Esztergom és Vidéke, 1925

1925-08-23 / 67.szám

BEBIELEIIK HIDES VASáEHAP ÉS CSÜTÖBTÖKÖH. Szerkesztőség ét kiadóhivatal: Simor János-utca 18—20., hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési s hirdetési dijak stb. küldendők. Telefon 21. Főmunkatárs: VITÁL ISTVÁN. Laptnlajdonos és szerkesztésért felelős; LAISZKY KÁZMÉR Előfizetési ára: egy hóra 15.000;korona. Egyes szám ára t hétköznap (2 oldalas) 1500 korona, vasárnap (4 oldalas) 2000 korona. Kéziratokat a szerkesztőség nem ad vissza. Vajúdnak a hegyek... Ennyire már eljutottunk. Közeleg lassan — igaz, hogy igen lassan — megvalósuláshoz hőseink emlékjele. Ugy látszik, nem meddő dolog néha félreverni a harangokat, összecsődül a nép s hol álszeméremből, hol felébresztett kötelességérzetből gondolkozni, majd tenni kezdenek az emberek. Igy van ez most is — ezzel a hősök emlékével. Alkalmam volt meglátni az egyik — úgy mondják kivitelre kerülő — tervet. Hosszan néztem, gyönyörködni akartam benne, de nem tudom hogyan, valami keserű, savanyú ízt éreztem a szájamban, mikor vizsgáló szemem — a végtelen szánalmas, valószínűleg csikarásban szenvedő, összezsugorodott oroszlán fájdalmas pofájára — tévedt. Megdöbbentően rossz dolog, pedig úgy sejtem, valami fenséges érzést akart a művész vele kifejezni, valami faji ka„Esztergom ás Vidéke" tárcája. VÁNDORUTAKON. Nekem már mindegy: korbácsütés, kínpad, vagy durva szó, kezembe vettem vándorbotomat! és vándorlok az ősi pusztaságon, gyászlapra róva könnyes sorsomat. S mint szarvascsordán a hím fürkészve tekint széjjel a rengeteg ölén — a puskacső villanását lesve; örök-virrasztó leszek Néktek én. Nekem már mindegy; ha lelkem illatát széjjelszórták a büszke gőgnek hamis szelei, ha nyaramat bűntelen száműzték a boldogtalanság fagyos telei; mint ócska-tollú kicsiny pacsirta, átszenvedem a dermesztő telet s ibolyaváró fényes hajnalon hős tettre ébreszt majd s kikelet. Nekem már mindegy: ötök küzdés, vagy a lassú halál fektet fekete nyoszolyájára, egy nemzetet lesújtó fájdalom készül szivemben döntő csatára. Ó érzem én, hogy győzelmes leszek — amig körültem kacagnak vakon — a testemben millió tövissel, kínzó fájdalmam dalba ringatom. Nekem már mindegy: ha kidobnak is lelkek ajtaján; rongyos testemen nincs mit féltenem, ha elesem is — fejem összezúzva, érettem könnyet miért ejteni ? rakterisztikusat,^ ami esetleg | lehet, hogy sikerült belülről, de kívülről nem látszik. Milyen szánalmasan gyenge ez a dolog Esztergomnak. Nem érezzük-e mindannyian itt Esztergomban, a honalapító, azt naggyá, hatalmassá tett szent király, szent István születése helyén, az ország első zászlósurának, a királyt koronázó magyar hercegprímásnak, a magyar Sión nagy érsekének székhelyén, hogy itt valami nagy, a fájdalmunkat vissza nem tartható erővel a világba kiáltó — hatalmas — a szegény lerongyolt országban legnagyobb emlékművet kell alkotnunk ? Forgassuk-csak a „Magyarság" csütörtökön megjelenő képes mellékleteit, milyen hősökhöz méltó, gyönyörű alkotásokat találunk ott. S az itt felállítani szándékolt ? Nem merem elhinni, hogy ez komoly dolog. Lehetetlen egy alkotás, — legalább az én beesületes magyar lelkemnek az. Láttam több tervet, helyi művek, amelyek közül ezerszer inkább bármelyik, — mint a kivitelre szánt mű. A szenvedés kéklő óceánja új csodát művel rezgő lantomon s a fejemet büszkén emelem fel, mint pátmafák a tengerpartokon. Nekem már mindegy . korbácsütés, kínpad, vagy durva szó, kezembe vettem vándorbotomat és vándorlok az ősi pusztaságon, gyászlapra róva könnyes sorsomat. S mint szarvascsordán a hím fürkészve tekint széjjel a rengeteg ölén — a puskacső villanását lesve: örök-virrasztó leszek Néktek én. Kapcsándy Sándor, Óceántól—Óceánig. (Folyt, és vége.) Vonatunk óriási szőlőterületek között mindig közelebb jut a hegység lábánál elterülő széles hordalék fensikhoz. Minél előbbre haladunk, annál fenségesebb nagyszerűségben bontakozik ki a vikék. A hegyek, amelyek a távolban mint egy sötétkék csík a horizonton lerajzolódtak, mindinkább erősebb formákat öltenek. Hatalmas kupolák és csúcsok tömörülnek itt egymásra mintha magát az eget akarnák megostromolni. Lélek kell az ilyen emlékműbe, s ezt csak az a lélek tudja megérteni s csak az tudja igazán követelni s meglátni, aki ott volt, ahol vérrózsák termettek, ahol megfagyott a mosoly, ahol egy buta ólom darab utat nyitott a halhatatlan léleknek, hogy hőssé váljon s módot adjon arra, hogy vérehullása árán kitüntetést kapjon — nem ő, hanem más. Ha más megkapta a kitüntetést — úgy adjuk meg mi is, kik itt sínylődünk elhagyatva, vezetőinktől megfosztva, szárnyaszegetten, s a felállítandó emlékművet állítsuk oda, ahol nem fogja bántani a lelkünket a barpmbőgés, disznóröfögés, malac-sivitás s undok piaci lárma. Minden hely alkalmasabb a mű elhelyezésére, mint amelyet kijelöltek a számára, — a Mária Terézia-utca. Istenem, micsoda környezet, milyen lehetetlen egy gondolat. Avagy a békebeli apró, méhkasoknak is alig beillő, kis házikók el fognak tűnni s egy Potemkin fal lesz húzva az utca mindkét házsora elé ? . . . Egy széles, lapos mélyedésben haladunk felfelé egy nagy plateaura. A kulturnövényzet itt már elmarad; helyét ritkásan növő bokrok, kaktuszok foglalják el, amelyek a sziklák között szomorúan tengődnek. Hordalék tölti be a völgyet, kis szikladarabok és homok, amit a téli erős szél a völgyekbe leseper. Fennt a síkon Blanco—Encalada az első állomásunk. Innen már nagyszerű a kilátás a hegyekre. Előttünk a FőCordillera havas csúcsai, hátunk mögött pedig ott van a végtelen sikság, amelyen egy egész napig haladtunk. Az állomás után nemsokára a Rio—Uendozához érünk, amelynek a völgyében haladunk. A foiyó mélyen belevágta magát a törmelékbe és kanyarogva folyik á majdnem függőleges partfalak között. Előttünk w Cordillerák havas csúcsai csillognak, a legmagasabb részeket sűrű köd borítja. Hosszú, tekervényes kigyóvonalban kúszik a vasútvonal meredek sziklafalak mentén, mely helyenkint annyira szűkül, hogy a pályatestet alátámasztó fal teljes függőlegesen emelkedik ki a folyóból. . . . Minél magasabra jutunk fel a hegyek közé, annál szűkebb lesz a völgy. A folyó, — amelyik előbb Na, hogy ezt a helyet kitaláljuk, csakugyan nem kellett elmennünk Rátótra sem. Leginkább megfelelő helynek tartjuk többen — nagyon sokan — a Bazilikához, illetve a Káptalan-térhez vezető, a bazilika plébánosának méltóságos dr. Lepold Antal prelátus úrnak lakása melletti s a sötétkapuhoz felvezető kocsiút közötl fekvő, már befásított, Kisléva felé lehajló négyszögletű teret. Ez megfelelően helyreállítva a legszebb hely s a leglátogatottabb vonalon fekszik. Gondolkozzunk csak s cselekedjünk akkor, ha jól és sokaknak tetsző módon gondolkoztunk. S ha jól gondolkoztunk s jól gondoskodtunk, akkor mondjuk el a nagy latin auctorral: „ Bevégezem művem, mely ércnél örökebb, — smint piramis—dicső". Esztergom, 1925. aug. 21. Grutnan László. Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. mint egy ezüstszallag felcsillámlott a mélyből, — most mint egy hegyifolyó, lármásan zúgva tovasiet a pályatest oldalán. Szürke és öreg minden a nap kemény fényében, mert a hegyek lilás-vörös sziklái, a sok évtizedeken át rárakott hordaléktörmelékből csak itt-ott látszanak. Ezekre a törmelékekre van helyenkint felépítve, illetve bevágva a vasútvonal, amely — bizony — nem biztos alap. Mutatja is egy étkező kocsi romja, mely egy csuszamlás alkalmával a pályatestről belezuhant a folyóba. . . . Szűk völgyek, ahová alig jut be a nap, széles nagy völgykatlanokkal váltják fel egymást. Körülöttünk az óriási hegyek, amelyek a kék magasságból olyan fenségesen tekintenek reánk és amelyeknek a havas kúpjai úgy festenek, mint csilogó mesevárak. ... A sok idegen és többnyire indián hangzású állomások neveitől zúg az utas feje. Cacheuta, Űspalata, Las Cuevas, Rio-Blanco, kis helyiségek mellett haladunk el. Mindannyi néhány kis viskóból áll, a tető mindenkor bádog, melyre nehéz köveket raknak, hogy az állandó nagy szél el ne hordja, itt-ott látható egyindián, amint a pouchojába burkolva