Esztergom és Vidéke, 1919
1919-03-30 / 26. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1919. március 30. odaadja az érdemeseknek; és senkit sem enged nyomorogni, sőt még szűkölködni sem, ki dolgozni tud és akar. Dolgozni pedig nagyon helyesen minden épkézláb embert kényszerit. Azok a magyar burzsoák tehát, kik a munkától nem irtóznak, ne féljenek, ha a közjavára elvesztik szerzett vagy öröklött vagyonukat, mert a kommunista Magyarország nem fosztja meg őket a létfeltételektől, csupán a gondtalan dus- kálkodástól. Ez pedig nem olyan rettegnivaló valami. Rettegniük csak azoknak lehet, kik a munkanélküli jólétet tartják az élet egyetlen céljának. Tövis. Ot hónapja, hogy nyakunkon a hurok. Tűrtünk, kínlódtunk, hittünk. Buta lidércíény után futottunk, holdimádók lettünk, ahelyett, hogy szembe fordultunk volna az életadó nappal. Kerülő utakat kerestünk, amelyek pedig sza- kadékosabbak voltak a nyílt, egyenes útnál. Az álcivilizáció bestiái kin- padján megadóan feküdtünk. S nem tudott kijózanítani az a korbács, amely naponta paskolt végig testünkön. A népek, akik nek vért, kint, nyomort, meg- rugdosást jelentett csak a háború, mikor lerázták hóhéraikat, új guillotin előtt találták magukat. Éhen kellett pusztulniok, mialatt Amerika magtárai ros- kadásig teltek, rongyokban hiIjedten összerezzent e vádra az asszony. Dacosan végig mérte az urát és csak annyit mondott: — Nem igaz! Vad méreg fogta el az embert. Még vadabbul markolta meg az asz- szonya csuklóját. — De igaz ! Hiszen a gyárban is tudják már. Röhögve beszéltek, hogy vasárnap is együtt voltál Pintér Andrissal a moziban. Gyenge pír árnyalódott az asszony vértelen arcára. — András fizette a mozit. Nem én. Van őneki elég pénze. Az embert ingerült röhögés fogta el. — Aha ! Ugye mégis igaz. Tudtam, hogy igaz. Iszen mindenki beszélte a gyárban. Csontos öklével kétszer az asszony arcába vágott, aztán ellökte magától dühösen. Egy kissé meg is kábult az ütéstől az asszony. Az orra hegyén megjelent az első vércsepp. Apró, lilaszinű csepek. Mindig több és több. Piszkos tenyerével néhányszor letörölte az ajkára gördülő vért. Leült szótlanul a sarokban heverő zsámolyra. Két tenyerébe rejtette az arcát s csendes, motyogással sírdo- gálni kezdett. Az orra vére pedig mind sűrűbben festette pirosra a padlót. Az ember kissé megbánta már a cselekedetét. Iszén nagyon nem is tehet róla. Hirtelen természetét az deg vackokban holtra fagyni, midőn az ántánt ruhában, szénben bővelkedik, ezredéves rabságból való felszabadulásuk hajnalán vadnépek, műveletlen hordák rabságába esni, mun- kátlanul, lázasan öntemetőjükben járni. A koalíciós kormány mindent megtett, amit az antant pöffesz- kedése kívánt. Az országot odadobta az imperialisták éhes csahosainak, — a hazug wil- soni pontokért. Hétrét görnyedt bornirt tábornokai őrültségei előtt. Azt hitte, nem tehet mást. S mi túlfeszített idegekkel, kétkedő bizalommal, napróí- napra növekvő türelmetlenséggel vártunk. S remegve gondoltunk arra, hogy a mi testünket állítják sorompóba a kommunisták megváltó törekvéseivel szemben. Rémülve láttuk hogy mi félszázados jobbágyságra taszításunk mellett aszisztálunk, hogy azoktól várunk emberséget, akiknek erkölcse, hatalma a népek butaságán, munkások vérén, s ingadozó fegyverek erején nyugszik. Vártunk, vártunk. Vészesen, mint egy tűzhányó, melynek ég a torka. Egy újabb véres brutális ar- culcsapásnak kellett jönni, hogy végre kijózanodjunk. Hogy meglássuk a Kelet fénykévéjét. Hogy észrevegyük, hogyha mi nem megyünk, hát ő jön égtünk. Moszkva közeleg. Itt van a határon, itt van Budapesten, itt van Esztergomban, itt van szivünkben, itt van a karunkban. De ne féljetek: ott van Bécsben, Münchenben, Berlinben, Párisban, Rómában, Lonapjától örökölte. Meg aztán meg volt győződve arról is, hogy egy kissé meg is érdemelte az asszony. — Úgy dolgozok, mint egy barom s asztán délben meg enni sincs. Az ablakhoz ment s zsebre tett kézzel kibámult az udvarba. A gyár megint sípolt. Lassan magára ráncigálta a kabátját. Fejébe nyomta a kalapját. Ment vissza a gyárba. Éhes volt nagyon. * Hat óra után megint ÜKes asztal fogadta az éhes munkásembert. Az asszony még mindig a zsámolyon ült. Az orvérzése elállóit. A sírásba is belefáradt. Rá se nézett a haza érkező urára. Az pedig mogorván az ágy szélére ült. Nem is nézett az asszonyára- csak úgy foghegyről bőgte ki a szókat. — Nincs még most se ? Hogy miről van szó, azt fölöslegesnek tartotta megemlíteni. Ebéd vagy vacsora. Mert még ebéd se volt, most meg vacsora is lehetne. Az asszony vagy nem hallotta, vagy nem akarta meghallani. Nem felelt semmit. A férfit megint dühös ingerültség környékezte. Rekedt rikácsolással támadt az asszonyára még egyszer. — Süket vagy ? — No I donban egyaránt. Hiába akarnánk már gyalázatos dicsőséget szerezni azzal, hogy ércfalat állítunk Nyugat és Kelet közé. Meg kellett tenni a munkásságnak, az országnak ezt a nagy elhatározó lépést a szocialista forradalom megmentésére, s hogy egy gyilkos proletárharcnak elejét vegye. (b-e.) A derék emberről. A derék ember sohasem hajtja meg derekát azelőtt, aki, vagy ami nem derék. Nálunk azonban derék ember számba kerül a kávéházak hangos hőse, a városi pletykák keresett művésze, az ügyes kártyás vagy a szerencsés vállalkozó. Pedig a derék ember ritkán üdül a gyanús kávéházi levegőben, nem ér rá törődni az intim és aprócseprű családi ügyekkel, nem az ördög bibliáját forgatja, hanem a legjobb könyveket és nem az anyagi, hanem a szellemi élvezetben lel örömöt. Ha ritka szép jelző a derék szó, az értékes emberre, nem még szebb-e ha derék családra, sőt derék városra vonatkozik ? A derék ember értéke valóban sohasem határozható meg abból, hogy milyen hasznot hajt, hanem inkább arról, hogy milyen nemesitő érzések fakadnak romlatlan leikéből. Az a derék férfiú, ki önmagát is megbecsüli, nem igen becsülheti a mindennapi hiúságos és zajos vásárt, a társadalmi és politikai ingadozásokat, a tiszavirág életű sikereket és a népszerűség délibábjait. Sok szereplő ember azonban arra iparkodik, hogy sohasem látszassák a nyilvánosság előtt olyannak, ami— Van valami harapni való? — Nincs. Hirtelen felugrott az ágy széléről. Neki rontott az asszonynak. Mtgint az öklével suhintott. De most a feje tetejére. Egy, kettő, három. Az asszony lefordult a zsámolyról. Nem nagyot esett, az igaz. Hanyatt vágódott a padlón. Az éles, agyon ingerült ember még párszor az asz- szonya oldalába is rúgott otromba cipőjével. Azután csak annyit mondott : — Takarodj ki a szobámból! A szemem előli Te rongyos cafat 1 A nagy ordításra kissé erőtlenül feltapászkodott. Bizonytalan lépésekkel kitámolygott a szobából. Leku porodott a konyha küszöbre és bambán nézett maga elé. Sötét este is lett már. A gyár égbenyúló kéménye vékony villanykarónak látszott. Egyszer csak több lépés tartott feléje. Megerőltetve nézte a jövevényeket. Lehettek vagy heten. Magas alakok voLak. Valami néha meg is csörrent. Az asszony kábul- tan is megismerte őket. Rendőrök voltak. Egy nehéz tompa hang szó lalt meg : — Itt lakik Kertész István ? Az asszony összerezzent. Az ura iránt érdeklődtek. Remegő csendes hangon felelte: — Igen. — Itthon van ? lyen valóságban szokott lenni odahaza, rémes családi zsarnokságában. A tökéletes műveltség kifogástalan jellemességgel frigyesülve a társaságokban — minden rendes személyeskedés visszaszorításával — a jóért, a szépért és az igazért száll nyíltan síkra. Ilyenkor a kislelkűség hínárjai el szoktak tűnni, mert a legnemesebb érzések és gondolatok ritka lótuszai nyílnak. A derék ember csak derék ember társaságában érzi azt, hogy az igazság, az erkölcs és a műveltség kellemes otthonát élvezi. De a derék ember sohasem veti meg azért tökéletlen felebarátját, viszont pedig nem szövetkezhetik azzal, aki a becsületről pogányul nyilatkozik. Egyesegyedül csak azt lehet tehát derék embernek tartanunk, kinek az esze nincsen hadilábon szivével, aki legyőzi legharciasabb vágyait, mert a magasságba tekint, ahol rettenetesen eltörpül mindaz, ami idelent olyan óriási nagynak látszik. Ez a kijegecesedett, kristálytiszta világnézet edzi alkotó erőnket, szabályozza érzéseinket és gondolatainkat, fékezi indulatunkat és megszabadít minket minden gonosztól sőt bele enged pillantanunk élethivatásunk igazi tükrébe. Az élet maga örök értékű. A derék ember munkája is hasonló legyen bár az becsületes munkában megkérgesedett tenyerű becsületes napszámos jóravaló munkás, kiváló katona, iparkodó iparos, tevékeny kereskedő, jóindulatú hivatalnok, avagy kifogastalan csaladapa. Nem az új milliomosok Magyarország oszlopai, hanem a legkeményebb kőből faragott derék hazafiak. Cenzor, — Nincs. Délután elment a gyárba. Azóta nem jött meg. Mért keresik a biztos urak ? — Máma délután agyon szúrt egy embert. Az asszony fogvacogva kérdezte : — Kit? ' — Pintér Andrást. A gépgyárból. Hangos sikoly tört ki az asszony száján. — Szent Márjám 1 — Maga a felesége ? — Igen. — Mikor gyün haza az ura ? — Nein tudom kérem. — No akkor megvárjuk a konyhában. Mindnyájan befelé tartottak. Az asszony ijedt sikongassál rohant előttük be. — Pista 1 Menekülj 1 Azután eszméletét vesztve végig vágódott a konyha tégláin. Mire a rendőrök az útjukban fekvő asszonyon keresztül a szobába jutottak, a gyilkos már kimenekült az ablakon át. * Másnap déletőtt ébredt fel az asz- szony a rendőrségi fogház cellájában. Mint bűnpártoló. Legelső kérdése az volt: — Megmenekült az uram ? — Meg, a gazember 1 — Hála Istennek 1 Fülöp Ferenc.
