Esztergom és Vidéke, 1917
1917 / 38. szám
Esztergom, 1917. XXXIX. évfolyam 38. szám Vasárnap, május 27. POUTimés TRRSRDFlLMILfiR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: S1MOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI S HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FÉLELŐS SZERKESZTŐ : DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN. FÖMUMKATÁRS: DR KŐRÖSY LÁSZLÓ. KIADÓTULAJDONOSOK : LAISZKY JÁNOS ÖRÖKÖSEI. MEGJELENIK: MINDEN VASARNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR. MYILTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Várjak a lelket. Sok igazság van abban a hasonlatban, mely az embert géphez hasonlítja. Kétségtelenül finom műszer, a természet remeke. De mily messze áll még attól, hogy a természetnek vagy legalább önmagának ura legyen. Sőt még attól is, hogy világosan tudná és látná, miért fut, forog, kering sokszor elbódul- tan rohanva és sodorva mindent, mi közeiébe jut, aminthogy őt is löki és sodorja és — ha szembeszáll vagy késlekedik — eltiporja a még jobban rohanók áradata. A nemtörődömség és köny- nyelműség szívesen bele is törődik : nos numerus sumus, mondja jó Horáciusszal. Élnek napról-napra, jól-rosszul elvégzik a kiszabott munkát mint az egy-egy napra fölhúzott óra. Aztán : jöhet az özönvíz. Lélek, szív, belátás nem jut itt szóhoz, megvan a sablon, a régi recipe, hiszen „az öregapám is úgy csinálta.“ És ez még a j.obbik eset, amikor klikkrendszer, nepotizmus és protekció bőséges érvényesülést nyit a tehetségtelenségnek és kötelességmulasztásnak. Ha üzemzavar áll be: mit neki Hekuba ? Okozzon milliónyi kárt: elegánsan elsimíttatik a számadások vis maior tétele alatt. A kényelem persze szívesen venné, ha örökké igy tartana. Ha kis köreit nem zavarnák, ha minden az ő szent egoizmusának szolgálatába állva fölmentené őt a mindennek utánajáró tanulmány, a nagyobb perspektívák keresése és gondosan előrelátó praktikum izzadságos munkája alól. És mert a jólétben nem eszmélünk, szinte elemi szükség ilyenformán a blazírt tehetetlenséget, lélektelen formalizmust egész meztelenségében föltáró borzasztó csapás: ha durván, ha fájón, ha sebet ütve, legalább ébreszt és gondolkozásra kelt. Csak egy adat: a világháború három éve tart, bevallottan is száz miliárdokat emésztett már meg pénzben és mennyit vagyonban, iparban, művészetben ? —; elemésztett 7 millió embert, aki meghalt és 9 milliót, aki meg sem. született, pedig csak e kettő — 3000 korona keresményt számítva egy emberre — évi 50 milliárd hiányt jelent az emberiség háztartásában. És ennek a jórésze reánk esik, kik annyit áldoztunk a legdrágábban, az emberi életben. És hol vannak még a rokkantak, hol a többi súlyos és sürgős feladat ? És kiutat sehol sem látni: forog a kerék, a gép döcög a régi úton, lelketlenül. Meddig: ki tudja? Pedig immár a bűn, a mulasztás nem bújhat sötét odvaiba : ahhoz nagyon is világos van ; > és régi igazság: Menschen-Wille ist des Menschen Schicksal, hiszen nem az a fontos, milyen a sors, hanem hogyan fogadjuk: ölhetett kezekkel avagy acélos, elszánt akarattal, józan számvetéssel ! Várjuk a békét. De lehet-e béke, míg lélek, szív és tehetség nélkül sivár a jelen, a múlt avult sablonjain rágódva üres és puszta a föld képe s köd, homály és reménytelen aggodalom a jövő ? Várjuk a békét. De lehet-e béke ha már a jelen is nincsetlen nélkülözés kitörni kész elkeseredés itt és vér- s könnyáztatta aranyat kapzsi uzsorával gyűjtő féke„Esz^rgoai és íidéks“ MPcáia. Pünkösdi ének. Lappangó lángok, pünkösdi tüzek! Járjátok át e roskatag világot Pusztuló világot! Letiport jogok, igazság-romok Veinek le a földre sötétlő árnyat: Szerte baglyok szállnak ■. . Kínjárta tájak, embervér-patak- Jajgató lelkek, könnyező nemzetek Átok ver benneteket! Vágytatok látni bábeli tornyot- Kevélység keverte össze nyelvetek’ Dacolni mertetek. Imádni bálványt és nem az Istent: Kultúra ez volt. És minden más egyéb ■ Nektek csak semmiség! Magatok terhe, büszke, balga népek ■' Egymásnak tőre, egymás ostora, Kegyetlen mostoha ■' Lappangó lángok, pünkösdi tüzek! Öntseték reményt e vétkes világba- Bűnhődött világba! Lappangó lángok, pünkösdi tüzek Járjátok át a nemzetek elméjét: Hogy egymást megértsék ■' Lobogó lángok, pünkösdi tüzek ! Teremtsetek tisztább, újabb világot Boldogabb világot! Melyben az igazság kormányoz, vezet- És összefonódnak mint testvér-kezek Népek, nemzetek-'. V. Ki volt az oka? (A lélek tisztítótüzhelyéről.) Gondosan becsomagolt férfias levél érkezett hozzám a minap a harctérről egy külön lepecsételt bori tékkal : — Kedves jó Bátyámuram ! Tessék csak pünkösd előtt három nappal idecsatolt kéziratomat felolvasni és ha közlésre méltatná, akkor adja át kérem a nyilvánosságnak. Hadd tudja meg legalább végre az a bizonyos Valaki, hogy igazán ki volt az oka a mi végzetes és áldatlan szakításunknak. * # *— Ki volt az oka, hogy bevonulásomkor olyan szárnyaszegett és gyáva kedvvel, égbekiáltó rideg közönnyel búcsúztam el attól az imádott családi fészektől, hol árvaságomban három évig a legboldogabb vendég, sőt valóságos családtag voltam ? Ki volt az, ki a kételkedés konkolyát merte az én üdvösségem bíztatóan viruló búzaföldjére hinteni ? Ki volt az még, aki menyasszonyomban Phidias klasszikus szoborművészetét és Rafael mesteri képiró- művészete varázsát mutatta volna tüzetesebb költői ihlettel ? Ki tarthatta szebbnek, jobbnak és igazabb- nak, kívülem ? Ezt szerettem volna akkor tudni ! Ki volt az, aki azt bizonyította, hogy az én páratlan arám olyan tündöklő hitves lesz, mint Rozgonyi Cicelle és olyan eszményi édesanya, mint Zrínyi Ilona ? Ki volt azonkívül háziasabb leány, vallásosabb lélek, hazafiasabb lény, műveltebb és szellemesebb társalgó a más szemében ? Ki kutathatta ki hozománya titkát, a mellyel én sohasem törődtem? De ugyan melyik ideálista is törődnék az ég legszebb csillagának vagyonával ? Ki volt az vájjon, aki nemesszívű jövendőbeli anyósom verőfényes vidámságára a szomorúság legsötétebb felhőit tornyosította ? Ki lehetett az, ki az áldott lelkű, igazi apai szívű, jövő apósom bámulatos nyugalmát olyan kegyetlenül feldiílta ? Ki volt az, ki mátkám daliás öccse örökösen mosolygó szemébe, távozásomkor a fájdalom harmatát varázsolta ? Ki volt aztán az a • gonosztevő, aki eszményem drága szivét megtörte, fenséges lelkét összeziizta, tündöklő szellemességét pedig megsemmisítette ? Ki lehetett az, akiért olyan égető könnyeket fakasztott, mikor márványhideg jobbomat nyújtottam reszkető kezébe ? Kinek a titkos tüze lob .ghatott akkor az ő eddig szeplőtelen szerelme szentélyében ? Azt a gyilkos barátomat óhajtottam volna megismerni ! Ki volt az valóban, aki engem ilyen sok pogány kegyetlenségre erőszakolt ? Melyik meghasonlott barátom tragédiája példázódott ak-
