Esztergom és Vidéke, 1926

1926-07-18 / 57.szám

jó Istent, engedje meg, hogy nagyontisztelendőségefd, mint aranymisés áldozópap'még sokáig szolgálhassson neki jó egészségben. Jubiláris szentmiséjének mementójába ajánlottan állandó jóindulattal maradok Esztergom, 1926. máj. 29. Nagy on tisztelendőséged jóakaró főpásztora: JÁNOS biboros érsek. Egyetemi Ujaink táborozásán. A különféle egyetemekről és főfőiskolákról most hazaérkezett egyetemi hallgatók f. hó 9-én tartották első összejövetelüket, melyen a programúiba vett előadások után egy bejelentés folytán megütközéssel vették tudomásul, hogy f. évi május hó 9-én az esztergomi főgimnázium által rendezett hangversenyen dr. Gróh József ügyvéd úr olyan értelmű beszédet mondott az esztergomi egyetemi hallgatókról, hogy ha valaki ezen beszédből itéli meg a hallgatóságot, ugyancsak szomorú képet alkothat róluk magának. Az összejövetelen ezen kérdéssel foglalkozva olyan szomorú mélységeit tárták fel az ifjak nyomorúsággal telt életüknek, hogy mi akik csak hallgatói voltunk az előadottaknak, csodálattal néztünk e szomorú arcokban csillogó szemekbe, nem tudva azt, hogy ha mosoly vonul át néha ezen vékony arcokon, mily határtalan küzdést és mélységes nyomort takar e mosoly. Annyira lélekbemarkoló kicsiny életüknek emberfeletti küzködése, amint igy egymásután egyszerű, keresetlen szavakkal elmondják, arra késztetnek, hogy a hallottakat papírra vessem, hogy Esztergom város polgársága ismerje még fiatnak bámulatot keltő küzködését a kenyérért és a bizonytalan jövőért; ismerje meg az okokat, melyek súlyosan hátráltatják a diploma megszerzésében. Az asztal felső végén ülnek az „öregek". Csendes rezignációval hallgatják nyomorúságuknak szavakba foglalt rapszódiáit. Megkérdem az egyik „öreget", mondja el, mint érintette őt a gimnázium dísztermében elhangzott vád ? Hallgat pár másodpercig, majd csendes szomorúsággal mondja: „Nagyon fájt. Pellengére állított bennünket közéletünknek egy olyan egyénisége, kinek szava súlyosan esik latba; de éppen ez késztet arra, hogy elmondjam a „ma" egyetemi hallgatójának életét, számszerű adatokat felsorakoztatva, hogy lássák, akiket érdekel, hogy nincs még egy ily nyomorúságos életet élő ifjúság, mely mint látni fogja, mindent megérdemel tán, csak éppen köztnegvetést nem. Esztergomból a háború befejezése óta az egyetemeken beiratkozott hallgatók szama a mult semesterben már meghaladta a százat. Ezek közül csak négy-öt az, ki a mai viszonyokhoz mérten annyira jól szituált, hogy minden kiadását szülei fedezhetik ; nyolc-tíz azoknak száma, kik Esztergomban különféle helyekről segélyben részesülnek; 34 en pedig már diplomát szereztek. Tehát marad még több mint 50, kiről még síülei sem tudják, hogy miből tartják fenn magukat. Ezt mondanám most el, de úgy, hogy egyúttal az elhangzott vádakra is pontról-pontra megfelelhessek. Kezdem a háborút járt hallgatókon, mert a vád szerint sem a háború fáradsága, sem a nyomorúság nem mentheti az ifjúságot. Mi, akik végigküzdöttük a háború annyiszor elcsépelt nyomorúságait, soha még tőkét nem kovácsoltunk abból, nem kértük még számon sem egyesektől, sem a társadalomtól azt az 5—6 évet, melyet ifjúságunk legszebb éveiből e szerencsétlen háborúban feláldoztunk. Szívesen tettük. Elhangzott sok szép szónoklat, történtek is lépések, de az eredmény alig nevezhető eredménynek. Hazajöttünk a háborúból, fogságból lerongyolva; túl járiunk már a 25. évünkön, mikor beiratkoztunk „gólyának". De ahelyett, hogy a padokba ülhettünk volna, már az egyetemek aulájában várt bennünket a vészkiáltás, hogy újra fegyvert fogni, mert őrködni kellett súlyosan sebesült, földön fekvő társadalmunk felett. Közel két évig főfeladatunk volt a karhatalmi szolgálat. Hónapokon át pestvidéki falvakban hevertünk, éjjel, nappal szolgálatban voltunk; de az előadások jóformán szünet nélkül folytak s igy a restancia mérték nélkül gyűlt a nyakunkba. Az akkori méltányos vizsga és tandíj mellett alig pár vizsgát tehettünk le, most pedig ezen díjak Ötezerszeresére nőttek, de ezek előteremtése újra csak éveink rovására történhet. Senkit oly súlyosan nem talált a mai gazdasági helyzet, mint éppen a hadviselt hallgatót. A karhatalmi szolgálatban vesztett időt valahol pótolni kell, így jön ki aztán az inkriminált 5—6 egyetemi esztendő. Ezt az ifjúság ügyeivel foglalkozó profeszoraink tudják és a rendelkezésükre álló eszközökkel tá mogatnak is bennünket. A karhatalmi szolgálat után jött a többhónapos üzemi kiképzés, mely a főváros és ország közbiztonságának és javainak védelmét szolgálta. E gondos előrelátásért sok hála szállt felénk a közel 2 hétig tartó vasutassztrájk idején. Rendelkezésre állunk továbbra is gondolkodás nélkül, de az ily módon előállott időveszteséget figyelmen kívül hagynia még sem szabad a kritikának, ha már oly kíméletlenül és oly bámulatos tájékozatlansággal közénk ütött. Hogy miből éltek a hallgatók a karhatalmak után? 1923. nyarán az esztergomiak közül négyen a pesti elevátornál, mint hajókirakodómunkások vol'ak alkalmazva, gabonát és sót tároltak, hogy beiratás díját megszerezzék. Ezek közül kettő már diplomát nyert, kettő pedig, mint absolvált hallgató állásba volt kénytelen menni, hogy valami módon fenntarthassa magát. Hatan már három év óta a főváros iparrajziskoléiban vállaltak előadói állást, mely hetenként 5 teljes délutánt vesz igénybe. Négyen különféle üzemeknél helyezkedtek el, tanulásra csak az éjszaka áll rendelkezésükre. Ugyancsak négyen instruálásból tartják fenn magukat és 6—8 azoknak száma, kik híjján minden anyaginak, nem mozdulhatnak Esztergomból, itt kénytelenek bámely állást vállalni s csak egyegy vizsgára Budapestre utazni. Ez nem teljes statisztika, hanem csak az általam tudott eseteket soroltam fel. Most még a legkényesebb kérdésről óhajtanék szólani. Az a súlyos vád ért bennünket, hogy a keresztény magyar ifjúság világnézetében megváltozik. Hát kérem ezt a kijelentést nem is merem hangosan ismételni. De jegyezze meg magának mindenki, hogy az ifjúság világnézete benne van már a nevében, hogy „keresztény és magyar", ennyi és semmi más. Aki ezen a ponton akar éket verni soraink közé, az egy igen szilárd falnak ugrik neki és okvetlenül megüti bokáját. Világnézetünk fenntartását és ápolását pedig csak bízzák bajtársi egyesületeink hatalmas szervezeteire, melyeknek élén világnézetileg kipróbált tudós profeszoraink állanak. A mi világnézetünket hirdetik az egyetemeinken felállított hősök emlékművei, melyeken sok száz név sorakozik egymás után. A mi világnézetünk helyezte vissza az egyetem falaira a keresztet és meg is őrzi ott, garantáljuk. Még csak egy kis ' hevenyészett statisztikát az 1920. óta beiratkozott és diplomát szerzett esztergomi hallgatókról : Mérnöki diplomát szereztek tizen, jog-, illetve államtudományi doktorátust nyolcan, tanári diplomát négyen, festőművészít ketten, orvosi diplomát hárman, gazda oklevelet 5-en, gyógyszerészit ketten, összesen 34 diploma. Hangsúlyozom, hogy e statisztika csak hevenyészett, mert csak most állítjuk össze az esztergomi egyetemi polgárok mindenre kiterjedő, részletes statisztikáját. Hát én most azt kérdem, hogy melyik kis város hallgatói produkáltak nem egész hat év alatt 34 diplomát ? Kérdem továbbá, hát hol van itt a súlyos mulasztás, hanyagság stb. mellyel bennünket oly díszes gyülekezet előtt illettek? Én meg vagyok győződve arról, ha Gróh dr. úr közénk jött volna csak egyszer is, mint ahogy felkerestek bennünket sokan a város számottevő urai közül és barátságos szóval, buzdítással mögénk állott volna, mikor bajtársi összejövetelein ket tartottuk és beleláthatott volna a mi nyomorúságos életünkbe, akkor kizártnak tartom, hogy elmondotta volna megvádoló kritikáját, mert az előbb elmondottak alapján be kell lát nia, hogy igen rossz helyről kapta felületes információit. Csodálatos, hogy pont arról az oldalról kapjuk a támadást, honnan legkevésbbé várjuk, ahonnan ép a megértésnek kellene jönnie. Inkább a közönyt, mint az ily megértést. Most még az „Esztergom" f. évi május hó 12-én megjelent „Megpirongatta" című és Gróh dr. úr beszédével foglalkozó cikkéhez szeretnék hozzá szólani. Nevezett cikk az utolsóelőtti passusában szórólszóra a következőket írja: „meg is érdemli ez az ifjúság a pirongatást, még akkor is, ha eredménytelen és lanyha tanulásának nem pusztán maga az oka, hanem talán a háborús fáradság, vagy a nyomor, mely tán akkora, hogy a társadalom is alig tud rajta segíteni". Úgy I ha már a társadalom nem tud segíteni, hát ad helyette a szerkesztő úr szemrehányást, pirongatást. Igaza van, ebből legalább nem kérünk duplán és így egész olcsón, egy kis nyomdafesték árán megússza a támogatást. Cseréljünk, vegye át a mi nyomorú. Ságunkat és mi majd írjuk a kritikát." Ennyit mondott a vén diák, éreztem, láttam, hogy igazat mondott. A főhercegi pár városunkban. Nagyon kedves és szép ünneplésben részesítették városunkban vasárnap József Ferenc főherceget és Anna főhercegasszonyt. Vasárnap rándultak ki ugyanis a budai hitközségek, köztük a Budai Kath. Legényegylet ifjúsága is, akiknek felkérésére a Királyi Fenségek is, mint a legényegyleti eszme fővédői, is hozzájuk csatlakoztak. A rossz, esős idő dacára is eljöttek, mert a főhercegasszony, — ez a bájos, közvetlen, kellemes szász, de tökéletes magyarsággal beszélő királyi lány, — először járt városunkban. Az 1200 főből álló kiránduló csapat a Duna Gőzhajózási Rt. „Carl Ludwig" iuxushajóján déli 1 óra után ért városunkba. Az úton a hajón szt. misét, szt. beszédet hallgattak, a Főhercegi pár meg is áldozott, ami feledhetetlen lesz a résztvevők előtt, cserkészlobogót szenteltek. A hajó zenekar hangjai mellett kötött ki. Majdnem egy óráig tartott, míg a nagyszámú közönség a hajóból kiszállt. Utoljára maradtak a Fenségek, akiket a folyamőrségi, katonai, csendőrségi és rendőrségi tisztikar kiküldöttjeinek jelentései után Antóny Béla dr. városunk polgármestere üdvözölt. A főhercegi pár a primási palotába ment, azután szép rendben felsorakozva a zenekar hangjai mellett a Fenséges pár, akiket Palkó vics László alispán kisért, a helybeli Kath. Legényegylet új palotájába hajtatott, ahol Mátéffy Viktor prépost-plébános, nemzetgyűlési képviselő, a Legényegylet elnöke üdvözölt. Az üdvözlő beszéd jit&n megtekintették a legényegylet kultúrpalotáját, ami után közös ebédhez ültek. Az ebéd alatt elsőnek Mátéffy Viktor, az egylet elnöke köszöntötte a Fenségeket, mire József Ferenc főherceg felelt szép csengő hangon, gyönyörű beszédben. Utána Antóny. Bela dr. a maga ékesszólásával, majd Hévey István, a budai legényegylet elnöke és Bálványossy Zoltán az ifjúság nevében mondtak szép felköszöntőket. Az ebéd után a Fenségek beírták nevüket a legényegylet vendégkönyvébe. Négy órakor a Bazilikát és a kincstárat nézték meg, ahol dr. Walter Gyula püspök és nagyprépost vezette körül a vendégeket; résztvettek az úszóversenyen, ahol vitéz SzivósWaldvogel József tábornok köszöntötte a főhercegi vendégeket. Pont 6 órakor szálltak a hajóra, ahol a Himnusz eléneklése és a legényegylet dalárdájának énekei mellett nagy kendőlobogtatás és éljenzés közben befordult a hajó a Duna közepére. Mikor a párkányi oldal felé fordult, a cseh oldalon is nagy kendőlobogtatással üdvözölték a Fenségeket, amit ők élénken viszonoztak. Gyönyörűen sikerült kirándulás kedves emlékeivel és ősi városunk rajongó tiszteletével tértek vissza, de lelkük közvetlen, magyaros, a nemzet nagy emlékeihez ragaszkodó szeretetét hagyták itt cserébe nálunk, V, Gondolkozzunk és cselekedjünk. Tavasszal egy mozgalmat indítottam meg, amelynek az volt a célja, hogy a városunkat felkereső idegeneknek a helyi ipar által előállított ízléses és mégis olcsó esztergomi emléktárgyakat tudjunk adni. EZZEL kettős célt akartam elérni: munkát a helyi iparnak és az idegenből importált legtöbbször sablonos ós ritkán ízléses emléktárgyakat akartam kiszorítani. Nem akarok még arról a nagy előnyről is megemlékezni, ami Nézze meg a Magyar Király szálloda csinosan átalakított kerthelyiségét. Kitűnő Dreher-sőrök és fajborok. — Villás reggelik. — ízletes ételek. — Csinosan berendezett szállodai szobák.