Esztergom és Vidéke, 1936

1936-03-01 / 18.szám

0 vele élünk, és mondhatjuk Szent Pállal: „élek én, de már nem én, hanem a Krisztus él énbennem!* (Gal. 2, 20.) Ó mily szép, mily fölséges magaslatai vannak tehát e gyarló, sokat ócsárolt emberi életnek! És nemcsak Szent Pál vagy Istennek egynéhány szentje jutott erre a magaslatra, hanem ezren és ezren, szegények és gazdagok, tudósok és tudatlanok, ifjak és öregek, sőt gyermekek is, kiknek jámborsága rejtekben maradt és csak az Ítéletkor fogja Isten nyilvánosságra hozni, mily szép és értékes volt földi életük. És ezt az> életet, melyet ily széppé és boldoggá lehetne tenni, sokan mint értéktelen vagy elhasznált rongyot, olyan könnyen eldobják maguktól! Akik ezt teszik: öngyilkosok. Lehet, hogy életük léhaságuk miatt tényleg nem sokat ért, de azért mégsem volt teljesen értéktelen, mert mint a jobb lator, akár utolsó órájukban megtérhettek volna; a bűnbánat által sok mulasztást helyrehozhattak volna és a rossz életnek jó véget adva, megszerezhették volna vele az üdvösséget. Ok azonban ezt nem tették, hanem miután sokszor megbántották az Istent, miként Júdás, utoljára még halálukkal is vétkeztek. „Pretiosa in conspectu Domini mors sanctorum eius!

u Kedves az Úr előtt az ő szentéinek halála. (Ps. 115, 15.) Angyalait küldi eléjük. (Lc. 16, 22.) Az öngyilkos halála ellenben utálatos előtte, mintegy haragra ingerli őt, mert az ilyen ember az ő legszentebb felségjogát sérti meg, az ő kizárólagos jogát élethez-halálhoz. Isten az élet ura (Sap. 16, 13,), ő szabja meg annak határát! (Job. 14, 5.) Mi csak sáfárai vagyunk ennek az életnek és érette számadással tartozunk! (Lc. 16. 2.) fiogy fog vájjon számot adni az öngyilkos, aki hívás előtt jelenik meg az örök Biró előtt! Mi hivő katolikusok szent félelemmel gondolunk erre a nehéz számadásra és azon imádkozunk, hogy a szent gyónásban megtisztulva. Krisztus testével, mint útravalóval ellátva és a szent kenet szentségével megerősítve készülhessünk fel rá; az öngyilkos mindezektől a kegyelmektől megfosztja magát és utoljára ís egy nagy bűnnel, Isten ötödik parancsának súlyos megsértésével terheli lelkét! És vájjon mit hozhat fel maga mellett mentségül az ilyen szerencsétlen ? Legjobb esetben azt: „Uram, a szenvedések miatt emeltem kezet magam ellen!" De éppen ezzel a mentséggel megsérti az Istent, aki azokat a szenvedéseket tisztán jóakaratból és szeretetből bocsájtotta reá! Mert akit szeret az Isten, azt megfenyíti — mondja az Apostol, (fiebr. 12, 6.) Megfenyíti, azaz engedi, hogy bajok és csapások jöjjenek reá és ezek által megtisztulva, a Szentháromság látására méltó legyen. Próbára teszi, hogy alkalma legyen magát gyakorolni a türelemben, hogy megmutathassa az isteni gondviselésbe vetett erős bizalmát és megnyugvását. Alkalmat akar neki nyújtani, hogy kitüntesse lelki erejét a kereszthordozásban és méltóvá tegye magát a keresztrefeszített Megváltóhoz. Az öngyilkos azonban nem érti meg az atyai szeretetnek ezeket az indokait, fellázad Isten fegyelme ellen, erőszakkal ki akarja ragadni magát a jóságos Atyának kezéből. Azt hiszi, hogy az erőszakos halál megszabadítja a bajoktól, pedig csak nagyobb szenvedésekbe taszítja. A földi szenvedések rövid ideig tartottak volna és közben lett volna vigasztalás; a pokol szenvedései azonban örökkévalók és nincs rájuk enyhülés . . . Kedves fiívek, az Anyaszentegyház megrendülve áll az öngyilkosság természetellenes vétke előtt és irtózatának jeléül vonakodik odaállni az öngyilkos koporsója mellé. Nem szenteli be a halottat, hacsak kétségtelen jelek vagy hites orvosi bizonyítvány nem tanúsítják, hogy elmezavarodottságban cselekedett. Nem ítéletet akar mondani ezzel az Egyház, mert a megholtak felett egyedül az Úré az Ítélet. Nem is tagadjuk, hogy az Isten irgalmasságánál az öngyilkos is találhat menedéket, akár azért, mert egyáltalában nem, vagy csak igen csekély mértékben volt beszámítható, akár azért, mert végzetes cselekedete és a halál bekövetkezte között volt még néhány pillanata, hogy egy végső erőfeszítéssel tökéletes bánatot indítson magában és így lelkét megmentse. Mindezen tények azonban már kívül esnek az emberi megfigyelésen és tapasztaláson. Amit mi látunk, az a világ előtt jóvá nem tett bűn; amit mi tapasztalunk, az a rossz példa, mely sajnos, más lelkeket is megfertőz és terjeszti az öngyilkosság szomorú vétkét, veszélyeztetve ezzel a közjót! Szokták mondani, hogy az Anyaszentegyház szigorával tulajdon kép nem az öngyilkost bünteti, aki a holttestét sújtó tilalmat már nem érzi, hanem a rokonokat, akik a világ szemében megszégyenülnek ! Azonban a köznek érdeke előbbre való az egyesek érzékenységénél és mikor egy veszedelmes bűnnek terjedése ellen kell küzdeni, akkor az egyeseknek átmenetileg az üdvös szigor okozta fájdalmat is viselniök kell. A világ mentegeti, sőt sokszor magasztalja az öngyilkosságot, mert a világ nem hisz az örökkévalókban, fia nem volna örök élet, akkor valóban nem volna érdemes megtartani az életet, ha már nincs mit tőle várni. Akkor valóban úgy volna okos cselekedni, mint ahogy cselekedtek a pogányok, kik miután minden kéjt és élvezetet meguntak, vagy tovább élvezni betegség, öregség, szegénység, gondok stb. miatt már nem tudtak, fitogtatott nyugalommal megtették végső intézkedésüket, elbúcsúztak hozzátartozóiktól és véget vetettek életüknek. Azt mondták: „nincs értelme az életnek!" De mi nem vagyunk olyanok, mint a pogányok, kiknek nincs reményük (I. Thess. 4, 12). Mi hiszünk az örök életben. Mi a földi életet próbaidőnek tekintjük az örök boldogság elnyerésére, azért számunkra mindig van értelme az életnek! Még akkor is, ha mindent elvesztettünk, vagyont, élettársat, becsületet, egészséget. „

Militia est vita hominis super terram" Küzdelem, katonáskodás az ember élete itt a földön (Job. 7, 1) és csak, aki jól vitézkedik és állhatatosan kitart mindvégig, kapja meg a győzelmi koronát! (Mt. 10, 22. 24, 13. Je. 1, 12. I. Cor. 9, 25. II. Tim. 2, 4. 5.) Viszont, aki elfut az élet küzdelmei elől és otthagyja a kötelességteljesítés mszejét: a családot, a hivatalt, a hazát, — az gyáva szökevény! Amely korokban erős volt a hit, a legsúlyosabb időkben is ritka volt az öngyilkosság. Az öngyilkosok száma a hitnek fogyatkozásával szaporodik, és mivel az öngyilkosság gyáva megfutamodás az élet küzdelmei elől, azért elpuhult, léha koroknak a nyavalyája. Az öngyilkosságtól azonban lényegesen különbözik az önfeláldozás. Amaz bűn, emez egyike a legfölségesebb erényeknek. Erre mondotta az Űr Jézus, hogy nagyobb szeretete nincs az embernek, mintha életét adja oda embertársáért. (Jn. 15,13.) Maga az Üdvözítő ezen önfeláldozás erényének örök és felülmúlhatatlan példáját adta, mikor életét a keresztfán feláldozta érettünk. Az áldozat dicsfénnyel övezi az ember életét, akár a lassú, tartósan emésztő szenvedések oltárán hozza azt, akár egyetlen hősi cselekedettel engedi át magát a halál martalékának. Ezt a halált azonban nem ő akarja és nem ő okozza, hanem a kötelességteljesítés, az emberszeretet vagy a hitvallás mezején csak vállalja. Azért az áldozatos élet a legszebb, a legértékesebb élet! Példáit látjuk a házi tűzhely mellett csendesen tűrő és szenvedő szülőnél és hitvesnél, az emberiség haladásáért életüket kockáztató tudósoknál és felfedezőknél, a betegek ágyai mellett virrasztó, sokszor a ragály veszedelmének is kitett ápolónővéreknél, orvosoknál és papoknál, az idegen föld veszélyei közé kimerészkedő hithirdetőknél, a haza szent földjét vérük árán is védelmező katonáknál, az Egyház szent vértanúinál. Az áldozatos életre is csak a hívő képes, mert aki az örök életben nem hisz, az görcsösen ragaszkodik a földi élethez, legalább is addig, míg ez előnyöket igér neki; mert ez neki mindene, ezen túl már nem remél semmit és így nem reméli áldozatának jutalmát sem. Aki azonban hisz, az tudja, hogy minden áldozat, melyet Isten dicsőségéért vagy embertársai testi-lelki javáért hoz, százszoros jutalmat nyer és tetejébe az örök életei! (Mt. 19, 29.) Legyünk azért erősek, hogy kialakíthassuk magunkban a szép és áldozatos életet. Erősítsük magunkat a küzdelemre, hogy kísértések, szenvedések közt egyaránt megálljuk helyünket. Akik harcra vagy versenyre készülnek, sok mindentől tartózkodnak : hidegben, melegben, önként vállalt fáradságokban és virrasztásokban edzik magukat, hogy győztesek legyenek. (I. Cor. 9, 25.) fia mi az élet küzdelmeiben erősek akarunk lenni, akkor nekünk is edzenünk kell lelkünket, fia szép és értékes életet akarunk élni, azaz olyat, melyben nem a test ösztönei szabják meg az irányt, hanem a lélek uralkodik és amelyet megingathatatlan kötelességteljesítés jellemez, akkor gyekorolnunk kell magunkat az önkéntes lemondásban és áldozatkészségben. Amikor az Anyaszentegyház böjtöt hirdet, akkor erre a gyakorlatra akar ránevelni bennünket! Sürgeti a lemondást az étkezésben, de más megengedett örömökben is! Imára buzdít, alamizsnálkodásra és áldozatra! Nem elrontani akarja ezzel életünket, hanem szépíteni és értékesebbé tenni! Mert mivel szokták elrontani az emberek életüket? Nemde azzal, hogy szenvedélyeiknek szabad folyást engednek? A böjttel éppen ezen szenvedélyeknek erejét fogjuk megtörni és engedelmes szolgaságba fogni (I. Cor. 9, 27), a hitet, a türelmet, a lelki erőt fogjuk magunkban növelni és így képesítjük magunkat, hogy egyrészt bátran szembenézzünk a bajokkal, másrészt nyugodtan fogadjuk a halált is, de csak úgy, ha azt Isten küldi, vagy az áldozat mezején Ő kívánja. Amen.