Esztergom és Vidéke, 1937

1937-04-11 / 29.szám

ÖTVENNYOLCADIK ÉVF. 29. SZ. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Simor-u. 20 Megjelenik hetenkint kétszer Keresztény politikai és társadalmi lap VASÁRNAP, 1937. ÁPRILIS 11 Előfizetési ár 1 hóra: 1 pengő 20 fillér Csütörtökön 10. vasárnap 16 fii. Ugyan mire gondol a közönség • abban az esetben, amikor ugyan­azon eseményről, amely feltét­lenül csak'egyféleképpen folyna-' tott le, két újságban lényegé­ben eltérő tudósítást olvas, vagy valamelyik lapban fontos, érdekes részletek lemaradását tapasztalja, amelyek a másik­ban benne vannak ?!... Tehát nem kiszinezésről, a stílus ár­nyalati különbségeiről, részle­tesebb vagy vázlatosabb beszá­molásról, hanem a hiányosság, sőt többször a történeti hűtlen­ség eseteiről van szó, ame­lyek még a felületesebb újság­olvasó figyelmét sem kerülhe­tik el és amelyek bizony nem­csak a fővárosi sajtónál van­nak napirenden, hanem a vi­déki városok újságjainál is elő­fordulnak. Mit szól ehhez a nagykö­zönség ? Bizonyos, hogy a vé­lemény nem lehet valami hí­zelgő és megnyugtató az igaz­sághirdetés erkölcsi értéke, a sajtó magasztos hivatása és etikája szempontjából és bizony egyes újságok aligha tennék az ablakba azt, amit az egész­séges kritikával rendelkező kö­zönség tagjai ilyenkor róluk mondanak. Szükségesnek tartjuk, hogy leszögezzük ebben a kérdésben elvi álláspontunkat, amelyhez a gyakorlatban hűségesen ra­gaszkodni kívánunk. Az esemé­nyekről való beszámolónak — akár jelentős, akár kisebb jelen­tőségű legyen az, — feltétlenül igaznak, történetileg hűséges­nek és lényegében hiánytalan­kell lennie! Ellensége va­gyunk az ügynevezett elke­néseknek, nem lehetünk ba­rátja egyes részletek bizo­nyos érdekekben való elhallga­tásának vagy elhagyásának és nem kultiválhatjuk bizonyos körülmények túlzott, egészen az elnémításig való leegyszerű­sítésének, viszont más körül­mények feltűnő kiszinezésé­nek módszerét. Meggyőződésünk, hogy az újság célja nem az igazság el­hallgatása, hanem ellenkezőleg : az igazság kikutatása, bejelen­tése és érvényesülésének köve­telése. Ez természetesen elsősor ban azokra előnyös, akik az d igaz­ságtalanság miatt szenvednek, de minden körülmények között előnyös az erkölcsi gondola­ton felépült polgári és társa­dalmi rendre, feltétlenül szük­séges a közügyek becsületes szolgálata szempontjából, — sok esetben azonban még az igazságtalanságok elkövetőinek érdekében is jobb az igazság bátor védelme. Az igazságta­lanságnak előbb-utóbb pusz­tulás a sorsa és vele pusz­tulnak gáncsnélküli lovagjai is. Az elkenés csak tüneti ke­zelés, amely esetleg visszaker­geti a szervezetbe a mérget. Még átmenetileg sem célrave­zetők ezek a közéleti elsimítá­sok, amelyek szinte gyűlölete­sek a közönség szemében. A közönség önérzetes is olvasás közben és nem tűri, hogy bár­mely kérdésben naivnak tekint­sék. Nem szebb és becsülete­sebb-e és nem tisztességesebb és célravezetőbb-e mindenki­re nézve a baj vagy té­vedés őszinte bevallása a javí­tás vagy komoly segítség mód­szereinek ismertetésével együtt ? A túlzott kiszinezés vagy el­hallgatás ezzel szemben min­dig legalább is gyanús, gya­nús elsősorban a publikált ügy­re, másodsorban magára a saj­tóra. Már pedig közérdek az, hogy az újság soha ilyen gyanúba ne keveredjék és hi­vatásának teljesítése közben szeplő ne illesse. Állást, munkát! Bőséges beszámolókat olvasunk arról, hogy a kormány legújabb ban nagyszabású munkálatokba kezdett az állástalan diplomás ifjúság elhe­lyezésére. Arról is olvashatunk, hogy a kormány körültekintő gondosko­dással teremt újabb és újabb mun­kaalkalmakat a munkanélküliek fog­lalkoztatására. Ha azután az elhe­lyezéshez, vagy munkához jutottak nagy száma mellett annak a roppant nagy tömegnek kimutatott létszámá­ról olvasunk, amely elhelyezésre, vagy foglalkoztatásra vár, s amely­nek a kenyérhez juttatott csoport csak szinte elenyészően kis hányada : akkor látjuk ezt a kérdést a maga egész roppant méreteiben kibonta­kozni. Napjainknak egyik, tagadhatatlanul legsúlyosabb és legégetőbb problé­mája a munkanélküliség s benne az állástalan diplomások kérdése. S nemcsak nálunk az, hanem egész Európában, sőt az egész világban. A sűrűn megjelenő statisztikák, ki­mutatások, beszámolók és memo­randumok szerint számuk évről-évre nő s mind kevesebb a remény, hogy a mai keretek között ennek a kér­désnek kielégítő megoldására gon­dolni is lehetne. Voltak szerencsés országok, ame­lyek nagyobb új térhez jutottak em­berfeleslegük elhelyezésére. Ahol bir ták, munkanélküli segélyt adtak; ahol tehették, kényszeralkalmakat teremteitek és kényszerfoglalkoz­tatásukrói gondoskodtak — katonai létszám, szo'gálati idő emelésével, munkaszolgálat bevezetésével, stb.­vel — s még így sem tudták a kér dést teljesen megoldani. Nálunk— sajnos — egyik mód sem állott rendelkezésre. Az össze­omláskor nagyszámú menekült jött a Csonkahazaba, diplomás inteligen­ciánk száma aránytalanul megduz­zadt, gyarmatunk nincsen, katonai méreteink szűkre vannak szabva, gazdasági lehetőségein* csak arány­lag kicsiny próbálkozásokat enged­nek meg, igy a kormánynak minden dicséretes erőfeszítése csak epizodi­kus jelentőségű lehetett, Pedig szörnyű dolog a munka­nélküliség, az állástalanság, nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi tekintet­ben Ss! Mily rettenetes valakinek el­fogadni ezt a helyzetet: te felesle­ges vagy a társadalomban, te csu­pán terhére vagy, nmi tudod ma­gad hasznosítani, rád nincsen szük­ség l .. . Amiket a dolgozó társadalom kí­sérelt meg a kérdés megoldására, az sem vezetett eredményre. Hiába mondták ki a zárt számot egyes ágakban, ezzel talán arányosítottak valamit, de arra a legégetőbb kér­désre nem adták meg a feleletet: mi legyen azokkal, akik sehol sem találnak munkái, megélhetést ? Az egyetem is hiába hangoztatja, hogy elsősorban tudományos képzést ad, nem pedig állásraképesítést; a leg­több ember mégis csak azért szerzi meg a diplomáját, hogy jobb meg­élhetéshez jusson, mert ugyan ki engedheti meg magának azt a fény­űzést, hogy pusztán a tudománynak vagy a művészetnek éljen, amikor nem adatott meg neki az az anyagi jómód, hogy kenyérkereset nélkül biztos megélhetése legyen I Segítséget igenis jelentettek az eddigi kényszerakciók, de ugyan mennyi olyan megalázó mozzanat fordult elő, amely nem volt méltó magához az elgondoláshoz, s emel­lett a kérdés lényegét mégsem ol dotta meg I Segítséget jelentett a munkaidő szabályozása, de itt is voit baj, meri a keresetnek és a megélhetési indexnek egymással össz­hangban kell állnia. Hiába szállítják le a munkaidőt, ha pl. a kisiparos a csökkentett idő mellett nem bir annyit megkeresni, amennnyi a meg I emeléshez szükséges. Segítséget je lentettek a megindított nagyméretű Közmunkák, de ez is csak akkor igaz-m egé^zségas jelenség, ha ma­gából a lük e ő gazdasági é'et é'énk ritmusán i& ssütségsíe űségéb5l fa Kad, nem pedig kényszerűségből. Ha száméba akarunk nézni a pro­blémának, próoá'juk elősíör körül naiároini. Elsősoroan az; keli meg­állapítani, hogy nem tartoznak a tulajdonképpeni állástalan dip'omások v*gy munkanélküliek közé azok, akisnek talán más keretek között, mint ahogy szeretnék, vagy tervez­ték, valamiféle tisztessséges megél­hetésük mégis kínálkozik, olyan, amely sem személy, sem pedig csa­ládi tekintetben nem jelent süllyedést szamukra. Nagyon kényes ez a kérdés, sok alkalmat nyújt a sértődésre és az érzékenykedésre, mégis ragaszkodni kell ehhez a megállapításhoz. A mai helyzet a legtöbb embernek nem en­gedi meg, hogy teljesen a saját haj­lamai és szándékai szerint keresse boldogulását, hanem be kell érnie azzal, amit a helyzet nyújt, jobban mondva, neki megenged. Az utolsó 40—50 esztendő eltolódásainak vizs­gálata, amely egyes családok fele melkedesét, mások aláhanyatlását, egyesek meggazdagodását, mások elszegényedését mutatná meg, két­ségtelenül feltárná a társadalmi élet sok ilyen egészségtelen tünetét. Még azt sem lehet a mai gazda­sági helyzet tulajdonképpeni áldoza­tának tekinteni, s így tulajdonképen munkanélkülinek, vagy állástalannak, aki pl. ott ment tönkre, ahol az utód tisztességesen megél, vagy aki­ne : szomszédságában hasonló válla­lat vagy üzem szépen prosperál, holott az övé tönkremegy. Ezekben az esetekben az illetők gazdasági aláhanyatlása sokkal inkább a saját hibájukra, semmint az általános nyo­mott gazdasági helyzetre vezethető vissza s ilyenekként is bírálandó el. Közismert igazsága a szociológi­ának az egyes személyek és osztá­lyok társadalmi feltörekvésének tó­tele. Ennek a feltörekvésnek azon­ban arányosnak, egyenletesnek és folytonosnak keli lennie, máskülön­ben hézag, szakadék áll be, kibillen az egyensúly és egyirányú munka­nélküliség áll be a nyomában. Már pedig a mai feltörekvések nem min­den tekintetben egészséges jelensé­gek s ezért csakis fölösen járulnak hozzá a munkanélküliek számának növeléséhez. A kérdés lelkiismeretes megoldá­sához a statisztikát kell segítségül hívni. Ceruza kérdése annak hozzá­vetőlegesen pontos eldöntése : meny­nyi az elhelyezkedésre számottartók tömege és mekkora az elhelyezkedési lehetőség; mekkora a mai társada­lom felvevőképessége, anélkül, hogy bizonyos foglalkozási ágakban való túltelítettség álljon elő, ami annak a rétegnek elproletarializálódásához ve­zet. Néhány foglalkozási ágban — sajnos — máris látjuk ennetí meg­nyilvánulását, Barmi úton, módon — ez lenne az egészséges szelek­ció kérdése — le kell csökkenteni az összesség számából azokat, akik a fenti elnelyezkedési lehetőséghez hozzájuthatnak. Az elhelyezkedésre várók irányítása is feltétlenül szük­séges a társadalmi telítettség ará­nyossá tételéhez és az egyoldalú el­tolódás meg^átiására. Ez nem bele­nyúlás a szemeiyi szaöadságoa, ha­nem célszerű megelőzése egy soros helyzet kialakulásának. A probiém ,nak megmaradó részé­vel pedig becsületesen szembe kell nézni és meg kell oldani ''azt az er-

Next

/
Oldalképek
Tartalom