Esztergom és Vidéke, 1917
1917 / 38. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1917. május 27. zetlen kizsákmányolás amott? Amikor nincs eszmény, mert egyikben sohasem volt s a másikból már kiölte ? És mégis várjuk és reméljük a békét, mert bizton hisz- szük, hogy eljő a szabadító, megvilágosító Lélek, a sújtó, teremtő lángnyelvű Erő. Piros Pünkösd ünnepén esedezve sóhajtozik lelkünk a nagy Vigasztaló után : sok a baj, a bánat s pislogó mécsként elfogy az öröm. Benne van reményünk, ki megvilágosította akkor a világot, akinek Leikétől illetve gyönge halászok megújították akkor a föld színét. Jöjj, jöjj! Önts lelket a lelketlenekbe; tanítsd meg látni a sötétben tévelygőket, hogy megtalálják a kiutat, az igaz utat; adj érző szívet az érzéketleneknek, hogy megadják szívünk vágyát, a békét, a boldogságot! Szentlélek Isten szállj le ránk !- ft. Gondolatok a városok kongresszusa alkalmából. A világháború közepette, amikor minden gondolatunk a véres küzdelmek mérhetetlen 1 Beavatott helyről kaptuk e cikket, mely több oldalról világosságot derít sanyarú háborús helyzetünknek a közönség részéről kevésbbé ismert és méltányolt okaira. Ajánljuk t. olvasóink különös figyelmébe. Szerk. harcmezején csügg, amikor az öröm lopva sompolyog körülöttünk, amikor a hangosabb szó, a vidámabb kedv oly bántóan hat, amikor egész lényünk tele van aggodalommal, balsejtelemmel, amikor a reánk szakadó vér- és könnyzivatar, szenvedés, áldozat mérhetetlen tengerén vágyó lélekkel keressük a partot, a békének országát ; tele hittel, tele reménnyel üdvözöltük a vérfergeteg, könny- zuhatag harmadik évének végén azt a körülményt, hogy végre a magyar városok, melyekben s melyek által él nemzetünk, szóhoz juthattak. Átérezve a nehéz és komoly napokat, átérezve azt a nagy felelősséget, mely a döntő küzdelem mai jelentős pillanatában, még magával a puszta szóval is jár, nem adok bírálatot a kongresszus lefolyásáról és annak határozatáról, hanem az ott el nem hangzott egynéhány gondolatot vetem papírra. Ha volt hely, ha volt idő, ahol és amikor mindnyájunk közös szenvedésében, küzdelmében megértéssel, bizalommal adhattunk volna helyet háborús panaszainknak,., tapasztalatainknak és vágyainknak, melyekkel a jelen feladatainak nehéz és szövevényes megoldását elősegíthettük volna, akkor az a városok kongresszusának most lefolyt egyetemes ülése volt. Hogy ez miért maradt el, azt nem kutatom, de úgy hiszem, hogy a politikai demonstráció helyett a harcban álló nemzetre hasznosabb és célszerűbb lett volna, ha a jelen kor előttem ? Hiszen már reám sem ismertek, olyan idegen lettem. Nem voltam már a régi jó fiú, a vidám- szavú, fellegtelen észjárású és nemes érzésű vőlegény. Azért nem lehettem méltó tovább ehhez a legkedvesebb családhoz. Ki volt továbbá az a rossz szellem, aki olyan förtelmes bucsúzót sugalmazott nekem ? Bizonyára ezen töprenghetett az elhagyott család, mikor eltűntem. Engem is ez a súlyos gondolat gyötört azon a végtelen katonai vonaton, mikor végtelen lassan, álmatlanul, elfáradtan és szárnyszegetten elhagytam hazám szivét. Ki volt az rajtam kívül, ki a véres harctereken vakmerőbben kereste a halál csontkezét ? És vájjon ki merte ezt elhinni rólam, a gerlice- szívű fiúról ? Ki volt az, ki engem ilyen kietlen gondolatokra tanított ? Hiszen azelőtt egyesegyedül a családikor meleg vágya, a munka becsülete, a szeplőtelen vallásosság, az irodalom és művészet válogatott kincse volt egyedüli oktató mesterem ? Ki volt az, ki a harctéren elég sok érdemjelem és előléptetésem szim- póziáin megkedveltette velem a búfelejtő egri bikavért és a gondűző tokaji nektárt ? Nem siettette-e ez a szokatlan duhajkodás az én tökéletes összeomlásomat ? Ki volt a harctéren szatirikusabb és keservesebb mosolyú tiszt a kivel nyomban bizalmas cimboraságba szövetkeztem volna ? Ki volt elszántabb a tigrisnél, vérszomjasabb az oroszlánnál, telhetetlenebb a farkasnál, ravaszabb a leopárdnál és elszántabb a sasnál ? Ki volt azután az oka hogy a szomorú katonakórházban senkisem törődött velem a közömbös szanitészen, a mogorva orvoson és néhány idegen szomszédomon kívül ? Ki volt az, kitöbbet szenvedett és gyötrődött, mint én, mert nem sebeim sajogtak, hanem szivem összes porcikái, mig még többet nem imádkoztam magamban ? Ki volt az végre, a ki husvétkor töredelmesebben zokogott volna, mikor föltámadt halottaiból, hogy piros pünkösdnapjáig saját piros megváltása árán ismét megnemesedett szívvel, megfehéredett leikével, újjászületett hitével és a zarándok alazatos bűnbánatával nem készült volna jóvá tenni mindazt, a mit oktalan habozásával és alaptalan gyanúsításával elrontott ? Az én voltam a ki ismét jó leszek, mert legyőztem a poklok leggyötrel- mesebb kisértéseit a háború tisztítótüzében. Dr. Kőrösy László. nehézségeiből fakadó feladatok végtelen sorát csak futólag is érintette volna a kongresszus. Úgy vélem, a jövőt illetőleg nem lett volna teljesen eredménytelen az a törekvés, mely a háborús viszonyainkat ezer vonatkozásban szabályozó rendeletek tömkelegét tette volna komoly és megértő bírálat tárgyává. Kifejezést nyerhetett volna teljes elismeréssel az a meggyőződés, hogy a háború, mely minden pillanatban más és más alakulatot mutat, mely a feladatoknak eddig nem ismert sokaságát majdnem Ötletszerűen veti fel, nehéz és talán legyőzhetetlen akadályok elé állította az államhatalmat; s éppen azért a hibák és bajok, melyek a háború egyenes következményeként oly gyakran és oly károsan jelentkeztek, a komoly munkából, a keserves tapasztalatokból, a könnyeket letörlő szívnek megértő, meleg szere- tetéből fakadóerős bírálót kívánnak. Magát a világháborút illetőleg mind a katonai szaktekintélyek, mind a pénzügyi és orvosi világ elvként vallották, hogy az hosszú tartamú nem lehet. Katonai szakkönyvekben olvastuk, hogy a hadifelkészültség mai hatalmas technikája mellett a háború csak hónapokig tarthat. A döntés nem késhetik soká. Pénzügyi tehetségek tudományos alapon felépült elvként vallották, hogy a háború pénzügyileg évekig nem húzható. A háború, melyhez pénz, pénz és pénz kell, pénzügyileg hamar csődöt mond. Az orvosi világ ugyancsak hirdette, hogy a hosszú háborúnak a feltartózhatatlanul fellépendő számtalan ragály fog véget vetni. Mindezek a tételek, melyeket a háború előtt szabályként ismertünk, ma már idejüket .múlták, anélkül azonban, hogy ismereteink e tekintetben újabb tárgyi alappal bírnának. A háborúra egész Európa a fenti elvek, szabályok alapján készült, s így egészen törvény- szerű, hogy már a világháború első évének vége felé az új kérdések, feladatok és nehézségek egész seregével kellett megküzdeni. Eddig nem ismert feladatok megoldása elé állíttattunk, amelyek, még mielőtt időnk lett volna őket teljesen rendezni, máris más és más követelményeket vetettek fel ; s ha netán teljes eredménnyel is sikerült egyes kérdéseknek a megoldása, a háborúnak újabb és újabb fordulata hamar felborította azt is. Ebből a nézőpontból kell mindenekelőtt a háborús rendeleteket tekintenünk, amelyek végtelenül bonyolult s eddig általunk nem ismert területen mozognak. Ezeknek a háborús rendeleteknek alapvonásuk, hogy nem az életet kell a rendelethez módosítani, formálni, hanem maga a rendelet módosul az élethez. Oly gyorsan peregnek az események, oly hirtelen változnak a körölmények, hogy ami az egyik percben helyes,az a másikban már idejét múlta. Oly nagy tömege lép fel az eddig nem ismert kérdések megoldásának, hogy azokkal szemben a véges emberi elme sokszor tehetetlenül áll. Innen a sok rendelet s ezeknek folytonos módosulása, hatályon kívül helyezése. Ezeknek előrebocsátása után, a háborús rendeletek tenger tömegéből, melybe már-már belefúlunk, csak kettőt óhajtok kiragadni s bírálat tárgyává tenni, hogy rámutassak a városok kongresszusának ama kötelességére, mellyel fel kellett volna fednie, — ép a jövő érdekében — hogy bizony sokszor késett meg a rendelet s talán még többször nem találta el a helyes megoldást. Amikor már & magyar anyák feljajdultak, hogy kiszáradt emlőjük bimbója, hogy a harctéren lévő hozzátartozóikért való mérhetetlen fájdalmukat százszorosán fokozza a karjaikon vigaszként maradt édes reménységüknek az éhségokozta agybontó sikoltása, amikor a virághullás aggasztó jeleit titkolni már nem lehetett, csak akkor kezdik a tejkérdést rendezni. Úgy hittük, úgy véltük, hogy a gyermekbetegségek csökkentésére, a következményeiben végzetes gyermekhalandóság apasztására, a jövő Magyarország biztosítására komoly és eredményes lépések fognak történni. Vártuk, hogy tekintettel a háborús szállítási nehézségekre a nagy városok környékén erélyes kézzel, ernyedetlen munkával hatalmas tejgazdaságok létesítése fog megindulni az államhatalom részéről, reményünk annál is inkább jogosult volt, mert a végzetes erdélyi betörés nemcsak a szükséges állatállomány beállítását tette lehetővé, hanem annak és az általa képviselt nemzeti vagyonnak megvédése önmaga kínálta az alkalmat. Ehelyett a délutáni ozsonna- kávénak nyilvános helyeken való betiltása következett, anélkül azonban, hogy az igy megtakarítani vélt tej lefoglaltatok volna s szerves intézkedésekkel a gyermekek részére utaltatott volna.
