Esztergom és Vidéke, 1937

1937-10-21 / 83.szám

ÖTVENNYOLCADIK ÉVF. 83 SZ. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Simor-u. 20 Megjelenik hetenkint kétszer Keresztény politikai és társadalmi iap CSÜTÖRTÖK, 1937. OKTÓBER 21 Előfizetési ár 1 hóra: 1 pengő 20 fillér Csütörtökön 10, vasárnap 16 fii. A restauráció kérdése, a magyar közjogi és politikai élet ezen legnagyobb problémájának tárgyalása hivta fel az egész ország figyelmét gróf Sigray Antal körmendi beszámológyűlésére. A beszámoló beszédét mondó képviselőn kivül a szónokok sorában Eckhardt Tibor, gróf Zichy János, Szontagh Jenő és Rassay Károly tettek hitet az alkotmányos monarchia mellett s ez az egyértelmű megnyilatkozás volt az, amely a körmendi gyűlést az országos politika egyik legjelentősebb eseményévé avatta. A királykérdés problémája valamilyen formában ott vajúdik közel húsz éve a magyar szivekben s hol a legitimizmusban, hol a szabadkirályválasztásban, hol pedig negativ irányban az ezeréves múlttal gyökeresen leszámolni akaró respublikanizmusban jutott kifejezésre, de mindig csak a lélek magányában; politikusaink e téren való külső megnyilatkozásai mindig magukon hordták az aktualitást nélkülöző akadémikus jelleget. Most a körmendi gyűlésen először történt meg, hogy a kifejezetten legitimista politikusokon kivül több polgári párt álláspontját képviselő pártvezér íejezte ki véleményét e kérdésben, bár ugyan most is akadémikus formában, de félreérthetetlen módon. Nem akarunk ezekből a beszédekből idézni, csak azt a belőlük meríthető tanulságot kívánjuk leszögezni, hogy az egyes pártvezérek között ugyan vannak felfogásbeli differenciák, de abban mindnyájan egyek, hogy „az alkotmányos magyar élet kiteljesülését csak az alkotmányos monarchia békés, viszálymentes helyreállítása jelentheti/ És mit jelent az alkotmányos monarchia? Erre a kérdésre válaszát Eckhardt Tibor a következőképen fogalmazta meg: „Az alkotmányos monarchiát pedig magyar ember — majdnem azt mond hatnám : józan és tisztességes magyar ember — más forrná ban, mint Szent István biro dalmának helyreállításában, nem képzelheti el." A kisgazdapárt vezérének Sz. István birodalma mellett való hitvallása csonka maradt volna azon Túri Béla kitétel nélkül, hogy a legitimista és a szabadkirályválasztó gondolata között nem lehet áthidalhatatlan ellentét, ha a kérdés megoldását az arra hivatott alkotmányos tényezőkre bizzuk, amelyeknek akaratnyilvánításában a mindenekfelett való, nemzeti, jól felfogott érdek uralkodik. Kétségtelen, hogy a körmendi beszédek a mai kül- és belpolitikai helyzetet tekintve, csak a jövő lehetőségeiben való politikai útmutatások; de mélyreható s le nem kicsinyelhető fontosságuk van abból a szempontból, hogy azon közfelfogásnak adnak kifejezést, hogy adandó esetben a restauráció problémája csak a legbékésebb úton, a legteljesebb összhangban oldható meg, mert az örök magyar mentalitás mindig az volt és az lesz, hogy az egyoldalú erőmegnyilvánulás a másik oldalt ellentétes cselekvésre feszült passzív resistenciába dönti. Ezt az egyensúlytalan állapotot megakadályozni minden becsületes magyarnak első kötelessége, mert kicsiny nemzetünkre a történelem a Duna medencéjében olyan végzetes súlyú feladatot rótt, amelynek terhe alatt széttagolva összeroppanunk. Korunk egyik legnagyobb problémája IV. Múltkori közleményünkben jeleztük, hogy voltak hídverő kísérletek az ifjabb és az idősebb generáció között, amelyek hol több, hol kevesebb eredménnyel jártak. Ezeknek a törekvéseknek tengelyében legtöbbször az a célkitűzés állott, hogy a fiatalságot kenyérhez, álláshoz, egzisztenciához juttassák. Sajnos, igen rövid ezeknek az akcióknak a története s ha be is számolhatunk sikerekről, ezek nagyon is csak a felszínen jártak s a problémát gyökereiben, alaposan megoldani mindmáig sem tudták. Az átmeneti megoldásoknak egyik legtipikusabb példája volt az ínségállások megszervezése, amelyeket először a 80 P-ős állások formájában az államnál létesítettek, majd az inségálláskreálás szükségességét mintegy rendeleti úton kiterjesztették a nagyvállalatokra és a magánüzemekre is. Talán felesleges is hangsúlyozni hogy ez az akció nem igen vált be, nem is válhatott be. Nagyon is magán viselte a végszükségben adott injekció jellegét, amely a beteg életét csak pár napig tudja meghoszszabbitani, megmenteni azonban semmiesetre sem. A kényszerakció tehát nem sikerült, de maradt utána olyan erkölcsi s részben anyagi következmény, amelynek keserű ízét a fiatalság még mindig érzi. Gondoljunk csak arra a nagy önérzetrombolásra, amelyet az egyes nagyvállalatok végeztek a rendeletileg szinte kötelező inségállások betöltésénél. Felvették ugyan a szellemi inségmunkásokat, mert kénytelenek voltak vele, de munkát nem adtak ne kik. Az inségmunkás elsején felvehette a portástól (nem is a személyzeti pénztárnál) a 80 pengőjét s azután az üzemhez egész hónapon át semmi köze sem volt. Vájjon mit érezhetett az a diplomás, aki pályája, élete elején állva, telve volt lendülettel, reménységgel, fiatalos dolgozni akarással, mikor félre nem érthető módon tudtára adták, hogy nincs szükség a munkájára; itt van az alamizsna s aztán vége. Lehet-e elképzelni ennél demoralizálóbb, lesújtóbb, lendületet letörőbb, életenergiát kiaszitóbb hatást? Azután voltak a nyolcvanpengős állásoknak anyagi következményei is, amiket főleg a gondolkodásban beállott változás idézett elő. Ma már szinte közfelfogás, hogy a kezdőembernek elég havi 80 pengő is, nincs szüksége többre, megmutatták ezt sokan, akik meg tudtak abból élni. Hiszen nem mondom, hogy nem lehet 80 pengőből megélni, de ilyen tengődő, anyagi gondokon, nehézségeken nyugvó életsorsok nagyon is ingatag alapot adnak az állam egyik legfontosabb gerincének, az intelligenciának. Az állástalanság egész problémakörét szervesen, minden kérdésre kiterjeszkedően az „Állástalan Diplomások Országos Bizottsága" kísérelte megoldani. Ez a bizottság országunk állástalan diplomásainak összeírásával, minden részletre kiterjeszkedő adatgyűjtéssel legelőször is statisztikailag pontos képet akart kapni a kérdés mikénti állásáról. Az adatgyűjtő munka meglehetősen sikerült is, a probléma tisztán kitűnt mindsn mélységével, sok mindenre kiterjedő összebogozóttságával, de hiányzott a bizottságnak az anyagi tehetősége s igy ez az akció is csak félsiker maradt. Sokkal nagyobb arányú, modernebb, a helyzettel számolni tudóbb elgondolás volt a „Nemzeti Önállósitási Alap" felállítása. Ennek az új intézménynek gyakorlati beválását még nem ismerjük, de ha meg fog felelni, akkor az ifjúság sorsát nagy mórtékben enyhíteni fogja. Még egy nagyon nagy jelentősége lesz abban, hogy megnyitja a szabad pályákon való elhelyezkedés lehetőségét, amely eddig az ifjúság számára a kellő anyagi tőke hiányában csak elérhetetlen ábrándkép volt. Óvatosan kell fogadnunk ellenben az u. n. „Horthy Alap" szabályzatát, amely a földműves ifjúságnak főiskolai tanulmányait igyekszik előmozdítani. Helyes az, ha módot nyújtunk arra, hogy a szegényebb néposztályok tehetséges ifjai is végezhessenek főiskolai tanulmányokat, de nagyon kell vigyázni, hogy végletes irányokba el ne tolódjék a kérdés, mert Magyarország elsősorban agrár s nem lateiner állam. Ha rajtam állna, én ennek az alapnak pénzeit inkább arra fordítanám, hogy a földmives társadalom az agrárkultúrának legmagasabb részeit is elsajátíthassa, amire eddig nálunk, sajnos, nem igen volt alkalom. (Természetesen — fordított irányban is — helytelen lenne, ha pl. az egyetemek a felvételnél olyan szelekciós eljárást folytatnának, amely előnyben részesiti azt, aki szülei foglalkozását folytatja.) Ennek a kérdésnek minden vonatkozásban kielégítő rendezése alig elképzelhető, mert az emberi gondolkozásnak az az általános irány, zata, hogy a szülők gyermekeiknek a legjobb sorsot akarják biztosítani; ez megvolt mindig, de ma, amikor a közfelfogás nagyon tévesen a köztisztviselő pályát tartja a jó sors ideáljának, roppant nagy szociológiai és egyéni tragédiákat hordoz magában. Az eddig felsorolt intézkedések egyike sem keltett akkora örömet, mint az a minisztertanácsi határozat — amelyet később az önkormányzatokra is kiterjesztettek —, hogy nyugdíjba küldik a szolgálati idejüket letöltött tisztviselőket. Ez a rendelet, ha megjelenésének első percétől kezdve nem kezdtek volna legkülönbözőbb úton-módon kivételeket tenni alóla — amint már cikkünk első részében rámutattunk —, nagy mértékben hozzájárult volna az egész ifjúsági problémának helyes és céltudatos levezetéséhez. Néhány hónap múlva azonban már nem kell kivételeket tenni a rendelet alól, mert már ássák a sírját a pénzügyminisztériumban, ahol — nem tudni mi okból (? I) — már arról tanácskoznak, hogy hogyan lehetne a szolgálati időt felemelni a nyugdíjteher csökkentése cimén. Ezzel közvetve — lehet, talán nem is gondolnak rá — az ifjúság előtt az elhelyezkedési lehetőséget még jobban el fogják zárni, homlokegyenesen ellenkezve az előbbi rendelet szellemével. íme, bemutattunk a probléma megoldására irányuló kísérletek közül néhányat — a főbbeket —. Láthattuk azt is, hogy egyik sem vezetett százszázalékos eredményre. Jövő és utolsó közleményünkben most már megvizsgálhatjuk ennek a megoldatlan kérdésnek a már bekövetkezett, vagy bekövetkezhető eredményeit. (Vége köv.) Sebők József. Lapunkat támogatja, ha hirdetőinknél vásárol.