt esztendőben az országban először én magam misézhettem a kórházban és azóta is zavartalanul folyik a kórházban a betegek testi gyógyítása mellett a lelki gondozás is. Isten áldása kísérje a Kolos Kórház munkáját és eredményesen szolgálja továbbra is városunk jó hírnevét! SÉTA - KITÉRŐKKEL A gyereksétáitatás közben tett szenttamási észrevételeink nyilvánosságot kaptak e lap '89 szeptemberi számában. Azóta örvendetes változás történt. No nem minthogyha a palackdobálók öszszeszedték volna szemetüket, de a Népfront, Iványi Pali bátyánk és a hivatásszerető pedagógusok összefogásával iskolásgyerekek csináltak rendet. Őszi sétáinkat Mátéval és Ritával főleg a Várhegyre „irányozzuk". A Főszékesegyház környékét az utóbbi években szépen parkosították. Jó ízléssel, nagy költséggel gyepet, virágágyat, sétautat, közvilágítást létesítettek; sajnos, a lámpáknak nagy részét azóta már össze is törték. Most az lenne logikus, hogy azokról írjak, akik kővel harcolnak az utcai világítás ellen. De ezekről nem írok. Csak sajnálkozom és szégyenkezem. Ezen a helyen, ezen a hegyen, többről van szó, nem elég enyhe gúnnyl irogatni az üvegcserép-készítőkről. Itt a múltidéző eke mélyebben szánt bele az emléktároló szürkeállományba. Itt nagyobb dolgok történtek, nagyobb eredmények születtek, mint pár millió ára park. Egy nemzetet szerveztek meg itt Szt. István király és utódai! Ezer év alatt nagyot-cselekvő császárok, fejedelmek és diplomaták, utazók; ország sorsáért aggódó, bátor és tudós érsekek; tanító, eleinket gyalogkereső, rendalapító szerzetesek; filozófusok és csillagászok; építő-, faragó-, festő és zeneművészek; költők és vitéz katonák egész sora fordult meg és hagyta itt kezenyomát minden nációból és felekezetből. Itt nagyobb károk keletkeztek, mint párezer forintnyi tönkretett nátrongőz lámpa és búra. Míg a korabeli európai királyi, vagy egyházi székhelyek jó részét büszkén mutogatják, nálunk a fényes udvarnak nyoma sincs, esetleg csak nyoma van. A román, gót, renaissance, vagy épp muzulmán palotákat, templomokat, tornyokat szétvetette a puskapor, a javakat pedig felprédálták. Már a hely sem ugyanaz. István király se gondolta, hogy szülő- és koronázó városa a határszélre kerül... Megyünk szembe a Bazilikával. Hatalmas, impozáns, lenyűgöző. Buszok parkolnak, Mercedesek ajtói, fényképezőgépek kattognak. A világjáró turista is néz ám rendesen. Videózik. Büszkeség kúszik a szívem körül. Maradt azért valami az elmúlt századokból! Hihetetlen dolog jut eszembe: sem a kedves Olvasó, sem ez a nyugatnémet csoport nem hinné el, hogy többedmagammal kenyérhéjat és ételmaradékot szórtam Passau, Regensburg, Nürnberg vasútállomásain a vonatunk körül kéregető tömegbe! Igaz, hogy ez 1947 augusztusában történt. Az Actio Catholica szervezésében, mint félárva, dániai nyaralásra utaztam ötszáz gyerektársammal. Németországba akkor nagyobb nyomor volt, mint nemrég Romániában. Tanúm Gyarmathy Tibor, volt iskolatársam, most munkahelyi kollégám, aki szintén azon a vonaton volt, mint ahogy még egy esztergomi gyerek, aki sajnos már nem tanúskodhat, mert a dániai kirándulás után 9 évvel meghalt. Homor Otíliának hívták és utasa volt annak a busznak is, amelybe 1956 egyik októberi péntekén épp itt, a Várhegy alatt belelőttek. . . Na, szóval megyegetünk a középső feljárón. Balról ínycsiklandó illatok jönnek a Primás-pince szellőzőkürtőiből, a lejáratot is szépen rendbehozták. Arra nem megyünk, kicsit drága, pedig ősszel mérséklik az árakat. Jobbra sem megyünk, mert ott még nem lehet. Drótkerítés és lakat. Bár mozgolódás jeleit látni, tervek vannak a Sötétkapuval. Lépünk hát tovább egyenesen. — Látjátok gyerekek, oda járt a papa iskolába —, lendítem a karon a Tanítóképző felé és akarok hangosan meditálni, ha már az emlékező-szonda az 1947-es év mélységében mozog, de a srácok nem figyelnek rám. Galambot kergetnek, majd hosszasan kezet mosnak a díszkút mind a négy csapjánál. Tiszta vizek. Míg római sírkő körül futkosva száradnak, Párkányt nézem. Eszembe jutnak Méri István, Nagy Emese, Lányi Vera, Soproni Sándor régészek. A hatvanas években dolgoztak a várban és a környéken. A kelta lakógödröktől indulva keresték a kontinuitást, a folytonosságot. Hát azt találtak. Kontinuitás az van. Itt mindig laktak, mindig történt valami. Szent hely ez, Babits is megmondta, nem csak a Bazilika miatt. Ebbe az agyonépített, agyonlakott, agyonrombolt, lefaragott 70 méter magas hegybe a mi egész magyar sorsunk van bedolgozva. Itt nem volna szabad a lámpákat összetörni, inkább még gyújtani kellene. Gyertyát minden méteren, mert minden röghöz vér tapad. Hadtörténeti munkák szerint az ország legtöbbet vívott vára Esztergom. 1956 áldozatainak illő módon emléket állítottunk, de ez a többire is vonatkozik. Akit tankkal ölnek meg, akit ostromlétráról löknek le egyaránt valaki gyereke, valaki hozzátartozója.. Ezen a helyen a lámpák nem azért égnek, hogy hasra ne essünk a sötétben. Aki itt lámpát tör, hősök emlékét gyalázza. . . , . , (o.i.) Ma a közvélemény egyre határozottabban követeli a politika küzdőfeleitől, hogy jussanak egyezségre a békés átmenet és a demokratikus társadalmi viszonyok feltételeinek a kérdésében. Amikor ennek szüksége minden résztvevő nyilatkozatában szerepel, nehezen érthető, és nem fogadható el az a kötélhúzó taktikázás, ami az uralmon levő párt részéről megnyilvánul, és annak monolitikus egyeduralmi helyzetét, hadállásainak minden áron való megőrzését szolgálja. A társadalom vállaira akarja helyezni a többpártrendszer működési feltételeinek a terheit, miközben kihasználatlan luxusszínvonalú ingatlanvagyona saját tagságát is ellenérzéssel tölti el. Egy egyeduralmi helyzetben birtokba vett közvagyon ma az uralkodó párt használatában, kezelésében illetve birtokában van. A rendelkezési jog gyakorlásáról jószántából nem mond le, ezzel is kifejezve a demokrácia iránti hajlandóság hiányát attól a pillanattól kezdve, hogy a kiváltságok felszámolása napirendre kerül.* Olyan demokrácia pedig, amelyben hatalommal kicsikart kiváltságok működnek, amelyben egyenlőbbek és kevésbé egyenlőek léteznek, olyan demokrácia nem létezik. Nincs ugyanis egyetlen olyan tisztességes érv sem, ami indokolhatná, hogy engedményeket tegyünk a társadalmi egyenlőség, a politikai esélyegyenlőség rovására. Amíg működik a demokratikus centralizmus fából vaskarikája, addig ellenőrizhetetlen és befolyásolhatatlan a párt- és állami bürokrácia különérdek éremlegetése és szembeállítása valamiféle ésszerűnek feltüntetett diktátummal, „rend"-del, nem egyéb, mint látszatdemokrácia, az alkotó személyiség leszerelése, kiábrándítása és fondorlatos kirekesztése abból a küzdelemből, amiről pedig ma tudható: nélküle nem vívható meg. Szívesen hárítanák a „tagságra" vagy a társadalomra a döntések felelősségét azok, akiknek minden felel meg a valóságnak, hogy „ti" is ott voltatok. Mások éltek viszsza a nevetekkel, mások döntöttek a nevetekben. A tömeget, minket éppen ők, az egyesek fosztottak meg a lehetőségtől, a kevesek kiváltságaként őrzött hatalomgyakorlástól. Azt hitették el velünk, hogy ahhoz ők értenek. Hamis az érvelés azért is, mert a többség csöndes rezisztenciája is érvényesült. Nem tudPOLITIKAI FELELŐSSÉG ÉS BÉKÉS ÁTMENET III. A BÉKÉS ÁTMENET LEHETŐSÉGE vényesítése. Amíg lehetnek olyan kiváltságosok, akik pozícióból fakadó lépéselőnnyel indulnak minden küzdelembe, amíg közpénzen milliós előnyökhöz juthatnak vezetők és a slepphez tartozók, addig a magyar társadalom lesütött szemmel és sandán néz az elöljáróira. Addig nem lehet szó sem közmegegyezésről, sem kitisztult közéletről. A mindenáron való demokrácia okuk megvan egy elszámoltatástól tartani ott, ahol felvetődik a felelősség kérdése. A felelősség az értelmetlen gazdasági és társadalmi válság miatt. Azzal próbálnak érvelni, hogy „hiszen ti is ott voltatok", vagy azzal, hogy „mit tettetek azért, hogy másként történjen?", meg azzal, hogy „könynyű utólag okosnak lenni". Mindez igaz lehetne, ha érvnek nem lenne hazug és álnok. Mert nem ható, hogy hányan és kik tartották távol akarva-akaratlan magukat a kiválasztottak körétől és a kiváltságok gyakorlásától. Vagy a korrupcióra való alkalmatlanságuk miatt szorultak ki a körből. Nem voltak képesek kollaborálni a vétkesekkel. ^A felelősség utólag nem ruházható át. Emlékszünk még, hányszor hallottuk a melldöngető felelősségvállalás szólamait. Most van itt az ideje annak, hogy elszámoljunk ezzel a felelősséggel. Az elszámoltatás joga a társadalomé, amely vélhetően nem utólag okos, hanem mindig az, ha szót emelhet, de nem mártír természet. Az elszámoltatás nem koncepciós per, mint ahogy egyesek szívesen ágálnak ellene. Hiszen nincsen előre kitervelt ítélet! Sem előre kijelölt bűnösök nincsenek. Szükség van rá éppen azért, hogy rangot és pozíciót csak az kapjon, aki tiszta kezű, aki bírja a köz bizalmát, akinek elismert és nem kijelölt a hozzáértése, aki mindig abból a szempontból mérlegeli a cselekedeteit, amelyből a köz teszi. A felelősség tisztázása nemcsak bűnösöket, de ártatlanokat is megnevez. Nem bűnöket leplez le, hanem érdemeket is feltár. Alapvetően pedig olyan példákat állíthat a társadalom elé, melyek visszatartanak a jövőben a hatalommal való visszaéléstől, a nemzet kincseinek elprédálásától. Dobó Attila A cikksorozat a sarkallatos törvények megalkotása előtt íródott.