Esztergom és Vidéke, 1929

1929-08-11 / 60.szám

Szerk. és kiadóhivatal: Simor-utca 18—20., Megjelenik kétszer hetenkint. Előfizetési ára: egy hóra 1*20 P. Csütörtöki szám 10, vasárnap 20 fillér Főmunkatárs: VITÁL ISTVÁN. — Laptulajdonos és f

elelős szerkesztő; LAISZKY KÁZMÉR. Egyenlő elbánást követelünk a Társa- t^S dalombiztosító építkezóseinél. Építsenek vidéken is családi házakat a befolyt pénzekből. Dréhr Imre dr. népjóléti államtitkár mintegy 5 hónappal ezelőtt nagyszabású előadásban számolt be azokról a tervekről amelyekkel a népjóléti minisztérium a Társadalombiztosítóhoz befolyó öregségi biztosítási járulékokat gyümölcsöztetni akarja. Az államtitkár számításai szerint 1929. évben 33—34 millió pengőt kitevő összeget rónak ki öregségi biztosítási járulék cimén a munkaadókra. Ebből a hatalmas tételből 28 millió pengőnek a tényleges befizetésére számít a népjóléti 'minisztérium. Ezt a 28 millió gyümölcsöztetni akarják. Drehr Imre dr.. államtitkár szerint, mihelyt 1 millió pengő összegyűl ezekből a járulékpenzekből, nyomban visszavezetik a gazdasági élet vérkeringésebe. A visszavezetésnek a gazdasági életből felénk áradó tőkék gazdasági befektetésének pedig legbiztosabb és mind szociális, mind gazdasági szempontokból legelőnyössebb módja: „Építeni és újra csak építeni!" — hirdette a tavasszal a népjóléti államtitkár. „Harmincegynéhán iparágat foglalkoztatunk az építkezéssel, munkaalkalmakat teremtünk, felpezsdítjük az ipari életet. Az évi 25 millió öregségi tartalékalapból évente 7 és fél millió pengőt tudunk közvetlenül építésre fordítani, tehát lakóház ingatlanokba befektetni. A Társadalombiztosító Intézetben a magyar gazdasági élet 1929. évtől kezdve tehát nemcsak egy nagyarányú szociális intézményt lásson, hanem tőkeerős gazdasági faktort, amelynek magatartása és megmozdulása mindig jelentőségteljes lesz a pénzpiacon." Ilyenképpen nyilatkozott 5 hónappal ezelőtt a népjólét 'államtitkára. A nyilatkozatában ismertetett tervek egyrésze mostanában lépett a megvalósulás stádiumába. A Társadalombiztosító nagyarányú lakásépítkezéseket kezdett Albertfalván. Tizenhárom millió pengő költséggel 680 családi házat kezdenek építeni. Ezekben a házakban majd a Társadalombiztosító tagjai kapnak lakást. Kedvezményes lakbért fizetnek és bizonyos összegű törlesztés mellett 35 év mulVa megszerezhetik a ház tulajdonjogát is. Amíg azonban ezek az építkezések a fővárosi lakásínség enyhítése és egészségi szempontokból, továbbá a fővárosi ipari életre nézve anyagilag is nagyon előnyösek lesznek, addig vidéki vonatkozásban semmiféle kihatásuk nem lesz. A vidéki munkaadótól és vidéki alkalmazottól is irgalmatlanul behajtják a kivetett járulékokat, ezzel szemben a vidéki tag nem kap lakást, a vidéki munkaadó nem látja hasznát a Dréhr államtitkár által oly szépen ecsetelt pénzvisszaömlesztő programmnak. Pedig a vidéki biztosított és a vidéki munkaadó éppen olyan mértékben jogosított arra, hogy a fenti akció előnyeiből részesedjék. Lehetetlen és igazságtalan dolog, hogy a vidékiek által keservesen befizetett járulékpénzekből csak Budapesten épjtsen a Társadalombiztosító. Éppen ezért úgy a munkaadók, mint a biztosított alkalmazottak fogjanak össze és egységes erővel követeljék, hogy vidéken is építsen családi házakat a Társadalombiztosító. Vidéken is van éppen eléggé nagy lakásínség; és vidéken is van munkaadó elég, aki megrendelés hijján csak redukált üzemmel dolgozhatik, vagy egyáltalában sehogysem. Igazságtalan az a rendszer, amelyik a vidéket csak arra tartja jónak, hogy a vidékiek zsebét kiürítse, de arra már nem partja jogosultnak, hogy hogy kétféle rendű polgára van ennek a szegény hazának. Az elsőrendű az fővárosi, a vidéki polgár azonban csak másodrendű. Ilyen megkülönböztetést éppen a népjóléti miniszternek nem szabad tenni, mint ahogyan másnak sem. Tessék tehát a vidékiek javára is az egyenlő elbánás elvét alkalmazni, amit nekünk követelni elsőrendű érdekünk és kötelességünk. Pánszláv agitátorok lázítanak hazánkban. A miskolci Magyar Jövő nem- J erkölcsileg teljesen magára hagyatva régiben különös nemzetiségi ügyre vívja kétségbeesett élethalál harcát, hívta fel a közfigyelmet. Feltűnést nálunk pánszláv agitátorok gyujtokeltő tudósításban számolt be arról, hogy Nyíregyházán ós környékén a tót anyanyelvű iskolásgyermekek nyiltan megtagadták a magyar Himnusz éneklését, illetőleg úgy éne kelték, hogy: „Isten áldd meg a tótot . . ." s amikor emiatt a tanító kérdőre vonta őket, azt felelték öntelt bátorsággal: „ Az apánk otthon megparancsolta, hogy nekünk nem szabad énekelni Isten áldd meg a magyart, mert mi tótok vagyunk..." Más helyen hasonlóan megcörtént, hogy serdült legények vonakodtak a Himnuszt énekelni, ugyanazzal az indokolással, hogy ők tótoknak érzik magukat. Ezzel a pánszláv öntudat tal torkolták le az egyik szabolcsi faluban a tirpák gazdák az egyik vezető magyar urat, aki barátságosan megkérdezte tőlük, miért nem beszélnek magyarul, hiszen Magyarországon vannak ? — Minek nekünk magyarul beszélni? — Válaszolták. — Nem vagyunk mink magyarok, hanem,tótok. Lesz még tán ez tótország! Ezek a nyugtalanító tünetek azóta fokozott figyelemre késztetik a szabolcsi hatóságokat a láthatatlan kezek által mozgatott pánszláv agitációval szemben, amely olyan helyen akarja megtámadni a magyarság életerejét, ahol a legkevésbbé várható. Hiszen a nyírségi tirpákok, bár szeretnek ősi anyanyelvükön beszélni és a világért ki nem cserélnék öreg tót bibliájukat és énekeskönyvüket, mégis, évtizedek óta büszkén vallottak — mindeddig — magyaroknak magokat. A magyar földnek valóban olyan varázsos felszívó és átalakító ereje van, hogy ma már szinte oktalanság Szabolcsban tótlakta területről beszélni. Hogy ma mégis ilyen megdöbbentő szembeszállást tanúsítanak a szabolcsi tirpákok a magyarsággal szemben, nem lehet más oka, minthogy valóban cseh ágensek ütöttek itt tanyát és veszedelmes aknamunkát kezdtek a magyarság ellen, hogy megvalósítsák Hanus Kuffner cseh iró álmát, aki éppen Nyíregyházát jelölte ki a keleti cseh határ űrállomásának. Ugyanakkor, amikor az elszakított magyarság teljesen védtelenül, a magyar kormány által anyagilag és Magaslati gyógyhelyet akarnak építeni Dobogókőn. Mintegy két éve az hírlett, hogy egy osztrák cég engedélyt kért drótkötélpálya építésére fel Dobogókőre. Abban az időben a közigazgatási bejárás meg is történt, de a sodronykötélpálya nem épült meg. Legújabban a fővárosi lapokban azt olvassuk, hogy egy hamburgi cég magaslati gyógyhelyet akar létesíteni Dobogókő 700 méter magas platóján. Az illető cég semmiféle hozzájárulást nem venne igénybe az államtól. Teljesen saját anyagi erejéből építene egy nagyszabású szállodát, megfelelő egészségügyi berendezésekkel. Pilisszentkeresztről sodronykötélpályát ós Po mázról szárny vasutat építene a szentendrei vasúthoz. A lapok híradása szerint már össze is vásárolta az illető cég a plató parcelláinak legnagyobb részét. Érdekes, hogy a cég megbízásából idegen szakemberek bejárták a Pilis-hegységet és Budapest hegyes környékét és így ötlött szemükbe Dobogókő. Kár, hogy Esztergomba nem jutottak el ós nem ismerték meg Vaskaput, melynek fensíkja hasonló célra kiválóan alkalmas volna ós aránytalanul kisebb befektetést igényelne. gátnak Szabolcsbon és — állítólag — cseh kormánymegbízottak járják a Pilis hegyvidéki tót falvakat, hogy személyesen győződjenek meg a tót „kisebbség" jogainak épségbentartásáról. Figyelemreméltó jelenség nálunk is az, hogy újabb időben sváb és tót cselédlányaink feltűnő előszeretettel használják anyanyelvüket az utcán. Soha annyi nemet és tót beszédet nem hallottunk, mint mostanság. Nem lehetetlen, hogy bűnös kezek munkájára vezethető vissza ez a feltűnő jelenség. Mindenesetre éber figyelemmel kell kisérnünk ezt a megmozdulást s minden tényező összefogásával, kitartó felvilágosító munkával keli megakadályoznunk a nemzetrontó bujtogatást. or SAJÁT KÉSZÍTÉSŰ lepedő-vászon, köpper, tőrül- r% r rí Esztergom, Széchenyi-tér • , • . köző, konyha- és kenyérruha, KPíf^lllíl Hü I áQ7lfli1£Íi 16. sz. (Saját ház.) TelenQTI CTÄl/JÜT abrosz (nagyban és kicsinyben) • VlU&l Ildi III L.GLO£IUi l&l fonszám 135. Házi kenIllULI d£UVUlL legjutányosabban beszerezhető der szövésre elfogadtatik