Esztergom és Vidéke, 1989

1989. július / 7.szám

Esztergom szeretettel köszönti a 34. nemzetközi Duna-túra résztvevőit Die Teilnehmer der 34. Internationalen Donau-Tour werden von der Stadt Esztergom herzlichst begrüsst! ALAPÍTVA 1879-BEN ESZTERGOM ESVIDEKE Művelődési, helyismereti, idegenforgalmi tudósító 1989 Július 7. szám ARA: 14,50 Ft Ratkó József TÁNC — Fábry Zoltánnak — Magyarország temetőföld, posztumusz humusz. Történelme soha el nem évülő priusz. Bűnjel itt a csillag is, mert megragyog s lehull. Kard lángol az éjszakában attilátlanul. Bűnjel itt minden — halotti anyakönyv a rög. írva benne jó magyar, vad tatár és török, írva benne arcról arcra minden holtjai; följegyezve ázsiai, európai. Magyarország temetőföld, toroz és vigadHoltjaiból kóstolót küld szomszédainak. Dunakörnyék szétszóratott, éhes népei, vagyunk ma is ama székely György vendégei. Magyar, oláh, szláv — mindigre ebhitű pogány, csűrdöngölőt járunk ma is Ady homlokán. Hát múlassunk! — egyiket se gyűlölöm, hiszen énérettem él az is, ki engemet eszen. Magyarország temetőföld, posztumusz humusz. Történelme soha el nem évülő priusz. Életet aki ha itt vet, húsba vet magot. Holtból bú elő a kisded, jövendő halott. Mégis: hogyha szülni már egy ringyó sem akad, hónom alatt költöm ki a fiacskáimat. Üj szelek fújnak Esztergomban? — tette fel a kérdést idelátogató ismerősöm a várfokon lengedező zászló láttán. Valóban, aki évek múltán városunk falai közé lép, szokatlan dolgoknak lehet tanúja. A Moszkvából induló huzatos szellő itt is megmozgatta az áporodott levegőt, noha városunkat sokáig az egy helyben topogás székvárosaként emlegették. E helyt is évtizedek óta tabunak vélt dolgokról derült ki: nem oda Buda. Nézzünk néhányat: Nevek: Az, hogy a város utcaneveivel baj van, évtizedek óta nyílt titok. A munkásmozgalom jeleseinek névtábláival teliaggatni az utcákat — Esztergom esetében — politikai hiba. Ahhoz sem kell különösebb jóstehetség, hogy megjósoljuk: a Kun Béla lakótelepen élők kérése meghallgattatik: a Bánonii lakótelep elnevezés sokkal patinásabb, hiszen a köznyelv úgyis azt szentesítette. Noha alig néhány éve a mai IV. Béla utcáért kapta cserébe Kun Béla — akinek nem volt köze Esztergomhoz — a róla elnevezett lakótelepet. A városban mindennapos szóbeszéd tárgya, hogy mely utcák elnevezését kellene megváltoztatni. Javaslatom csupán annyi: az újrakeresztelési aktus átfogó legyen, ne elszórtan, egyenként történjék. S talán a személyi igazolványátírások sem jelentenek akkora gondot, mint azt hivatalos helyeken előszeretettel hangoztatják. A Balassa Társaság kezdeményezése, a Komárom—Esztergom megye elnevezés újbóli használata — a lokálpatrióta tudatot megerősítendő — szép számú pártfogóra talált. Előbb a helyi társadalmi szervezetek karolták föl az Zászló a várfokon ötletet, majd a megyei képviselők egy csoportja. Sasvári József dorogi képviselő már a parlamentben is elmondta a javaslatot. Ha a Hazafias Népfront megyei bizottsága után a megyei tanács is magáévá teszi a kezdeményezést, akkor már csak az Országgyűlés igenlő válasza szükséges. (Időközben a Szolnok megyeiek is névváltoztatási kéréssel álltak elő: Jász—Nagykun—Szolnok megye szeretnének lenni.) Több helyi társadalmi szervezet kezdeményezte: Állítsanak emléktáblát a Sötétkapunál elesettek tiszteletére! Közismert, hogy ott 1956 októberében tizenegynehány halálos áldozatot követelt az oktalan sortűz, amely egy menetrend szerinti buszban utazókat, majd az abból menekülő „ellenforradalmárokat" mészárolta le. Az elesettek és sebesültek pontos megállapítása a levéltár és a kórház nyilvántartásai alapján a közeljövőben megtörténik. Az események valósághű regisztrálása egyébként meglehetősen nehéz, nemcsak a közben eltelt idő, hanem az ellentmondó emlékezések okán is. (1956 esztergomi eseményeinek ismertetésére következő számainkban még visszatérünk.) Egy „újabb" név: Vitéz János. A korábbi „Tanítóképző Főiskola" felirat előtt most már a jeles humanistáé is ott fénylik. De városunkban nemcsak a régmúlt nevei számítottak vörös posztónak, hanem a közelmúlté úgyszintén. Csoóri Sándor — az illyési örökség továbbvivője — az év egy részét a városunk határában álló alkotóházban tölti. Egy-két évvel ezelőtt a kulturális élet helyi irányítóit óva intették az ő szerepeltetésétől. Az „intelmek" hol névtelen telefonokon érkeztek, hol csendes elbeszélgetéseken hangzottak el. Ha a fensőbbek mégis hozzájárultak egy rendezvényhez, akkor annak „politikamentesnek" kellett lennie. A múltkori, az Esztergomi Kulturális Egyesület által szervezett Csoóriest már tiltásoktól mentes volt, mégsem hangzott el semmi olyan, ami törvénysértőnek minősülhet. Tavaly, amikor dr. Bády Istvánról, Esztergom utolsó polgármesteréről írtam, nem volt tanácsos fölemlíteni, hogy ő 1956-ban a helyi nemzeti bizottság elnöke volt. Az idén a Hazafias Népfront városi díszelnökévé választották; 56-os visszaemlékezéseit pedig a Gran Tours szándékozik megjelentetni. De nemcsak régi-új személynevekkel ismerkedik a lakosság: az Esztergomi Kulturális Egyesület mellé felsorakozott a Demokrata Fórum és az MSZMP Reformkör is. Az EKE ugyan politikamentesnek hirdeti magát — már amenynyire ez nálunk lehetséges, hiszen — mint Illyés Gyula írta —: Hollandiában az árvízvédelmet nem a költőknek kellett megszervezniük, mint nálunk. Nos, azt hiszem, Esztergom árvízvédelméért — nem csak átvitt értelemben — még mindig az EKE-nek és testvérszervezeteinek kell harcolniuk. S ha már a tabuk döntögetéséről esik szó: az sem lenne isten elleni vétek, ha a Tömegszervezeti Székházban, ismertebb nevén a Zöld Házban az MSZMP-n kívül más társadalmi szervezetek is helyet kapnának. Bizonyára az MSZMP-nek is hasznos volna, ha „testközelben" dolgozhatna az alternatívokkal. A volt Szeminárium épületének visszaszerzése régi vágya az esztergomiaknak. Ilyen-olyan puhatolózó tárgyalásokról már régóta susogtak a városban. (Három évvel ezelőtt e sorok írója is közvetített egy levelet e témában.) Az Esztergom és Vidéke karácsonyi számában még a régvárt hír erejével hatott a visszaadás ténye. Most inkább a „mi lesz aztán" a beszédtéma, hiszen az épület felújítása köztudottan sokmilliós lesz. Néhány építész már bebocsátást nyert — a helyreállítást előkészítendő. Ha a hír igaznak bizonyul, és Esztergomot július 15-én valóban bekapcsolják a hazai és a nemzetközi távhívó hálózatba, akkor átlépünk azon a Rubiconon, amely a várost Európától elválasztotta. Végezetül térjünk vissza a címben említett zászlóra: az ötletet a HNF májusi értekezletén Iványi Pál, az Esztergom-barátok elnöke vetette föl, majd Hazai György és Bódy István (a kisiparosok nevében) tízezer forintot ajánlott fel. Az MN Kiképző Eszközök Gyára (Kertváros) a zászlót néhány nap alatt elkészítette. Június 10-én már a várfokon lengett, Mi több: június 26-ától a Szenttamás-hegyi Szent Istvándombormű fölött is újra az árpádsávos lobogó díszlik. Remélhetőleg a Prímás-sziget csúcsára szánt országzászlót is hamarosan láthatjuk. Az új szelek lengette lobogók télen-nyáron kint lesznek — tartalékokról gondoskodtak. Sebő József Napló - kétség és remény között Ratkó József 1936-ban született Budapesten. A szegedi egyetem bölcsészkarán tanári diplomát szerzett; a 60-as évek elejétől Szabolcs-Szatmárban él. Tanított, dolgozott újságíróként; majd 1965ben könyvtárigazgató lett Nagykállóban, ahol családjával igazi otthonát is megtalálta. Versei mindnyáj unk számára keresik a lakható hazát, a megelhető történelmet, az értelmes cselekvés szabadságát. Nép, nemzet, emberség ügyében kezdettől szenvedélyes — és egyre tudatosabb — felelősséggel szólt, perelt. Erkölcsi kötelezettségként, amelynek vállalása Ady, József Attila, Illyés, Nagy László mai követőivel társítja; a teljesítés művészi rangja pedig köztük a legjobbak sorába emelte. A kritika ítéletén kívül bizonyság erre a versszeretők országos figyelme, amely Ratkó költői hangját hamar a magáévá fogadta, — s növekvő csendjét is beszédesnek érzi. 1966—1975 között megjelent négy verseskönyvét két válogatott gyűjtemény követte, ezek is csak hosszú szünet után (1984 és 87). Szavában ugyanaz a kemény erkölcsiség, ugyanaz a mély keserűség, mint hallgatása mögött: egyaránt tapasztalatokkal megalapozott. Az egyén élményeivel, aki életsorának kezdete — proletárnyomorúság és nevelőintézetek között — a gyermekkorból semmizett ki; csalódásával egv nemzedéknek, amelyet többször is úgy használtak fel a tör(Folytatás a 4. oldalon) A visszaemlékezés írója magyartörténelem szakos tanár, a második világháborúban a pécsi IV. hadtest 12. könnyű hadosztályának tartalékos hadnagya. Ámbár, ha az 1937—1945-ös éveket tekintjük, inkább mondhatnánk tartalékos tanárnak, mivel nem volt olyan tanév életének ebben a szakaszában, melyet ha elkezdett, be is tudott volna fejezni, vagy szeptemberben elkezdeni. Kadosa Árpádról van szó, a „Viszontlátásra, hadnagy úr!" című, most megjelent kötet szerzőjéről. — Miről szól a könyv? dezem a szerzőt. kér— Témája a szovjet hadifogságban, Usmaniban és Borovicsiben töltött 29 hónap. Az események sora Buda ostromával indul. Jóformán egyszerre érkeztem Budára a szovjet hadsereggel, csak éppen ellenkező irányból, s nem azonos szándékkal. Viseltem aztán ennek a következményeit: részt vettem Buda védelmében, ezt követően a kapitulációban, a több napos gyalogtúrán Bajára, onnan zárt vagonokban még az első világháborúból ismert Focsaniban. A háború befejeződésével hazaengedésünk helyett a Donon túli Usmaniba vittek bennünket. Naplóm segítségével megírtam a több száz bajtársammal együtt ott töltött háromnegyed év testilelki szenvedéseit, az ebből a helyzetből adódó súrlódásokkal, s összeütközéseinket hol a fogolytartóinkkal, hol a német hadifogoly tisztekkel. Szólok a velük versenyszerűen kialakult kulturális életünkről. Egyben helyesbíteni annak a torz és valótlan képét, melyet nem ellenőrzött tájékozódása következményeként Örkény István festett rólünk „A lágerek népe" című művében. Izgalmas epizód az akkor még általunk nem ismert találkozásunk a „Makarenkó-if jakkal". — S innen hova kerültek? Vagy itt voltak végig? — Nem, a tábort kiürítették valamilyen más célból, s minket Moszkvától északra, Borovicsibe vittek. Szorongva lestük az első hazai levelek érkezését, mert még az otthon olvasottak Katyról ott fészkeltek tudatunk mélyén. Vívódtunk a múlton, kerestük a bukás okait. A mi nacionalizmusunk nem sovinizmus volt, hanem egyszerűen hazaszeretet: aggódtunk a Trianonban elvesztett, s részben visszakerült területekért s lakóikért. Csatáztunk őrzőinkkel, a kényszermunkával, s a hideggel, kétség és remény közt vergődtünk a hétköznapok bizonytalanságában, küzdtünk életbenmaradásunkért, s temettük halottainkat. Mígnem a hazaszállításunk küszöbén megbékélünk egymással fogolytartók és fogva tartottak. S elfogott bennünket a döbbenet, amikor kiinduló szerelvényünk mellé beállt egy lengyelekkel megtöltött szerelvény 1947 júniusában! E döbbenet csak fokozódott a debreceni laktanya udvarán történt találkozásunk a hazaengedett, hazaszállított csont-bőr magyar nők láttán. Manapság is ha rájuk gondolok. .. — Hogyan sikerült hazahoznia naplóját? Nem vették el a motozáskor? — Nem volt minden kockázat nélküli. Az utolsó zabrán közölték velünk, hogy akinél feljegyzést találnak, még a határról is viszszaszállítják meghatározatlan évekre. Most derült csak ki, milyen sokan vezettek naplót: a priccsek köze fehérlett az eldobott, elszórt jegyzetektől. Nem én! Ha már 29 hónapon át írtam a körülöttem történtekről, hazaviszem! Két ujjnyi vastag, 10x12 centiméteres fadarab széleit kifaragtam, közepét kivájtam, s aljára helyeztem naplómat. Rá édesanyám fényképét, melyet üveggel fedtem, s négy szélét kis „pálcikával" leragasztottam. Az orosz kezébe vette, forgatta — mondtam, hogy mamka — mire visszaadta. A határon még egy alapos zabrát helyeztek kilátásba. Kiszállítottak a vagonokból bennünket. Naplómmal a kezemben léptem le, s azt a kocsi széle alatti peremre dugtam. Visszatérésemkor egy könnyed mozdulattal kiemeltem onnan. Hazatérve egy új élet küszöbén álltam. — S a fogságnak nem voltak bővebb előzményei? — Már hogyne lettek volna! Az én korosztályom — az 1914-es — mindenben részt vett. Az 1937-38-as szegedi karpaszományosi szolgálat emlékeit az erdélyi és a délvidéki bevonulás követi, majd a IV. hadtest kötelékében a Don melletti harcok Korotojaknál. Az első, katonáskodásom kezdetének könnyed-humoros rajzát adj a, mely sokban megegyezhet, de sokban különbözik is a mai „kiskatonák" életétől. Követi az erdélyi bevonulásunk örömteli édes-bús emlékei, majd a Délvidék visszatérésének oldódó, majd izgalmassá váló hetei. Befejeződik a Don-kanyari harcokkal. Már ezekben az időkben is írtam naplót, mely eseménysor fogságom előzményeképpen ha igaz „Ma este indulunk a frontra" címen fog megjelenni —, ha kiadóm isúgy akarja. ( —) Lapunk 4. oldalán részletet közlünk a május közepén megjelent kiitetböl.