Esztergom és Vidéke, 1919
1919-03-30 / 26. szám
Esztergom, 1919. XLI. évfolyam 26. szám. Vasárnap, március 30. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DÍJAK A KIADÓHIVATALBA KÜLDENDŐK. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY ÉVRE 16 K FÉL ÉVRE . 8 K EGYES SZÄM ÁRA 20 FILLÉR. Ne féljünk a kommunizmustól! Az ember a szokás rabja. Rendkívül nehezen válik meg olyan állapottól s keretektől, melyekbe egyszer beleélte magát. Annál nehezebben, minél inkább szolgáltak ezek kapzsiságának kielégítésére, és minél tovább élt bennük kénye szerint. Egy cseppet sem meglepő, ha a magyar burzsoa társadalom, mely a kapitalisztikus gazdasági rendszerbe több száz éve teljesen belecsontosodott, most amikor a diadalra jutott szocializmus gyorsabb tempóban ki akarja őt abból fordítani s egy új világrendbe: a vagyonközösségbe, kommunizmusba átzökkenteni, rémülten- rémüldözik, sáppad és remeg, -— mi lesz vele ? — nem fog-e egyedenként és egészében belepusztulni ? A nagy rémület pedig semmiképpen sem megokolt. Ezt olyan ember meri állítani s akarja bizonyítani, ki innen- onnan harminc éve él kommunizmusban, tehát jól ismerheti annak minden tulajdonságát. Ki kell emelni, hogy a szocializmusnak a kommunizmus ad igazi karaktert. Enélkül, mint végcél nélkül csak föleresztett valami, nem tiszta bor. Ha tehát arról van szó, hogy a szocializmus valóra váljék Magyarországon, jobb ha eredeti tisztaságában kapjuk, mint leglényegesebb sajátságától megfosztottam Nagy tévedés, hogy a kommunizmus mindent és mindenkit egyenlősiteni akar; hogy — amint kevésbbé jóakaratú ellenségei ráfogják — rideg, szomorú, reménytelen, változha- tatlanul monoton falansztert kíván az emberi természetes szabadság helyébe állítani. Szó sincs róla. Tudja jól és elismeri a kommunizmus, hogy — miként Grant Ellen hírneves szociológus írja — „az emberek szabadoknak és egyenlőtleneknek születnek;“ nem is akarja a természetet dőrén megkorrigálni, de igenis „a természeti egyenlőtlenséget a lehető legjobbra igyekszik fordítani,“ még pedig úgy, hogy azokat az életbeli szociális kü- lömbségeket, melyek a természeti egyenlőtlenség következményei, minél kisebbre s kevesebbre szorítja le. Nem gyönyörű gondolat-e — kérdem — a munkanélküli jólét magaslatait, melyeket egy kisebb szerencsés embercsoport tart elfoglalva és a munkás nyomorúság mélységeit, melyben milliók és milliók fetrenge- nek, közel hozni akarni egymáshoz egy középső színvonalra, melyen mindenki egyformán méltó emberi életet él? S nem a lehető legemberségesebb törekvés-e mindenkinek annyit juttatni, amennyire munkájával szolgál ? A kommunizmus megadja bizonyos átlagos munka alapján minden embernek az emberhez méltó egzisztenciát s ezenfelül azoknak, kik tehetségüknél, vagy szorgalmuknál fogva többet produkálnak az átlagnál, ha nem is korlátlanul, de bizonyos többletet is juttat az élet javaiból. Olyanoknak pedig, kik önnön hibájukon kívül nem tudnak maguknak egzisztenciát biztosítani, a közösségéből ad élet- fenntartást, mert nyomorúságot nem akar tűrni. Látnivaló, hogy a kommunizmus nagyon is reális alapokon áll és — ami fő — a szó való értelmében igazságos, jóval igazságosabb, mint az eddigi korlátlan magántulajdonon és szabadversenyen felépített kapitalisztikus világrend. A kommunizmus nem rabol: amit elvesz egyik kezével az érdemetlenektől, azt másikkal „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Kis szivem beteg... Búgó madaram I Apró kis fiam ! Jaj! meg ne halj. Kis beteg szivem ! Arcod ne lepje a halál kínja, Szemeid bágyadt megtörtre sírva . . . Kis beteg szivem ! Légy jó gyerekem ! Fiacskám! édes ne kínlódj nyögve. Jaj I meg ne halj, kis beteg szivem ! Ujjacskád ne kulcsold gyötrőn össze Ne sírja ajkad a jajt hörögve. Kis beteg szivem, Légy jó gyerekem ! Miért csukod le kis szempilládat ? Jaj meg ne halj, kis beteg szivem I Kis szád már a bús jajra is fáradt. Mondd, minek kínzód édesanyádat ? Kis beteg szivem, Légy jó gyerekem I Mondd, minek kínzód édesanyádat ? Jaj ! meg ne halj, kis beteg szivem 1 Hozok aranyom 1 építőkockákat. . . Építs magadnak uj, szebb álomvárat... Kis beteg szivem, Légy jó gyerekem ! Csenár János. Az az asszony!... A szegényes külsejű, rozogó külvárosi ház előtt két, maszatos képű, borzas hajú apróság játszadozott az út porában. Homokvárakat építgettek földalatti utakkal, kerítésekkel, aprócska ablakokkal. A nagyobbik roppant ambícióval dolgozott, a kisebbik ellenben unottan babrált egy pálcikával. Ezt szánták a készülő várfal tetejére zászlórudnak. A kisebbik végül is abbahagyta a játszást és felállott, hogy hazamenjen. — Nem gyűsz Pisti ? — Még nem. — Hát mikor? — Majdha elkészülök az egész várral. — En már mek. Éhes vagyok. — Ne menj még Jóska. Iszen még dél sincs. A közeli gyárban delet sípoltak. — Ehe ! Délben van. A nagyobbik is abbahagyta a dolgot. Mentek a konyhába. Egy tenyérnyi volt az egész konyha. Akkora mint faluhelyen a csibeól. • — Idesanya, sípol a gyár. Az ajtó küszöbön egy hamar vénült nő ült. Valamikor szép lehetett. Szabályoá orra, kerekded arca, sötéten iveit szeme erre engedett következtetni. Az asszony sokáig nem felelt a gyerek beszédre. — Gyün már az apád ? Midakét gyerek a gyár felé tekintett. A nagyobbiknak jó szeme volt. Már messziről észre vette az apját. — Gyün már. Az asszony felállt a küszöbről. Bement a szobába. A gyerekek a konyhaajtóban vártak az apjukra. A kisebbik jó előre kiáltott : — Apa ? Az érkező mogorván dünnyögött magában valamit. A nagyobbik szótlanul elodalgott a konyha egyik sarkába. Füstös képű, izmos ember volt. Se magas, se 'alacsony. Amolyan középtermetű. A kissebbik hangos cup- panással csókolt kezet az apjának. — Anyád hol van ? — Bement a szobába. Otromba, nehéz járással ő is belépett a szobába. — Aggy Isten 1 Az asszony nem felelt rá egy kukkot se. Biztosan haragban voltak. Az ember ledobta a kalapját a vetetten ágyra. Leült egy nyikorgó székre az asztal közelében. — Hun az ebéd? Az asszony durcásan rángatta az ajkát. Nem felelt. — Van ebéd ? — Nincs. Az ember meredten nézett az asz- szonyára. — Mért nincs ? Az asszony idegesen vont egyet a vállán. — Hát nincs. — Mért ? — Csak, — Hát nem adtam pénzt szombaton ? — Mennyit ? — Tíz forintot. Máma meg csak kedd van. Fölkelt a székről. Közelebb ment az asszonyhoz. Durván elkapta az egyik kezét. — Hát hová tetted a pénzt te cudar ? Az asszony lesütötte szemeit. — Nem tudom. Elfogyott. — Biztosan megint mozizni voltál a szeretőddel.
