Esztergom és Vidéke, 1937

1937-09-05 / 70.szám

r»TI RfillHc/DtKE ÖTVENNYOLCADIK ÉVF. 70. SZ. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Simor-u. 20 Megjelenik hetenkint kétszer Keresztény politikai és társadalmi lap VASÁRNAP, 1937. SZEPTEMBER 5 Előfizetési ár 1 hóra: 1 pengő 20 fillér Csütörtökön 10, vasárnap 16 fii. Hncsa nevű faln valójában nincs, csak a humorra hajló elgondolás szülte s ruházta fel ezt a groteszkül hangzó nevet mindazzal, amit a maradiság, a kultúrátlanság, a fejlődéshiány jelent a mai rohanó, vágtató, túl­dimenzionált, modern világban. Igen, mucsai minden, ami el­maradott, ami nem modern, ami megkövült a végtelen idők lassú szivárgásában s ami vissza­maradt az örök fejlődés szűrő­papírján. Mucsa: a jó vidék, hol naiv és együgyű emberkék élnek, akik bíznak egymásban, hisznek a becsületszóban, Mucsa, ahol a feszület előtt kalapot emelnek az emberek s tisztelik az elöl­járót, Mucsa, ahol hasraesnek az előkelőnek látszó idegen előtt s ahol elnézik más ember fö­lényeskedő, lenéző, mindent le­kicsinylő modorát, magatartását. Szóval Mucsa minden, ami akár világszemlélet, akár köz­felfogás, akár kényelem, vagy egyéb önös érdek szempontjá­ból ellentétes a világvárosi em­ber úgynevezett „modern" élet­felfogásával. A falu és a város közötti összhangot erősíteni kell, — hangoztatják a társadalomtudó­sok —, de ez nem teljesen a falusi, a „jó vidéki" ember jó­akaratú szándékán múlik. Mert lássuk csak, hol s mikor is je­lentkezik leggyakrabban a nagy­városi modern s a jó mucsai ember életfelfogásában, menta­litásában a zavaró ellentét? A város és a vidék leginten­zívebben nyáron ölelkezik, mi­kor a forróra fűtött kőházak pokla az enyhébb éghajlatú vi­dék felé hajtja az eltikkadt nagyvárosi embert. Nyaralók, kirándulók, wikendezők raja húz ilyenkor Mucsa, a jó vidék felé, hogy enyhülést, pihenést, üdü­lést keressen maga s családja számára a természet karjai­ban. Megindul ilyenkor a nagy­város hangos, lármás, a társa­dalmi konvenciók s a jó modor törvényei alól önmagát önké­nyesen mentesítő raja. Hangos és lármás raja, mely abban leli szórakozását, örömét, hogy a jó vidék kissé primitívebb be­rendezkedéseit, életszokásait, tisztes tradícióit leszólja, lekri­tizálja, lekicsinyelje. Nekik mu­csaias minden, ami nem olyan, mint odahaza. Kávédaráló a helyivonat, bárka az autóbusz, talyiga a taxi, csárda a ven­déglő, viskó a lakóház, gazos, szemetes és poros az utca, fa­lusi liba a nő és jámbor pali a vidéki polgár. Nekik drága és rossz, primitív és kezdetleges minden r ide sem jövünk többet, kellett ez nekünk, ez a szomorú Mucsa. De azért „otthonosan" érzik magukat s nem feszélyezi őket a jó vidék elmaradottsága. Csa­patosan összekapaszkodva fog­lalják el a járdát s bendzsó­pengetés mellett divatos sláge­reket énekelve vonulnak el a nyitott templomajtó előtt, me­lyen belül ájtatos imába mé­lyedten testi, lelki békéért fo­hászkodik a primitív ember. Hangoskodva, kiabálva, szeme­telve kószálnak a vidéki utcák csendes házsorai között dús­fürtű fiúk és szeplős, ruzsos­ajkú nők. Egyáltalában nem respektálják a vidék szokásait, életstílusát, nem tisztelik élet­berendezkedését és- tradícióit, övék az utca, övék a levegő, övék a kényelem s a szórako­zás minden lehetősége és jó napot kívánok, megjöttek a budapesti lányok és jöttek, láttak, győztek, sok fiút meg­főztek és Mucsa tűr, hallgat és álmélkodik. A groteszkül hangzó s a vidék primitívségét, maradisá­gát jelentő Mucsa nevet ezek találták ki, nem mi, a jó vi­dék. Mi csak csendesen botrán­kozunk a shortban és pizsamá­ban libegő nőkön, kik mezíte­len térdeiket mutogatják ser­dülő gyermekeink előtt, mi csak nagyokat nyelünk a modern ember szabadosságának láttára, mi csak egymásra nézünk a divatos slágerek hallatára, fel­szedjük az elszórt szemetet s lassan-lassan megszokjuk a nagyvárosi tempót. De nem tiltakozunk, mert mi jámbor vidéki palik vagyunk. Szelid mucsai bácsik, akik tisz­telettudóan félreállnak a zord turistafiúk s a divatos dirndli­babák útjából. Hadd érezzék jól magukat szegénykék itt Mucsán* Tisztelet a kivételeknek, — de semmi elnézés azokkal szem­ben, akik azt hiszik, hogy a jó vidék mindent bevesz, min­dent lenyel, mindent elnéz, mert talán azt hiszi, hogy reá nézve ennek a nagyvárosi társaság­nak a közeledése megtisztelte­tés és áldás. Nem, — mi ebből a jövőre nem kérünk. Szeretettel és meg­becsüléssel ápoljuk a falu és a város közötti kapcsolatokat, de viszonzásul mi is megértést és tiszteletet várunk. Mucsa nevű falu valójában nincs, csak a nagyvárosi jampec­humor találta ki ezt a groteszkül hangzó falunevet a saját műve­letlenségének leplezésére s ellen­súlyozására. A falu és a város szeretetben s kölcsönös meg­értésben kivan élni, de régi tisztes erkölcseiben s levendula­illatú levegőjében dévaj jassz­fiúk, visítozó külvárosi lá­nyok, nagyvárosi jampecek és wampok kizárásával... Sa. Ma már nem újság az, ami a művészi rendezés alá kerülő Szent­tamáshegy bejárásán résztvett minisz­tériumi főtiszt viselőkkel történt, őket is megejtette ennek a városnak szép­sége és történelmi levegője, az ezer­éves mult, az esztergomi patinás ké­pek és a hegy koszorúban csillogó természeti bájak. Nem csoda, ha en­nek az Esztergomnak szemléletében önkéntelenül is ragyogóan működik a fantázia és amikor körülnéztek a szenttamási hegytetőről, ők is velünk együtt a jubileumos városnak mű­vészi objektumokkal való benépesí léséről álmodoztak, — Say Géza mi­niszteri osztálytanácsos, művészeti előadó pedig felmelegedett szívvel így kiáltott fel: — Szeretnék egy pár szép szobrot elhelyezni ebben az érdekes, gyönyö­rű természeti adottságokkal megál­dott városban! Örömmel, szívvel, lélekkel üdvö­zöljük ezt a nemes vágyat és sietve csatlakozunk ehhez a gondolathoz, amelyet olyan valaki tett magáévá, akinél a tervnek és elgondolásnak reális alapja van és akinek jóaka­ratú támogatásától eredményeket vár­hatunk. Igenis: Egy pár szép szob­rot Esztergomnak 1 Annál inkább gondolunk most erre, mert évszázadokon keresztül — ki­véve a bazilikái alkotások nagy ál­modóit — senki sem gondolt rá. Pedig ha Esztergomnak történelmi szerepét, múltját, jelentőségét, sokáig ország-világra kiható életét, az itt feltámadó állam- és vallásalkotó szentistváni cselekedeteket, majd az itt dúló és viharzó történelmi ese­ményeket nézzük, akkor ennek a vá­rosnak már régen a magyar tör­ténelmet reprezentáló műalkotások akropolisának kellene lennie. Igaz, hogy a királyi város egyes részeinek sokáig szinte szánalmasan elhanyagoltnak mondható állapota nagyrészt annak a nagy szegény­ségnek és küzdelmes soisnak tud­ható be, amely a háborús idők pusz­tításai, majd gazdasági és ipari szem­pontokból hátrányos helyzete folytán nehezedett rá. (A most új szépsé­gekkel feltámadó Szenttamás meg különösen nehéz életet élő szegény­negyede volt a városnak.) Az élet mindennapi gondjai között elvesztek a művészi elgondolások ás tervek, — és a kényszerű, pusztán a legszűkesebb vitális körökre szo­rítkozott, ügyes-bajos közéleti és vá­rospolitikai gondok között sokáig alig lehetett szó a városnak művészi em­lékekkel és szobrokkal való ellátá­sáról, amely az anyagiak mellett az ilyen alkotások számára kedvező, magasabb eszmei légkört is igényel. Az a jelenség, hogy ma már Esz­tergom legegyszerűbb polgára is egészen más szemmel nézi a várost, mint évtizedekkel ezelőtt, és hogy Esztergom az utóbbi időben szinte a többi városokéhoz mérten minimális külső, anyagi segítséggel, szinte ön­erejéből s lelkesedéséből felküzdötte magát annyira, hogy az idege­nek is észreveszik és csodálják és hogy az országos tényezők is más szemmel nézik, nem azt jelenti, hogy a régi mindennapi gondok elmúltak. Ellenkezőleg: az esztergomi polgár — tudjuk jól — még nehezebb élet­körülmények között küzd, mint ré­gen. Mégis abból a körülményből, hogy Esztergom éppen nehéz, trianoni sor­sában ébred öntudatra és megszé­pülve támad új életre, a jövőre néz­ve értékes és tanulságos következte­tést vonhatunk le. Nem igaz az, hogy a nehéz sorsban alkotni nem lehet 1 Nem igaz az, hogy Esztergomnak trianoni sorsában eltemetve, gazda­ságilag koldussá téve el kell sor­vadnia és el kell pusztulnia. Ennek az ellenkezője az igaz és erre ráca' folnak a tények. Még a gazdasági fellendülésnek is elindító feltétele a lélek és az akarat, a kitartó munka pedig — amelyet a lélek ós akarat fűt — meghozza az anyagi feltételeket is. Esztergom erős lélekkel feltérdelt, felállott, most emelt fővel, jogosan várhatja az anyagi és erkölcsi segítséget onnét, ahol a történelmi Magyarország jövőjének munkálására hathatós eszközök álla­nak rendelkezésre. Nyugodt lelkiismerettel megismétel­hetjük, — anélkül, hogy egy pilla­natra is megfeledkeznénk a szegény ember kenyeréről és a legkisebbet is vétenénk a város gazdasági 'első­ségei ellen — igenis: egy-két szép szobrot Esztergomnak. A szobor nem ellensége az élet­nek, a szobor benne él az emberi társadalomban és kultúrában. A szo­bor az életből születik, azzal a cél­lal és rendelkezéssel, hogy hosszú életet adjon egy szép eszmének vagy valamely nemes szivet és gondolatot megtestesítő emberéletnek. A szobor az emberi gondolat és érzés meg­rögzítése az anyagban, a szobor él és beszél közöttünk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom