Esztergom és Vidéke, 1920

1920-01-11 / 8.szám

Esztergom vármegye hivatalos lapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SIMOR jANOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., hova a lap szellemi részét illető közlemények továbbá előfizetési s hirdetési dijak stb. küldendők. A hivatalos rész szerkesztője: FEKETE REZSÓ. Főmunkatárs: VITÁL ISTVÁN. Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős : LAISZKY KÁZMÉR. Megjelenik hétfő és ünnep utáni nap kivételével mindennap. Előfizetési árak: egy évre . 96 K., félévre . 48 K. negyedévre 24 K., egy hóra . 8 K. Egyes szám ára 50 111. ~ Hirdetések árszabály szerint. Kéziratot nem adunk vissza. Elérkezett a cselekvés ideje, amikor valóra kell váltanunk azt a sok feltevést, reményt, bizakodást és várakozást, mit hosszú, kínos, véres öt esztendő végéhez, befejeződéséhez fűztünk. Vártuk a háború végét, gazdasági leromlásunk javulását, a vörös uralom bukását, a békekötést, a megszállott területek felszabadulását, a nemzetgyűlési választások megejtését s mikor megjött — ami megjött, — rendszerint készületlenül talált bennünket minden. A háború befejezése általános összeomlást hozott, gazdasági életünk rosszabb, mint valaha, a vörös uralom koronázatlan uralkodói Bécsben és Karlsteinben dőzsölnek, a békedelegátusok vonata szomorú kilátásokkal ballag a francia föld felé, a románok és a csehek hallani sem akarnak a megszállott területek kiürítéséről, — csupa sikertelenség, csupa kilátástalanság, csupa reménytelenség, s ezek között a nehéz viszonyok között érkezett el mégis a cselekvés ideje, mikor tanúságot kell tennünk Európa színe előtt, hogy nem vagyunk bitang, züllött náció s hogy Magyarországból még sem lehet Balkánt csinálni. Jönnek a választások s a választás napjául kitűzött terminussal, ennek publikálásával érkezett el a cselekvés ideje. Minden eddigi sikertelenségünk, csalódásunk, bukásunk jóvátétele a közelgő nemzetgyűlési választások eredményétől függ. Most kell megmutatnunk az ántánt szine előtt, hogy egyek, hogy erősek, hogy okosak vagyunk, hogy a mi összetartásunk, megingathatatlanságunk előtt deferálnia keli minden kalózérdeknek, minden rablóösztönnek, — s megáll a szivünk dobbanása a kétségbeesés rémületétől, ha körülnézünk ebben a szomorú siralomházban, mit Magyarországnak neveznek . . . Emberek I magyarok ! álljatok meg, hallgassatok ide ! Szeretném megrázni a lelketeket, belesivitani a fületekbe, hogy itt a cselekvés ideje, de nem annak a cselekvésnek, mely széthúzást, bomlást, viszályt, pártoskodást teremt, hanem annak, amely egységet, összetartást, egyetértést hoz létre. Testvérek ! hazafiak ! eszméljetek, pillantsatok körül! Itt áll határainkon prédára éhesen csattogó fogával az éhes ordas. Megszállott területeken élő magyar testvéreink a megalázásnak, gúnynak mártiromságát szenvedik ; idehaza az éhes csecsemő száraz emlőin nyöszörög ; a Kárpátokon tul százezernyi magyar vérünk a kétségbeesés paroxismusában tengődik ; a kazánokban kialudt a tüz; a halálosan lázas beteg számára nincs orvosságunk, — s mi politizálunk, jelszavak, lidérclángok után futunk, önös érdekeket istápolunk, de eszünkbe sem jut arra gondolnuk, hogy mi is lesz holnap ? Hát én meg mondom. Ha tovább is igy folytatjuk, akkor gyász lesz és szomorúság és bánat. Teljes lezüllés, elpusztulás, koldusság és hihetetlen nyomor. Lesz nemzetköziség, vallástalanság, erkölcstelenség, apagyilkosság és szabad szerelem. Nem hiszed kedves felebarátom? Négy nap előtt beszéltem egy szavahihető emberrel, ki mostanában szökött haza Oroszországból. Az mondotta, hogy ott úgy van, hogy ott az van : nemzetköziség, vallástalanság, apagyilkosság és szabad szerelem. Nincs feje az országnak, nincs egyetértés, nincsenek vezetők, az ántánt sorsára hagyta Oroszországot, mindenki úgy tesz, ahogy akarja, s az állami, társadalmi, családi élet keretei széthulva, elmállva, összetörve hevernek a piszokban, a sárban. Hát nekünk nem szabad odáig jutnunk. Nekünk a keresztény és nemzeti irányzat mellett, — ha törik ha szakad, — ki kell tartanunk, hogy úrrá ne lehessen többé fölöttünk a szamuellizmus és az internacionalizmus. Mi már bevettük a gajdeszt és vörös ronggyá alacsonyítottuk le a nemzeti zászlót. Mi már voltunk becstelenek és bitangok, krisztustagadók és útszéli perditák. Legyünk hát most, mikor elérke zett a cselekvés ideje, egységesek és magyarok. Legyünk keresztények és hazafiak, most mint Friedrich mondotta Rákosligeten, csak Budapest és környékének négyszázezer olysn poloska szívja a vérét, mely sem nem keresztény, sem nem magyar. Vagyunk mi négyszázezren ? Vagyunk mi ennyien egységesek a keresztény és nemzeti irányzat mellett ? Van-e Uram Teremtőm még négyszázezer magyar, igaz magyar Magyarországon ? Kell lenni 1 Tízszer annyinak is kell lenni. A választásokon ki kell tűnnie, hogy négy milliónál is többen vagyunk keresztények és magyarok, akik élni, fejlődni, boldogulni akarunk a mi hazánkban. „Valahányszor egy volt lelke a magyarnak, mindig ellentállott vésznek és viharnak..." S ha nem volnánk négyszázezren sem ? Akkor, — jaj nekünk! Emberek, magyarok, keresztények, testvérek: két hét múlva odakerülünk az urnák elé! Eszméljetek; itt a cselekvés ideje I Sz. Csempészet mint szükséglet. A boldog, jó idők, amikor a háziasszonyok a szombati hetivásáron egy egész hétnek gondját vetették el, már csak a rég mult idők emlékei s a gyermek szobák altató meséi. Ma ezer gond és aggodalom tölt el mindnyájunkat, amikor csak egy napnak is fekete, keserű és a múltban emberi eledelül nem szolgáló kis szelet kenyerét igyekszünk tülekedve, ácsorogva megszerezni. Az eldobott fegyver, a ledöntött trón, a sárba taposott tekintély, a bűnös politikai életnek felszakadt kanálisa, az egy éves karneváli mulatság meghozta a nagyböjtöt. Hideg szoba, mezítelen láb, éhes gyomor, ökölbeszorult kéz, dologtalanság, lézengés, személy- és vagyonbiztonság hiánya, termelési csőd, tehetetlenség, tudatlanság, erőszak, vér és könny jelzik ma a népek, nemzetek útjait. Ebből az összeomlásból, lerongyolódásból, szenvedésből nekünk magyaroknak, akik az évtizedes aknamunkával, gyilkosságokkal, reánk zuditott háborúban csupán életünkért s az ezeréves kultúráért küzdöttünk, érdemetlenül mérhetetlen sok jutott. Ma már ott vagyunk, hogy a nemzeti gyász, a nemzeti elárvulás mellett, az éhínség is kopogtatni készül a meg nem szállott magyar területen, pedig a tejben, vajban, mézben folyó dunántúli dombvidékünk és délibábos rónaságunk ez évben Isten áldását bőségesen ontotta. A kultúrát, népek szabadságát, boldogságát hirdető nyugati demokrácia, mely még egy évnek előtte is az önkény, zsarnokság s népeket leigázó barbárság ellen oly lázasan, fennhangon és forradalmiasan harcolt, mely a béke olaj ágát igérte be az egész világnak, ma egész Európát a megroppanás, a felbomlás útjaiba állította be s tőlünk szegény magyaroktól még a betevő falatot is elrabolta. Azt a keveset pedig ami megmaradt, amit elhurcolni nem tudtak, az emberi önzés és gyarlóság a nélkülözőkkel megosztani nem hajlandó. Kormánynak, hatóságnak idegeket őrlő s akaratot már-már megbénító gondot okoz az élelmezési kérdés. Csupa kapkodás, csupa próbálkozás minden intézkedés, amelyen segíteni a nincstelenség folytán egyelőre alig lehet. Nekünk esztergomiaknak, kiknek éléskamaráját a nyugati embersze-^ retet s nyugati demokrácia és soci-j alizmus a cseheknek adta, különösen nehéz a helyzetünk. Nekünk a párisi béke a halálnak békéjét szánta akkor, amikor elszakított és elzárt attól a területtől, ahonnan kenyerünket, tejünket, húsunkat kaptuk, ahonnan piacunk került ki. A párkány járási, a kis magyar alföldi buza és kenyér, a magyar népnek, a magyar földnek terménye csak csempész utakon, mint csempészáru kerülhet már hozzánk. És ez a csempész áru képezi ma egyedül a biztos mindennapi kenyerünket. Ebből kell nagyobbrészt megélnünk, mert bizony amit a kormány, a közélelmezési minisztérium utal ki, csak patikaszerü és sokszor bizony csak patiroson érkezik meg. Ma az esztergomi piacra rendes körülmények között csak az kerül, amit a csempészek hoznak át, akik evvel fontos élelmezési tényezőkké lettek. Ép ezért az illetékes hatóságnak elsőrendű feladatát kell, hogy képezze a csempész-kérdés, és pedig két irányban is. A közélelmezési minisztériumnak kellene elsősorban utasítani a helyi élelmezési hatóságokat, hogy fordítsanak különös gondot a csempészet ellenőrzésére és kövessenek el mindent, hogy ez uton minél több áru jusson addig is hozzánk, amig a béketárgyalások az ország közszükségleteinek biztosítását törvényes tormák között lehetővé teszik. Ha kell, maguk a helyi hatóságok szervezzék meg a csempészetet: Megbízható és arra termett egyéneket bízzanak meg egyenesen áruk átcsempészésével s őket ebben a munkájukban minden rendelkezésükre álló erővel támogassák is. Ne gördítsenek akadályt az áthozatallal szemben, hanem ebben legyenek segítő társaik. Ma ugy áll a helyzet, hogy a túloldalon kevesebb nehézséggel kell megbirkózniuk, mint itthon, ahol bürokratikusán kezelik az egész ügyet s a folytonos elkobzásokkal csak elrettentik a csempészt az ujabb vállalkozástól. Másodszor pedig arra kellene törekedni, hogy az átcsempészett áru ne kerüljön uzsoraáron forgalomba. Itt a hatóságra hárulna az a feladat, hogy a lánckereskedelem kizárassék. Esztergomban magának a közélelmezési hivatalnak volna a feladata megbízást adni az átesem pészés re, ennek a hivatalnak kéne azt financirozni, átvenni és szétosztani, még pedig a kereskedelem bevonásával, vagyis maga a város volna a tulajdonképeni csempész. Az egyes csempészek mint városi megbízottak szerepelnének, ami nemcsak az eredményesebb áthozatalt segítené elő, hanem kizárná a lánckereskedést és üzérkedést és igy