Esztergom és Vidéke, 1919

1919-04-13 / 28. szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1919. április 13. A jövőnk. Egy régi barátommal beszél­gettem, aki átment a Tisza- kormányon, a régi rendszeren, sokat látott és sok mindenben csalódott. Most sem tudott örül­ni ennek a szép győzelemnek igazán. Minden érvemre ez volt a válasz; ez mind szép, de hát mit érez ? Nem ugyanaz-e min­denki, mint volt, nem az az önzés, rosszlelkűség mindenhol, ami eddig keserítette az em­bert, szóval nem ugyanazok-e az emberek ? Az emberek ugyanazok, de csak most, ezután majd má­sok lesznek. Minden forrada­lom, ha az igazi, csak úgy maradhat, ha az emberek meg­változnak. Minden viszony, megélhetési küzdelem és az élet egész formája nem füg­getlen az embertől, elválaszt­hatatlan, az élet és ember és hiába foldozgatások, hiába tör­deljük kezünket és hiaba es­küszünk Isten tudja miiyen esz­ményeknek hűséget, semmit sem ér. Amig ugyanazok az emberek, ugyanazokat is fog­ják cselekedni. Tehát minden szebb jövőbe vetett reményünk és azt előre rángató akarásunk onnan táp­lálkozik, hogy megváltozott az ember, hogy javult az ember. Azt akarjuk, amit a belsőnk parancsol nekünk, de nem ért­jük meg ezt a parancsot. Az egész életünk csak tapogatód- zas és csak nagyon ritka cél- batalálás az, amikor egyszer azt teszem, amit kell tennem. hogy Nácihoz megyek feleségül ! Sem az anyakönyvvezető előtt, sem az oltárnál nem figyeltem nevünk felolvasására. A boldogság tudata teljesen lefoglalt, meg, tudjátok lá­nyok, mindig szórakoztatott a nász­nagyom, a huncut Pista bácsi. — Mi az édes Jolánkám ? — lett figyelmessé az új férj beszédre. — Nem tudtam eddig, hogy Náci, Scheitlkém, erről van szó — felelt Jolánka huncutkásan. — Miért nem mutatta a meghívókat ?... Én mindig irtóztam a Náci névtől. — Az én dolgom volt szétküldeni, feleslegesnek tartottam Jolánkamat zavarni holmi meghivókkal. — Nem baj, lányok. Azért szere­tem az én kis utamat, ha a nevét nem is. A szív szava több, mint a nevet érintő Ízlés. A sors igazat adott az András-napi gombócomnak is, nemcsak az ólomöntésemnek. Le­gyen az én uram Náci, azért nagyon szeretem őt. Igen, szeretlek Nácikám!.. A szerelem és a sors az előítélet, a külsőség felett üli ma torát. — Fel­kelt és szavai megpecsétlésére nyíl vánosan csókolta meg a vendégko­szorú nagy tetszésnyilvánítása mellett férjeurát, aki ezentúl „Nácika“ lett nemcsak a menyecske, de minden ismerős előtt. Hogy igazat mondott Jolánka, házaséletük bizonyította be, ami na­gyon boldog, példás és zavartalan volt sokáig,.. . mindhalálig. (Vége.) Kerényi Rezső. Nagyon ritka pillanatok ezek, és nagyon sok élet múlik eltapo- gatódzás közben és nincsen egy magamegtalálása sem. Leéli az életét és nem tud magáról sem­mit sem, a saját maga felüle­tén táncol, nem is tudva, hogy mi van önmagában. Annak a szükségét, hogy én megtaláljam magamat, csak most kezdik igazán érezni. Most van a keresés átka és most le­het megbolondulni a sok kísér­lettől, hogy mit kell csinálnom, hogy kell élnem. A maga sze­rint való élet, mindenkinek az olyan élete, amilyen ő maga, ez az eszmény, amit meg kell valósítanunk. Az. öntudatunk tehát valami nagy tökéletesítő, ő nyit nekem óriási utakat a végtelen fejlődés felé. Öt fej­lesztjük naponként, óránként, amikor figyelünk magunkra, a mikor a saját lelki életünknek mindig új meg új mozzanatait vesszük észre és saját magun­kat mindig jobban kihámozzuk, megvalósítjuk. Az öntudatunk funkciója, öszhang alkotása sa­ját maga, meg a legbenső ter­mészet közt. Az öntudat tehát valami tö­kéletesítő része az embernek, igy minden fejlődésünk a sa­ját eleiünket élni, mindig a sa­ját természetünket érvényre jut­tatni, azaz igaznak lenni. II. Ennek az elmúlt kapitalista kornak a főelve: az emberek kétfélék : kizsákmányolok és ki­zsákmányoltak. Minden küzde­lem megélhetési küzdelem, min­den élet a másik rovására megy, minden emelkedés a kizsákmá- nyoltaktol a kizsákmányolokhoz való kerülés. Minden ember a másik ellen van, egyiknek a másikhoz nincsen kapcsolata. Az én öntudatom pedig ezt mondja nekem az én természe­temről : minden ember ugyanaz, mint a másik. Nemcsak egy­formák, hanem lényegileg is ugyanazok vagyunk. Minden különbségtevés, egyiknek a föl­emelése, a másiknak a leala- csonyítása nevetseg, minden szenvedés mindenkit ér egy­szerre, mert ember és ember között nincs különbség és nincs határ. A kapitalizmus tehát nem­csak tökéletlen állapot volt, ha­nem az alapjaiban is rossz volt. Rákényszerítette az emberekre a hazugságot, az egész életen át való hazugságot. Olyan volt ez, mint az eredendő bűn. Ve­lünk születet, és mi nem tud­tunk róla, csak épen, hogy nem tudtunk boldogok lenni. Mert minden eddigi kultúra talán boldogabb volt, mint a mienk, egészebb emberek voltak a ré­giek, mint mi. A kapitalizmus rossz tapogatódzása volt az em­beriségnek, nagy kátyúbakerü- lés, de végre szabadok vagyunk. III. Mi lesz ezután? Minden jó- solgatás hibás, mert a jövő te­remti meg a maga embereit, én a múlt szemével nem lát­hatom a jövőt, mert más va­gyok, mint a jövő és annak az embere. De biztosak a követ­kezők : Az eddigi kor magamat szo­rította majdnem kizárólagosan az öntudatomba és csak mel­lékesen, homályosan vettük észre, hogy mi nemcsak ma­gunk vagyunk, hogy mi kap­csolat és azonosság is vagyunk a többi emberrel. Ez csak na­gyon homályosan kerülhetett föl, mert életünk csak magun­kat prédikálta és csak ellensé­günkké tett egymást. ' Most ez a nagy igazság már a birtokunkban van. A jövendő emberiség látását nem fogják zavarni hamisságok, az élet nem lesz saját magának a meg- hazudtolása. A föladat a mai nappal tiszta: megjavulni, tö­kéletesedni, magunkat mindig .jobban meg jobban megtalálni. Telegdi B. Egységes termelési terv. A köztulajdon elvéből egyenesen következik a termelésnek a dolgozó proletárság szükségletei szerint iga­zodó berendezése, egységes, céltuda­tos terv alapján való irányítása és fokozása. A többtermelés többé nem puszta gazdaságpolitikai pium desiderium, hanem oly programm, melynek meg­valósítására a munkára való kény­szer és a proletárállam mindenható­sága alapján a Tanácsköztársaság minden eszközt fel fog használhatni. A nagyüzemek szocializálása után elsőrendű probléma a kisüzemek termelésének irányítása. A kommunista Internacionálé f. évi március hóban Moszkvában tartott ülésein megállapította irányelveit, me­lyek szerint a kisebb üzemeket a proletáriátusnak fokozatosan össze kell foglalni, de a kisvagyont kisa­játítani nem fogjak és hogy oly kis- vagyonok tulajdonosai, akik nem zsákmányolnak ki bérmunkást, nem lesznek kitéve erőszakos rendszabá­lyoknak. Ezt a réteget lassankint bevonják a szociális szervezetbe s az új rendbe. A kereskedelmet a proletárdikta­túra a termékek helyesebb elosztá­sával fogja pótolni s hogy ezt elérje, a következő legnevezetesebb intéz­kedéseket kell megtennie: a nagy­kereskedelem szocializálása, az el­osztó szerveknek fokozatos közpon­tosítása és átváltoztatása egységes egésszé, mely ésszerűen végzi a ter­mékek elosztását. Úgy a termelés, mint az ellátás terén minden minősített technikust és szakembert fel kell használni, mi­helyt politikai ellenállásuk megtört s be tudnak már illeszkedni az új ter­melőrendbe. A proletáriátus nem fogja őket elnyomni, sőt lehetővé teszi számukra az igazi intenzív termelő munkát. Vp. Elvtárs, hidd meg, együtt érzek veled, mikor látlak, hogy az utcán jártadban-kel- tedben, bár jókedvű voltál, egyszer csak, hopp, megtorpansz, tartásod megtörik, tekintetednek ellobban fé­nye, homlokod gondokat jelentő rán­cokba szedődik, eszedbe ötlik valami, valami bús, bántó gondolat, gondo­lat arról, ami körülötted történik, a nagy változásról és a kis változá­sokról, egész 'kicsikről, apró bajok­ról, olyasmikről, amikre eddig nem is gondoltál volna, hogy házad van és házbért kell fizetned, hogy kíno­san és keservesen összekuporgatott barna szenecskéd be kell jelentened, hogy a családi arany kancsódat, ami évek óta érintetlen kuksolt valami titkos szekrénysarokban, be kell szol­gálnod és uramfia, ha koccintani akarsz legjobb pajtásoddal, keserűvé kell lennie szájad izének az anacho- réta lemondásból . . . En kedves» elvtársam, hidd meg, veled érzek éij meleg érzéssel nyúj­tom feléd soVány cigaretta-tárcám, csak kettő van benne, de gyújts rá az édes kommunizmus jegyében, osszuk fel ezeket is magunk közt, ha már bánatod fele a részvét szár­nyain úgyis átröppent hozzám és hallgasd meg a vigasztaló beszédem. Tudod igy séta közben kora ta­vaszi kedves délutánon, sok minden eszébe jut az embernek és nem tu­dok attól a gondolattól sehogysem megszabadulni, hogy elmondjam ne­ked, mihez is hasonlatos ez a mos­tani világ. Ez a mostani világ, én kedves elvtársam, a maga forrongó embereivel igen hasonlatos az épülő házhoz, aminek ódon falait a hirte­len jövő tavaszi áradat összedöntötte, ócska tetejét hirtelen tavaszi szelek felborították, de aminek rendbeho­zására már itt a bölcs gazda öles­termetű hat fiával es fúrják, farag­ják az új fundamentumot, meg a hozzávalót, s amint az igaz mun­kában verejtékezik dolgozó testük, fel sem veszik, hogy fogyatékos a táplálkozásuk, szakadozik gúnyájuk róluk és éjjeli nyugovóra bokor alatt hajtják le fejüket . . . Csak egy fiú torpan meg néha, de annak azt mondja az apja, amit én neked elvtársam; „azért szen­vedsz most még egy kis ideig, hogy azután soha többé ne kelljen szen­vedned.“ Ne haragudj kedves elvtársam, csak éppen vigasztalni akartalak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom