Esztergom és Vidéke, 1937

1937-09-08 / 71.szám

ÖTVENNYOLCADIK ÉVF. 71. SZ. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Simor-u. 20 Megjelenik hetenkint kétszer Keresztén? politikai és társadalmi lap mmmmmmmamammmmmmmmm SZERDA, 1937. SZEPTEMBER 8 Előfizetési ár 1 hóra: 1 pengő 20 fillér Csütörtökön 10, vasárnap 16 fii. Szent felelősség — Szent felelősség terhel bennünket a magyar ifjúság jövőjéért... Darányi Kálmán miniszterelnök mondotta ezt egy ifjúsági ünnepélyen. És a miniszterelnök ezeket a szavakat valóban komoly tartalommal töltötte meg. Kormányzati programmjában a legelső vonalba állította az ifjúság problémáját és egy évnél rövidebb idő alatt, — amióta kormányon van — számos, igen komoly, jelentőségében messze kiható intézkedés történt az ifjúsági problémák megoldására. Közvetlenül a nyár küszöbén az egész magyar társadalom nagy érdeklődéssel kisérte és örömmel vette a nemzeti önállósitási alap felállítására vonatkozó intézkedést. Most ujabb akció történt, a Horthy Miklós ösztöndijalap megszervezésével. S amig a nemzeti önállósitási alap a tanulmányait már bevégzett ifjúság elhelyezkedését kívánja előmozdítani, — az új ösztöndíj magán a tanuló ifjúságon kivan segíteni. A háború előtt főleg az ősi felekezeti iskolákban a jótékony alapítványok egész tömege állott támasztékul a magyar tanulóifjúság mögött. A gazdasági, összeomlás ezeket az alapítványokat is szétzúzta. A Horthy Miklós ösztöndijalap a hiányt akarja pótolni. Nyolcszáz tanuló részesülhet az alapítvány révén olyan ösztöndíjban, amely az önfenntartást a tanulás idejére biztosítja. Nyolcszáz diák .. . talán nem nagyon sok az egész tanuló ifjúság számához viszonyítva, de igen tekintélyes szám, ha csak az arra rászorulókat és érdemeseket vesszük figyelemI be. Mindenesetre alkalmas arra, I hogy jelentékenyen alátámassza azt a tehetségszelekciót, amit Hóman Bálint közoktatásügyi politikája vezérelvül tűzött ki — és ami a nemzet jól felfogott érdekében fölöttébb kívánatos is. Merőben ujak és 1 rendkívül érdekesek azok a feltételek, amelyek az ösztöndijadományozásnál megállapíttattak. S ezek között legszembeötlőbb, hogy az ösztöndíj adományozásánál előnyben kell részesíteni a kisemberek: földművelők, kisgazdák, kisiparosok, kiskereskedők gyermekeit. A magyar értelmiségi osztálynak mindig ez a társadalmi talaj adta a leggazdagabb rezervoárt és valóban nagyon súlyos hiba lenne, ha ez az értékes erőforrás anyagi eszközök hiánya miatt zárulna le. Az új ösztöndíj most őket helyezi előre, hogy a nemzet kivirágzásának, az értelmiségi osztálynak gyökerei mennél mélyebben nyúljanak be az életet adó anyaföldbe. Megnyugtató a szervezeti szabályzatnak az az intézkedése is, amely előre kizárja a protekciót. Az ösztöndíj valóban nem azok számára való, akik jobb összeköttetésekkel rendelkeznek, több protekciót mozgósítanak és hatékonyabban könyökölnek, hanem azok részére kell juttatni, akik arra legméltóbbak és legjobban részorultak. Az új ösztöndíj ismét hatalmas bizonyíték amellett, hogy Darányi Kálmán és kormánya valóban átérzik a szent felelősséget, de amellett is, hogy politikájuk valóban az a népi politika, ami a nemzet hajóját széles rétegek helyzetének javításával biztos révpart felé irányítja. Pannonhalma és Debrecen A székesfehérvári püspökség nagynevű néhai főpásztora, Prohászka Ottokár szövögette a katolikus és protestáns egyházak közötti békesség nemes gondolatát s ő álmodta meg azt az aranyhidat, amely össze köti Debrecent Pannonhalmával. E mélyen gondolkozó és szentéletű főpapunk sirba szállt, még mielőtt gondolata valóra válhatott volna. Itthagyta azonban örökre mireánk gondolatát s hogy az nem veszett el, mint a pusztában elhangzott szó, a minapában élénken igazolta azt egy olyan tény, amely mellett a napisajtó nem haladhat el egykedvűen. Az történt, hogy az Országos Református Lelkészegyesület Székesfehérvárt választotta ki naggyűiése székhelyéül, azt a várost, amely első királyunk, Szent István temetkezési helyéül szolgált. Az ő halála után 900 esztendővel az ORLE ott tartotta naggyűlését. Magábanvéve ez a tény élénken amellett szól, hogy a református egyház Szent István esztendejének elŐhónapjaiban olyan helyet keresett ügyeinek megvitatására, ahol a magyar lélek magasabbra tud emelkedni, mint sok más helyén az országnak, mert Székesfehérvárott ezer esztendős keresztény kultúráról regélhet minden rög. Éz a gesztus nem maradt figyelmen kívül az ősi egyház vezető férfiai előtt sem. Élénken igazolja ezt az a tény, hogy a pannonhalmi főapát, Kelemen Krizosztom, a székesfehérvári naggyűlés után az ott résztvevő református papokat meghívta Pannonhalmára. A meghívást elfogadták s a látogatás ünnepélyes formák között zajlott le keresztény kultúránk e magas sziklabércének csarnokaiban. Ez alkalommal e látogatásnak és szívélyes fogadtatásnak az igazi keresztényi szeretet jegyében megmutatkozó békés vallási jelentősegére mélyebben rámutatni nem kívánunk, bár felemelő látvány volna közvéleményünk előtt elvonultatni azokat az úttörő férfiakat, akik leikükben valóban Krisztus szeretetét hordozva ráléptek úgy Debrecenben,mint Pannonhalmán Prohászka Ottokár hídjára. Nemcsak, hogy ráléptek, de meg is indultak azon s reméljük és töretlenül bízunk abban, hogy innen nem lesz visszaút, hanem a híd közepén egymásba kulcsolódnak azok a magyar kezek, amelyek egyformán építik az istennek tempiomáí, akit egyformán imádnak. De nem csak valláserkölcsi és hitéleti szempontból van jelentősége ennek a mozzanatnak, hanem nemzeti szempontból is. Egy végzetszerűen ért súlyos helyzet az nemzeti eleiünkben, hogy vallásilag is megoszlott nemzetünk. Ezzel az adottsággal ma már olymódon kell számolnunk, hogy az fennáll, azon változtatni nem lehet. Oktalan és csak károkkal járó cselekedet volna mindaz, amelyik az ellentétek kiélesítósére s nem a találkozási akaratok keresésére fordi taná minden erejét. A nemzet súlya és az egységes erők kifejtése gyengülne minden ilyen, gyakran kisjelentő ségűnek látszó cselekedet által is. Számtalan példa igazolja a magyar történelem során, hogy a vallási villongások mily mórhetetlen kárt okoztak, úgy nemzeti, mint valláserkölcsi szempontból. Nem tudjuk eléggé helyeselni a napokban lezajlott pannonhalmi látogatást. Ennek súlyát emeli az a körülmény is, hogy a pannonhalmi főapát úgy a maga, mint papjai, valamint az ottani főiskolai tanárok nevében nagyjelentőségű történelmi eseménynek tekinti a magyar reformátusság vezetőfórfiainak pannonhalmi látogatását. Ez a cselekedet mély hatástgyakorolt nemcsak azokra, akik ennek aktív részesei voltak, de állítjuk, a komolyan és higgadtan gondolkozó nemzeti társadalomra is. Amikor a főapát azt mondja nyilatkozatában, hogy nemcsak vallásos meggyőződése, de nemzeti érzése szerint is az a felfogás él benne, hogy „ az egész emberiség gyakorlati életérdeke teszi szükségessé a szemmel is látható békét valamennyi keresztény egyház között" — ez a kijelentés azt mutatja, hogy főpapjaink teljes tudatában vannak annak, hogy ily súlyos időkben, mint amilyeneket élünk, miiy nagy szükség van az egyesülésre azokkal szemben, akik mint a hit ellenségei sorakoznak fel. A béke hídján tehát elindultak úgy Pannonhalmáról, mint Debrecenből. A nemzet érdekét szolgálja mindenki, aki ezen a hídon áthalad. Hisszük, hogy eljön az ideje annak, hogy a keresztény hitfelekezetek között az egymás elleni harcot felváltja az egymás melletti vallásos ós nemzeti munka, amelynek óriási értékéről egyébként mindenki meg van győződve. Adja Isten, hogy ez a megmozdulás tartós és fel nem bontható békére vezessen. A drágaság egyre nagyobb méreteket ölt Foglalkoznunk kell a mai drágasággal, mint kóros jelenséggel, mely nem engedi meg, hogy a rászoruló kisemberek hozzájussanak a legszükségesebb mindennapihoz. A drágaság megjelenik a piacokon, eláraszt mindent, uralja az árakat, kicsalja, kizsarolja a szegényember utolsó filléreit. Annak örülnünk kellene, ha az agrárolló két szára közelebb jut egymáshoz, mert legalább nemzetünk túlyomó részét alkotó földműves lakosság jobb megélhetéshez jut. Legalább ezáltal eltűnne a manapság úgyis sokat emlegetett „tardi helyzet", a „viharsarok" népének az asz tálánál szalonna is kerülne a krumplileves mellé ós a futóhomok kubikusainak lenne télire valója. De nem igy van a valóságban. Ha az agrárolló szára közeledne az ipari árakhoz, azok nem maradnának nyugodtan, még messzebb hajlanak, mintha csak két ellentétes pólusú mágnes lenne az ollók végén. A tőke mindig meg akarja keresni profitját, nem tud alázatos lélekkel lemondani. Nem tud beállani a nem zeti sorsközösségbe, résztvállalni a közös bajban, szenvedésben, megszüntetni az osztályellentétet ós megvalósítani az egymás mellett, közös nemzeti célok eléréséért küzdő rendiséget. Ez azonban mind a jövő zenéje. Ma a drágaság egyre nagyobb méretet ölt, amit sem az államhatalomnak, sem az önkormányzatoknak nem lehet ölhetett kézzel nézniök. Tény az, hogy a közületek bevételei az áremelkedések folytán szintén emelkedő tendenciát mutatnak. Nem igy a kistisztviselőké és a kisegzisztenciáké, akiknek fizetését, munkabérét a végső fokig leredukálták, családi pótlékukat lefaragták s most itt a drágaság, jön a tél, felszökött a fa ára, küzködjenek. A hatalomnak két eszköz áll rendelkezésére: az egyik az emelkedő árak kíméletlen letörése, a másik a kisegzisztenciák fizetésének emelése. Ha szükséges, mindkét eszközt igénybe kell venni, ds lehetetlen, hogy egyiket sem. Ez a kérdés égetően fontos. A hatalmon lévőknek nem lehet fontosahb, sürgősebb dol.