Esztergom és Vidéke, 1915

1915-06-10 / 45.szám

Esztergom. 1915. XXXVIL évfolyam. 45. szám Csütörtök, június 10. SZER iESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVABBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐKFŐMUNKATÁRSAK: D

R RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ÉS D

R KÓRÖSY LÁSZLÓ Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős: LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. MYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Imádkozunk . . . Bizony imádkozunk és nem vakolunk. A szabadkőmívesek ugyan váltig bódítanák az emberek fejét: ne imádkozzatok ! Kövessük a franciák példáját, akik lefoglalták a pápa imádságát. A franciáknál tilos az imádság, de szabad a káromkodás; lefoglalják az imádságot, de szabadon terjesztenek mindenféle pornográfiát. Itt a dicső szabadkőmíves ideál! hogy nincs kedve senkinek követni ? Bizony mi imádkozunk, hiszünk egy Istenben. Érezzük a megpróbáltatások közepette, hogy kell lenni egy hatalmas Lénynek, akit a bölcs lángesze sem ér fel egészen, de akinek létét csak a bolondokházának falain belül tagadják. Imádkozunk a háborúban, amint imádkoztunk és ismét fogunk imád„Es/iigpgom és Vidéke

1

' tárcája. Diadalmas harcon. (Versciklusból.) Lángpallos kezemben . . , Mellemen páncél, lábamon vért. Félre, gyáva, anyagias lelkek! Kit hidegen kérditek: Miért ?! Félre, ki velem egyet nem ért! Láthatlan világnak látható csapatja Tör felém merészen, Égbevert fejekkel. Mint vihar, mely a százgyökerű fákat Gyökerestül tépi — magával ragadja: Ugy üvölt köröttem A láthatlan világnak látható csapatja. Én higgadtan küzdök. Dönthetetlen állok. Hogy mit kelljen tennem: Nézem a Vezérem. Csak Őt, csak Őt nézem ... Vince. kozni a békében. Imádkozunk a hazáért, a hazánkért küzdő apákért, férjért, vőlegényért, gyermekért. Imádkoznak a harctéren küzdő hősök is, Hindenburg tábornagytól, az Ur szent testét mindennap magához vevő zseniális hadvezértől az utolsó bakáig, a kórházak szenvedő hősei-ig, akik féltő gonddal őriznek zsebükben egy-egy elnyűtt imakönyvet. Valami fölséges, hatalmas orgonaszó gyanánt száll ez a millió és millió imádság az ég fele. Kemény férfiak és gyenge nők, fegyveres katonák és ártatlan gyermekek egyforma áhítattal borulnak térdre. Mindnek van kiért könyörögnie, de mind tudja, hogy nem ez az arasznyi lét minden; mind tudja, hogy a földi élet szenvedésein tul van minden probléma föltétlen igazságos megoldása és azért Asszony a testamentumban. (Vége.) — Um. Ne dicsérd fel ilyen laikus észrevételekkel a huszártisztet mert amúgy se értenétek meg, mikor én 'az urat, a szerelmest adom. A kis tanya, melyet Wexel, a jószívű zsidó bérel, már majd hogy a szép, asszonyra ment. Dé emelett micsoda térden csuszászt, micsoda viharos jelenetekket miveltem, az már igazán beválik olyan kisebbszerű canossai útnak. — És-és ? — És végre ! Az asszony hajlodozott, amint Dankó muzsikálta nótában. Én felém is hajladozott, mosolygott egy ... Tudod ismered a nótát ... — Bár ne hajladozott ? . . . — Bár! Mert tudod, most kezdődik az eset kgatóbb része. Most kell meghalnia Füleki Tar Domokosnak. — Szerelemből? —' Én is ugy vélem 1 valamennyi ima egy szent megnyugvásban olvad harmóniába: legyen meg a Te akaratod! Éretlen rikoltások, durva káromlások ezt a fölséges lelki összhangot meg nem zavarhatják. Pedig vannak szellemi méregkeverők, akik elvennék a katona legerősebb fegyverét, az itthon maradt hitvesek és anyák egyetlen reményhorgonyát. Mikor egész Európa követte Krisztus földi helytartójának szavát s szivével lelkével Istenhez emelkedett: akkor akadt szabadkőmíves lap, mely egy égészen gyalázatos, káromló verset közölt Krisztusról. A másik prózában eresztett meg abszinttól megzavarodott velejű filozofálásokat, a harmadik a fejelágyára esett viccekkel szórakoztatta szánalomra méltó olvasóit — vers, próza, abszint, — Mert igaz, hogy régi asztmája most már egész a nyugdíjazásig vitte, sőt a halálig is. Mert ugy akarta, hogy végrendelkezett. És a hogy felosztotta a vagyont, volt benne egy kis humanizmus is. — Igen-igen. Azt mondta, hogy az asszonyt én reám hagyja, vagy hogy kíméletesen legyen mondva: azt hagyja meg szigorúan, bizonyos apai intelemmel: fiam, légy hű gondozója ez asszonynak. — Később — súgta egy roham után — el is veheted. Legyen a tiéd én úgyis meghalok. Legyen a te feleséged. — Bravó! — Dehogy! — Malőr ez, nem bravó. — Hogyhogy? Mert nem ismered az asszonyt! Amig igy, mint barátnő, éppen ötven ezresbe került, hát mint feleség ? . . . Aztán már idősecske is. Nem kell nékem olyan asszony, aki legénykoromban is . . . Tudod! — Sötéten ítélsz! igy Ítélni, ilyen aranyos, de meg ilyen nagytekintélyű filozofálás, vicc, mind az imádság, a vallás, az Isten ellen szólván. Roppant nagy hősök ezek a malterkanalas vitézek, mióta az Ur Jézus megsegítette a benne bízó, előtte mélyen megalázkodó Hindenburgot. A mult nyáron egyik főpáholyhős azt jósolta, hogy a dinnyét a muszkák fogják nálunk megenni, készüljünk illő hódolatra. Most pedig ugy nekivitézkedtek, hogy az imádkozva harcoló katonák háta mögött nyelvüket öítögetik az imádkozó vérző hősökre és bátran — óh, óh egyszerre mily bátran! — nekirugtatnak az Úristennek! Hát ezt a durvaságot, ezt a káromló hangot, ezt a zavaros velejű páholyzsargont kikéri «naganak a közönség. Kikéri elsősorban azért, mert mindig a bölcseség kezdete volt az Ur asszonyról nem szabad, még ha annyit ittunk is, mint most. — Ha-ha-hal Az ezredésnéről ? — És miért szereted hát azt az asszonyt ugy, hogy éjjeleket nem aludtál, annyit búslakodtál utána ? Nem szólt, reá a főhadnagy, de a sarkantyújához vert egy pezsgős poharat és láttam rajta, hogy az aszszonyt szereti, nagyon szereti. Amidőn az ezredes halálos ágyán megíratta végrendeletét, a borosfejü főhadnagynak nagyon eljárhatott a szája, mert az ezredes erősen megtámadta az asszonyt. — Hogyan, a főhadnagy Önt megveti, Önnek nincs mit számítania reá ; dehogy is kívánja feleségének ! Nem halok még meg asszonyom ! Nem tudnék meghalni nyugodtan. Kire hagyjam hát magát ? — A jó asszony csak habozott de határozott feleletet nem tudott adni. Könnyelműnek tarthatta a főhadnagyot, de ilyen léhának soha! — Asszonyom ! Feleljen tehát