Esztergom és Vidéke, 1988

1988. február / 2. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 9 10 MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATÖ Esztergomi arcképcsarnok VÖRÖS BÉLA (1899—1983) szobrászművész, grafikus és festő 1899. december 14-én született Esztergomban. Szülei nehéz körülmények között élő kisemberek voltak, akikre hét gyermek felnevelésének gondja hárult. Vörös Béla tizenegy és féléves korában már kenyeret keresett: Újpesten egy műbútorasztalosnál volt inas. Az első világháború kitörése után néhány hónapig munka nélkül csavargott, majd elszegődött kifutófiúnak egy patikába. Szerencséjére a tulajdonos tanult szobrász volt — valaha Rodin növendéke —, Vörös gyakran segédkezett a műtermében is, így felébredt benne a szobrászat iránti vágy és érdeklődés. 1916-ban beiratkozott a budapesti Iparművészeti Iskolába, 1917-ben pedig munkáival már olyan nagy festőnk tetszését nyerte el, mint Szinyei Merse Pál, akinek pártfogása meghatározóan segítette a kezdő szobrász kibontakozását. így került be előbb Stróbl Alajos mesteriskolájába, majd a Képzőművészeti Főiskolára, ahol — az 1919-es Tanácsköztársaság idején — a modern magyar szobrászat előfutárának, Vedres Márknak volt a tanítványa. A forradalmak bukását az egyetemeken, főiskolákon is „tisztogatás" követte. Ennek során Vörös Bélát is kizárták a szobrászati szakról; de később a festőszakon sikerült folytatnia tanulmányait. Itt először Csók István, majd Vaszary János tanítványa lett, akiről egy visszaemlékezésében ezt írta: „Vaszary az, akinek a legtöbbet köszönhetek; Beöthy Istvánnak (akit szintén kizártak a szobrász szakról) és nekem egy külön műtermet bocsátott rendelkezésünkre az akadémián, hogy ott szobrászkodhassunk." 1923-ban grafikai, a következő évben szobrászati díjat nyer. 1925-ben pedig a Szinyei Merse Pál Társaság utazási ösztöndíját kapja meg. Ez év őszén utazik Franciaországba, amelynek aztán haláláig lakója marad. E „második haza" szabad szellemi légköre a modern stílusmozgalmak — a primitív plasztikából is táplálkozó kubizmus — jegyében teljesíti ki Vörös Béla klasszikus alapozású szobrászatét. Magyarságát azonban mindvégig megőrzi, — nem csupán állampolgárságában, nem is csak a személyes kötődés szálaival: szinte folyamatos levelezési kapcsolatai révén, illetve részvételével a hazai kiállításokon. (Ez utóbbi szál — főként a politikai változások következtében — jóval „szakadozottabb": csak a 20-as évek második felében, majd 1947-ben 48-ban, végül 1970től szövődik akadálytalanul.) Mindezeknél jelentősebb, hogy művészete lényegében is hű marad a sajátosan középeurópai-magyar örökséghez: elkötelezett kifejezője a társadalmi ember valóságának. Művei ilyen tartalmú humanista érzésvilágot láttatnak, — a részletek egyszerűsítésében és az expresszív torzításokban is mindig megőrizve a látható formákat. Franciaországba Rippl-Rónai József ajánlólevelével érkezett, s nemcsak a Párizsban élő modern magyar művészekkel ismerkedett meg, hanem szívélyes fogadtatásra talált a francia képzőművészet néhány kiváló mesterénél és kritikusánál is. Segítségükkel hamarosan több párizsi kiállításon is helyet kaphattak alkotásai. Különösen termékeny kapcsolata alakult ki — mutatva a stíluskeresésére jellemző kettős igazodást — Aristide Maillol-lal, a vérbeli klasszikus szobrászat nagy mesterével és a kubista szellemben dolgozó Jacques Lipschitz-cel. Alkotóművészi fejlődését azonban megélhetési gondok hátráltatták: 1932-ben arra kényszerült, hogy rendszeres iparművészeti munkát vállaljon. Nizzába települve, egy ottani kereskedő megbízásából dekoratív tárgyakat és szobrokat faragott elefántcsontból. 1938ban ugyan újra a fővárosba költözött, majd a Párizs melletti Sévresbe húzódott vissza (ahogy ő írja: „természetesebb környezetbe menekült"), de mint képzőművész csak 1947-től szerepelt újra a tárlatokon. Ebben az is közrejátszott, hogy a világháború alatt súlyos csapás érte: Magyarországra látogatóba hazatért feleségét, Karikás Ilona festőművészt (Karikás Frigyesnek, a kommunista írónak és pártmunkásnak unokahugát) a német megszállás hónapjaiban elhurcolták és meggyilkolták. Vörös Béla hazavezető útja, amely a háború után 1948-ig oly magától értetődően ígérkezett nyitottnak, csak az ötvenes évek közepétől kezdett ismét akadálytalanná válni. Szellemi és valóságos hazatérését az elsők között esztergomiak segítették, így Zolnay László múzeumigazgató, aki Vörössel már 1954-től levelezésben állt, továbbá Dévényi Iván, aki jelentőségét a hazai szaksajtóban elsőként méltatta hosszabban. Mindennek köszönhető, hogy Vörös Béla többször Magyarországra — és Esztergomba — látogatott, 1970-ben szerepelt műveivel Budapesten, a „20. századi magyar származású művészek külföldön" c. tárlaton, — s hogy 1974-ben szülővárosa múzeumának adományozta a teljes munkásságát reprezentáló gyűjteményét. Ebből a 306 műből — szobrokból, festményekből, grafikai lapokból — válogatott az esztergomi Balassa Bálint Múzeum két kiállítása 1975-ben és 1984-ben. Az előbbit a művész jelenlétében nyitották meg; az utóbbi — sajnos — már emlékkiállítás volt: városunk „nagyra nőtt" fia tiszteletére, aki 1983. február 5-én (idén öt esztendeje) elhunyt. Sévresben halt meg miután 57 évet élt francia földön; de humán központú, jelentésgazdag szobrászata éppúgy maradandó része a magyar, mint a francia művészetnek. N. T. GÁT LÁSZLÓ: A haldokló fiú* A születés szüli az elmúlást: rongyok nélkül, csupaszon kínlódsz a világon, még nem gondolsz egy másvilágra, mit hoztál magaddal; fogantatásod az élő anyag elmúlása, a szenvedély szenvtelen pusztulása — az örök s a végtelen. Szelíd arcod palástja — mosolya a világnak, anyád sem látja, mi lesz az évek rengetegében: megmaradsz? Elsüllyedsz az esztendők sűrűjében? Mindmegannyi kérdés az első napon: hol, mikor, hogyan bolyongsz a partokon. Földön kúszva keresed a világot, nem találod; még kíváncsi szemeid nem érik be rohanó jövődet, nem látsz sem rosszat, sem szépet de eszmélni kezdesz a fényre, a szeretet melegére. S mikor kibontod benne ifjú lombod, termés, teremtés törvényét betöltöd újabb gyümölccsel — újabb hervadással, hogy előbb vagy utóbb Kháron vizére kelhess e mezőről, magad után hagyva a testamentumot: itt akarom tudni porrá égett testemet, mert szerettem szülővárosom, s nyugszom majd ércszobrom alatt. Örökös ez a körforgás, mint maga az eszme — s az örökkön forgó Föld. És ha emléked, az ércből formázott vitorlás a végső partra jön, ne keresd az okát: mitől a félelem, mitől az öröm; sorsod parányi része egy világnak. * Vörös Béla szobrára, amelyet városunkban az Irinyi utcában állítottak fel 1984ben: s híven az esztergomi születésű művész végakaratához, hamvait a talapzatba temették el.