Esztergom és Vidéke, 1915

1915-06-10 / 45.szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE, 1915. június 10. félelme s a szellemi fogyatkozás kezdete az istentagadás. De kikéri azért is, mert másnak az az áhítatába belekontárkodni közönséges parasztság. Mulató érettségisek. Kaptuk az alábbi panaszló levelet: „Tekintetes Szerkesztőség! Az Esztergom és Vidéke ama kevés lapok közé tartozik, melyeket az egyenes és bátor Ítéletmondásban holmi szemforgató melléktekintetek nem szoktak korlátozni. Dicsér, ahol igaz érdemek vannak. De ostoroz is, ahol s amikor hiba történik. Ez oknál fogva vagyok bátor kérni a T. Szerkesztőséget, hogy a következő panaszsoraimnak b. lapjában helyet adni szíveskedjek. Talán nem szükség bizonyítanom, hogy a jelen borzasztó élethalálharc melynek mi magyarok kezdete ota vérünkkel es vagyonúnkkal áldozó részesei vagyunk, mindenre alkalmas, csak eszemiszomra, hejehujára nem. Magyarország lakossága dicséretes önuralmat is tanúsít e tekintetben, mert sehol semmi nyoma, hogy a háború kitörése ota nálunk a szokásos bankettezések, táncmulatságok és zajos kimuzsikalasok folynának. Ezeknek költségeit ma igen — Felelek. Maradjon csak igy, épen a végrendelet. — Azt akarja mondani, haljak meg nyugodtan. Beszéljen hát aszszonyom ! — Hát ha tudni akarja: igen is azt! Merészen, szivtelenül mondta ki az asszony, mint amilyen kíméletlen volt a haldokló támadása. Az öreg ezredes félt most már a haláltól. De az asztma ha ma halálra ijesztő is holnap újra reményt ád AZ élethez. Mindjárt másnap megcáfolták a halála hirét. Sőt egy hét múlva nagy örömmel újságolta -az egyik újság, hogy az ezredes már annyira jobban van, hogy Solt Pál huszárfőhadnaggyal kardpárbajt viv a lovassági laktanyában ... Nem hált meg az ezredes, én is sietek kijelenteni. Se a párbajban, sem a szerelmében. Sőt annyira jobban van, hogy a végrendeletet is széjjeltépte, mert egészsége helyreálltával, az öröklési jog ő reá szállott vissza. — Előnyös ez reá mindenképpen, de a főhadnagynak is, mert ő most újra — házi barát ... Persze, a tiszturak között sok a tehetséges ember. Vernét Jenő. helyesen jótékony célra adják mindenfelé. Ily körülmények közt én és — úgy hiszem — igen sok más komoly esztergomi polgár nem kis megütődéssel vettünk tudomást róla, hogy a mi főgimnáziumunk érettségizett ifjúsága, az ország válságos helyzetére ügyet sem vetve mult szombaton este az úgynevezett érettségi-bankettet mégis megtartott! a Fürdőszállodában. Jóllehet nem vonom kétségbe, hogy a bankett az erkölcs és illem határai közt mehetett végbe, mindamellett is el nem leplezhető megütközéssel vettem tudomást ép a jelen körülmények közt való megtartásáról. Előre is kizártnak tartottam, hogy az ifjak volt tanáraik helyeslésével banketteztek volna. Mégis hogy a való tényállásról meggyőződjem, külön is kérdést tettem illetékes helyen a dolog felől. És azt a határozott választ nyertem, hogy a bencés tanár urak nemcsak hogy nem helyeseltek a bankettet, hanem még egyenesen kérték is az ifjakat a mellőzésére. Hogy komoly szavukat volt növendékeik mennyibe vették, megmutatta a kevésbbé dicsérni való következmény. Eddig azonban én még tudnám valahogy menteni áz ifjak cselekedetét azon az alapon, mert erősen hiszem, hogy nem annyira saját eszükből, mint egyes felnőttek eléggé el nem Ítélhető káros befolyására ültek össze lakomázni. De már azon nyíltan s a legnagyobb mértekben meg kell botránkoznom, hogy a bankett és a kávéházi hejehuja után az iíjak — szavahihető tanuk szerint — csoportosan, cigánybandával járták be a várost és több helyen hajnali zené| adtak ideáljaiknak. Ez a tény a mai viszonyok között kell, hogy méltó közmegbotránkozást keltsen a város egész hazafias polgárságában. Vannak dolgok, melyeknél helye lehet szigorúbb és enyhébb megítélésnek egyaránt. De az érettségiseknek a haza mai súlyos helyzetében önmagukról való ezen megfeledkezése kétségkívül olyan, hogy csakis szigorú elitélést várhat a komoly közvéiemény részéről. U&y ismerem az Esztergom és Vidékét, hogy az sem fog késni a nyilvános elitéléssel. Ebben a reményben kérem jogos megütközésből eredt levelemnek szives közzétételét. Tisztelettel Egy igaz hazafi." Minthogy a levélíró kit számottevő komoly emoernek ismerünk, egyenesen provokálja itéletmondásunkat, s minthogy mások is kértek bennünket véleményünk nyilvánítására: hát nem késünk kijelenteni, hogy a szóbeli ténnyel szemben a mi álláspontunk is csak elitélő lehet. Magát a bankettnek meg tartását ha zárt, elkülönített helyen és zene nélkül folyt le, talán enyhébben tudnók megítélni (helyeselni azonban semmi esetre sem!), de már a rá következett éjjeli-zenézéseket föltétlenül az ország közös nagy fájdalma ellen való kegyeletlen profanációnak keil minősítenünk. A felelősség természetesen első sorban azokraafelnöttekre hárul, kik a haza baját — sajnos — még eléggé felfogni nem tudó ifjaknak lanácsadói és feibátorítói voltak. Szerk, Quo vadis? Quo vadis Itália ? Ezt kérdezi most emberséges lelkiismeretünk, mikor egy percre magához tér jogos felháborodásából. Véi lázító még gondolatnak is az a perfid sárbatiprása az emberi jogok és törvényeknek, a melyet a „modern" Olaszország volt szövetségesével elkövete;t. A zene és művészet klaszszikus hazája tiltakozott az ellen, hogy ő továbbra is Európa múzeuma, a földkerekség gyönyörligete maradjon. Kereskedelem és közgazdaság vált jelszavává és a két jelszó mögött ott rejlik Anglia luciferi ábrázata. Az arcátlanul perfid Olaszország egy gyermek naivságával lép e pokoli véres ^színjáték színpadára — s Dante szellemét megtagadva — nem látja a kulisszák mögött az antant ördögi vigyorgását. D'Annunzio a rajongó idealista kihasználva az alkalmas konjunktúrát, a fráziso/ tengerével vissza hajózott egykor megátkozott hazájába s költői fantáziának agyrémeit szavalta isteni ihletséggel, az exaltált tömegnek Róma utcáin. Az agyrémekTrázisaitól megrészegült tömeg őrülten követelte azt a tüzet, amelynek lángnyelvei majdan az ő fájdalmukban sajgó, véres holttetemeit fogja nyaldosni. Az a néhány higgadt gondolkodású ember, akit nem kábított el a csábító frázistenger, az undor és a félelem egy bizonyos nemével nézte az őrjöngő embertömeget s tekintetük a távolabbi perspektívába mélyedt, s megjelent előttünk a háború rémes vízi Ja. Látták: a feldúlt falvakat, a felperzselt városok üszkös romjait, a letarolt véres kezek, törzseden fejek,'megcsonkított emberi testroncsok hevernek szétszórtan iszonyú bűzt árasztván maguk körül s a halál fekete madarai lakmároznak véres húsukon. Hallották az ágyuk dörgését, a fegyverek visitását, a sebesültek fájdalmas nyöszörgéseit, a haldoklók borzalmas sóhajait. Érezték és látták — a tömeg őrült ujjongása közepett — az iszonyú hallucinálásban a háború véres mancsát és e látomány hatása alatt megborzadt e józan kis csapat és elkeseredésének, fájdalmának teljes erejével, vésztjóslón üvöltötte az őrjöngő tömeghez : Qua vadis Itália } A komoly és nagyjelentőségű szavak elvesztek az őrült ujjongásban. A féktelen és elvakult szenvedélyek nem látták többé azt az utat, amely ragyogóan tündökölt előttük, a szeny és piszok, gonosz hazugságok áradatában. A saját vérét szomjazó tömeg őrülten, tombolva vetette magát abba a tűzbe, a mely lángba borítja majd a csodás kék olasz ég alatt a költői és művészi városok klasszikus műkincseit, ideális szépségeit. A kockát könnyelműen elvetettékés ezzel önmagukra mondták ki a halálos ítéletet. A Vezúv kráterének izzó lávája csak kis szikrája lehet annak a pusztító tűznek, amelynek gyújtópontját felpénzelt bérencek gyújtották meg. A tűz, amelyet hozzáértő kezek szították, tüzes nyelvek lángostorával végig harapódzott az egész országon s a lánghullámok .pazar ígéretei magával ragadta a könnyen hevülőket. Még ujjongva harsog a tömeg és a megvadult győzelmi mámor tombol a harcolni vágyók szivében, mikor az isteni Velence fölött, a bűbájos éjszakán egy hatalmas dörej rázkódtatja meg az emberi sziveket az örök szerelem városában, a csodás szépségű kék ég hirtelen bíborvörösre válik a

és hatalmas lángnyelvek világítják be kísérteties fénnyel a lagúnák költői szépségű ideális városát. Az emberek fogvacogva, halálra rémülten nézik a háború első szimtomáit. Az ajkakon elfagy a harci dal, a szivekbe a győzelmi mámor helyébe a leküzdhetetlen félelem költözik. S ha majd végig vonul a háború vihara a természeti szépségekben gazdag földön. Ha majd érezni fogják a háború rémét, nyomorát és tragikumát. Ha majd a szerelem háríás dalait, a sebesültek jajkiáltásainak bus melódiája váltja, akkor már elkésve fájdalmasan fog visszhangzani a szomorú országban: Qua vadis Italia? ' &. Miskolczy Kálmán,