Esztergom és Vidéke, 1920

1920-12-25 / 225.szám

rok — dermedtségünkből és legyen erős a hitünk, hogy az, — aki annyi bátorságot, annyi tudást árasztott az egyszerű pásztorok és halászok lelkébe, amivel 450 milliós egyházat lehetett megalapítani, — Az önthet tudást és bátorságot a 20 millió keresztény magyarba is, hogy az ő dicsőségét hirdető szikla várrá erősödjék a dúvadokkal telt Európa közepén!... Karácsonyi ajándék. Á nyugati kultúráért századokon keresztül véres csatákat vívott nemzet kétségbeesve várta a karácsonyi ünnepeket, mert megfojtotta a megmentett Nyugat. . A háborút elvesztettük, bomlasztó csirákat dobtak közénk. Hangzatos önrendelkezési joggal kecsegtették Magyarország népét és mikor elég oktalanul eldobtuk a fegyvert, ránk szabadították a szomszédos martalócokat. Minden történelmi jog és földrajzi igazság nélkül nyúltak piszkos kezekkel Magyarország testéhez és tépték szét, mert a műveltséggel kérkedő Nyugat hatalmazta fel£őket a rablásra. De mi azért még reménykedtünk és mi történt? Olyan békeszerződés aláírására kényszerítették a guzsbakötött, a bolsevizmus által is legyengített országot amely minden szégyenletessége mellett az öngyilkosságot jelentette és jelenti most is az országra. Ez még nem volt elég. Törvénybe kellett iktatnunk saját gyalázatunkat de még ezzel sem elégedtek meg. Mesterségesen leszorították pénzünk értékét, hogy gabonánkat potomáron kaparinthassák meg és méregdrágán adhassák nekünk ipartermékeiket. Pénzünk elértéktelenitésével azután bekövetkezett annak természetes folyományaként a mérhetetlen drágaság, a drágasággal a társadalmi osztályok gyűlölködése és mindebből az országagyonütötték s kirabolták a gerecsei póstakocsist. Hát karácsony éjszakáján, ilyen vak sötétben még sem tanácsos zavarni az elkárhozott lelkek nyugalmát. — Ugyan ne legyen babonás öreg I — De hiszen kérem, én szeretem kikerülni a veszedelmet. Azon a helyen, ahol a postakocsis vére kifolyt, máig sem nő meg egyéb növény, csak a vörös fecskevérfű s tessék csak megvigyázni, a varjak minden esztendőben azon a helyen tartják azóta is a nagygyűlésüket. Harmadéve is ott törött ki a Gerely András hókájának a lába, amint egy átfutó nyúltól megugrott. — Persze, mert megijedt a nyúltól. — Igen ám, de annak a nyúlnak, amint Gerely András állítja, görcshúzott volt az egyik lába, akkurát ugy, mint az agyonütött póstakocsisnak. — Ej-ej János, hogy lehet ilyet beszélni ? — Már kérem alássan, én nem vagyok gyáva, mert a boszniai okkupációnál is . . . És itt hosszú mesékbe kezdett János kocsis. Hogy lent Trebinjében, ott a rácok fekete hegyei közt is egyszer karácsonykor, mikor patrulba jártak, hát három tűzláng csalogatta a szakadék felé a patrult ugy, hogy tisztára elkáprázott a szemük s a nak majdnem helyrehozhatatlan pénzügyi helyzete. Ilyen sivár viszonyok között tengődő országot még egy más betegség is őrölte. Kiütött törvényhozásunkban a személyi politika betegsége. Rángatták az ország szekerét előre hátra és az mindjobban sülyedt a feneketlen kátyúba. Hiába volt minden figyelmeztető szó, nem használt semmit. Hogy még nagyob legyen a zavar belekeverték a nagy összevisszaságba a kiralykérdést is. Végre azonban mégis észretértek a pártok és nagyon helyesen a legbetegebb országtestrészt kezdték gyógyitattni, a pénzügyet, hivatásos orvossal. Félre tolták az akarnokokat, megegyeztek egymásközött, meg szüntették a páríoskodást és kívülről hoztak be egy férfit, aki nem politizál, hane^m cselekszik. Oly nesztelen ség és tömören mutatta be az ország nyomorúságos helyzetét, hogy mindnyájan megdöbbentünk és megdöbbenésünkben elállott a tiltakozás szava. Alig akad az országban, sőt gondolkodó ember egysem, aki ne örülne annak, hogy végre akadt egy válalkozó szellemi ember, aki erélyes kézzel és nagy tudással nyúlt Magyarország pénzügyéhez. Ezt adtuk önmagunknak karácsonyi ajándékul. De adjunk magúnknak még más ajándékot is. Fogadjuk meg szent fogadással, hogy nem pártoskodunk, hanem mindnyájan összefogva azon dolgozunk, hogy visszaszerezzük mindazt amit elvettek tőlünk. Levél Magyarország jövendő megmentéihez. Küldi: X. E. bácsi. Kedves Gyermekek! Szeretném azt, ha a csodák korszakát, azok idejét élnők. Szeretném, káplár úr Johann- Sztredlicska bele is bukott a mélységbe. Mi csak türelmesen hallgattuk az együgyű meséket, pedig lábunk alatt már jéghidegre hűlt a melegített tégla. A lovak pedig csak egykedvűen ballagtak, nagyokat fújtak, a szánkó zötyögött s éreztük, hogy nem az országúton járunk. Szemünk meredve kereste az útszéli fákat; de a vak sötétségben egy arasznyira sem láttunk. — Jól megyünk János ? — Óh csak tessék a lovakra bizni, jobban lá$ftak azok a sötétben, mint mi. — Igen ám, de a kőkereszt után letértünk az útról. — Nem baj az kérem alássan, jártak a lovak máskor is errefelé, nemsokára a falu széléhez érünk. Megnyugodva ültünk tovább a jó meleg bundában, de egy jó idő múlva, talán közben, mig lelkünk külön-külön elandalgott, el is szundítottunk, — egyszerre a lovak csendesen megállottak. — Aligha el nem tévedtünk, szólt hátra János, mert hiszen már régen ott kellene lennünk. De az ördög is látta ilyen sötétben kószálni. Előkotorásztuk a gyufát a belső zsebből, megnéztük a zsebóránkat, éjfél után fél egy volt. Jó két óra hosszat csavarogtunk már, holott az egész utat egy óra alatt meg kellett ha a fantázia óriásokat alkotna s ezen óriások ti lennétek kedves Gyermekek. Oldalaitokon óriáshoz méltó kard, kezetekben mázsás buzogány, szemetekben a hazaszeretet szent tüze lobogna. Egy mindent elsöprő, megsemmisítő táborba tömörülnétek. A hős, a semmitől sem rettegő csapat vezére előlépne és igy szólna hozzám : Vezess minket oda, ahol hegyi patakok, mint ezüst szálak csörgedeznek, ahol égbe nyúló fenyvesek ontják a balzsamos, az ózondús levegőt, ahol testvéreid a hős szittya utódok laknak. Szememben könny remeg, a meghatottság könnye, ajkam imát mormol, vágyó érzéssel indulok, oh de csak gondolatban, mert máskép még nem lehet. Gondolatban jöjjetek velem kis Barátaim, hiszen ugye óhajtanátok látni Attila örökének egy részét, a szép Erdélyt. A gondolat szárnya gyorsan oda röpit bennünket és jaj! mit látunk, mit hallunk ? Vájjon nem csalnak-e szemeink, jól hallanak-e füleink? Oláh duda szói a falvakban, bocskoros oláh táncolja a kólót a városokban; a székely-magyar sir, kesereg, lábán és kezén rabbilincs, ajka néma és nem mondhatja el magáról: „Szabad hazának, szabad gyermeke vagyok". Lábbal taposott rab lett a székely szülőföldjének szent helyén, az a székely, akinek őse ezredéven át védte Magyarország testét a háborúk forgatagában. Kedveseim I Nem lehettek most még óriások, nem köthettek oldalaitokra csatakardot, nem forgathat gyönge karotok buzogányt, de majd ha felnőtök ugye, hősök : Hunya dik, Kinizsik lesztek ? oroszlán bátorsággal harcoltok a hazáért, sakkor : „jaj annak, aki feltámadt ellenünk". Akkor megdönthetetlen sziklaként álltok a visszaszerzett haza szent volna tennünk. Leszállottunk s gyufa világánál megnéztük a lovak előtt a nyomokat. Széles ivben jobbra kanyarodó szánkónyom volt a lovak előtt, a mi szánkónk keskeny nyoma. Semmi kétség, nagysugarú körben ugyanazt az utat járták a lovaink hosszú idő óta a puszta tarlókon. — Hát most merre vagyunk János ? János kihámozta nyakát á subagallérból s feszült figyelemmel hallgadódzott. — Ejnye beste lelke, se kutyaugatás, se harangszó, csak ez a nagy üres csend; — hát bizony én magam sem tudom merre járunk ... Tanácstalanul állottunk ott hár másban, a nagy, puszta csend közepette. Vagy öt percnyi tanácskozás után egyszerre csak balkéz felől, mint ködös éjszakában a bujdosó csillag, vagy mint sötét tengeren a világítótorony fel-fel lobbanó lámpása, halvány fénysugár pislákolt bele a sötét éjszakába. Hihetetlenül megörültünk a biztató fénysugárnak. Felüliünk s János arrafelé kormányozta a szánkó rúdját. Toronyiránt neki a pislákoló fénysugárnak. Vagy tizpercnyi kínos dűlöngözés és bukdácsolás után egy iramba, szélesen terpeszkedő épület kicsiny, homályos ablakánál állottunk meg. Bekopogtattunk. — Ki az? földjén, gyáva nem lesz köztetek, erősek lesztek, s az ellen rezeg a csaták oroszlánjainak hirére. Ti most örvendeztek a szent karácsony, a béke, a szeretet ünnepén, kis testvérkéitek a székely gyermekek sírnak, fájdalom honol szivükben, siratják az elvesztett szabadságot, nekik nem hoz örömet a szép karácsony. De nemcsak ott keleten a csodás, szép Erdélyben honol a honfiú bánat, keserűség, hanem itt a hömpölygő Duna mellett is könny látható, sóhaj hallható, mert bitorlók állnak a szent haza egy részén, ez fáj a magyar szívnek, fáj a magyar gyermeknek. Istenem I mikor lesz megint boldog a te magyar néped ? Mikor vezeted vissza a sok menekültet elhagyott édes otthonába? Mikor hangzik fel hazánk égbenyúló hegyei között' a magyar sziv nemzeti imája: „Isten áldd meg a magyart". Jöjjetek kedveseim! Boruljunk le hazánk védő asszonya és szent fia előtt, szálljon égbe a fohász hangja : „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában. Hiszek egy isteni Örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában". Imádkozzatok ma és mindenkor elnyomott magyar testvéreitekért, akiknek nem hoz örömet a szent karácsony, a szeretet ünnepe, nem, mert börtön a szép Erdély, a kies északnyugat, északkelet, annak lakói rabok. Oh Istenem! de szeretném azt, hogy most e szent karácsony ünnepén, hazám ifjúsága szent esküt tenne: „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, Hogy rabok tovább nem leszünk!" Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek az isteni örök Igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. — Eltévedt utasok. Bocsásson be jó ember, mert megfagyunk. — Hát csak kerüljenek körül, majd ajtót nyitok. Közben egy mérges kutya is előrontott valami odúból, miközben az ajtóhoz értünk. Nagy urasági istálló, afféle tanyai épület ajtaján át párás, állati, meleg istállógőz csapott az arcunkba. Benn az istállóban egy ládán piciny fenyűfácskán három szál vékony gyertyácska pislogott. Előtte egy nyitott imakönyv s egy darab mákoskalács. Mellettünk levett sipkával egy szőkehajú, siheder ostorosgyerek, afféle bojtárlegény. Az alomszalmán békésen heverő ökrök. Fáradtan ültünk le a láda körül egy lócára. Ott melegedtünk fel s ott is virradtunk meg a pásztorok tanyáján, karácsony éjszakáján. Együtt énekelgettünk karácsonyi szent énekeket, dicsérvén a megszületett kis Jézust. Valahogyan ilyen lehetett a betlehemi jámbor pásztorok ünnepi hangulata is kétezer év előtt a nagy, titokzatos szent éjszakán, azzal a különbséggel, hogy ők „elindulának és el is jutának" . . . Sz. Csonka Magyarország nem ország, Egész Magyarország menyország. ba váj \ Move Szövetkezet üzletrész-jegyzése az „Esztergomi Takarékpénztárban" és a „Szövetk

ezet" irodájában még mindig tart. . ' Hl-1