Esztergom és Vidéke, 1915

1915-03-28 / 25.szám

pott Ítéletet a törvényes fórumtól, arra mondja ki a maga Ítéletét a társadalom is. Nem kell az ilyen elitélteket többé visszaereszteni előbbi társadalmi pozíciójukba. Ne üljenek azok többet egy széket polgártársainkkal sem a községben sem az ipartestületben, sem a társadalom^ egyéb szabad alakulásaiban. á vallás a háborúban. (Vége.) A harcba induló katonát a győzelmen kivül még másra is elő kell készíteni: a halálra. A harctéren halált osztogatnak, a ki tehát oda akar menni, vagy akinek oda kell menni, annak előbb az életével kell leszámolnia s a halállal kell megbarátkoznia. Aki ezt nem teszi: a ki nem tud megbarátkozni a halál gondolatával s aki, valahányszor az életéről van szó, mindig fontra teszi azt, az nem való a harctérre. Es ha mégis ott van, nem sok hasznát veszik. Az ilyennek nem a haza ott az első gondja, hanem az, hogy a halált, melytől retteg, elkerülje s az életét, melyért * remeg, biztosítsa. És félénk lesz, és gyáva. • De nem lehet csodálkozni ezen a viselkedésen. Aki nem hisz a keresztény vallás örök igazságaiban : Aki nem hiszi, hogy mi ezen a földön csak vándorok vagyunk s örökös hazánk fönn van a csillagok Talán van valakije ? Búcsúzni akar egy-két ismerősétől, a falubeliektől ? Hígyje el, nem érdemes . . . nem érdemes . . . — De bocsánatot kérek — mondotta kissé fátyolos hangon — a menyasszonyomtól szeretnék búcsúzni. — Úgy . . - akkor tessék! Egy napi szabadságot rendelkezésére bocsátok ... De siessen vissza, az indulás minden percben várható. ... A kis vicinális fáradtan döcögött a januári hajnalban. Szelíd, havas lankások maradoztak el. Egyegy apró hófödte falu el-elszaladt. A tarlók mentén kopasz, égbenyúló ezüstnyárfák ágaskodtak. Itt-ott árva kazalok barnállottak a földek végén. Egy ideig a vakító fehérségben szunnyadó vidéket bámuita. De nem ismert rá. Az igaz, csak egyszer járt erre. Egy nyáron . . . akkor még képző voit, A másodikat végezte és helyettesített egy beteges kántort. Ennek most már öt éve . . . Régen volt, talán igaz sem volt . . . Ábránd az egész . . . S most újra erre járatos az utja. Mit akar erre ? Menyasszonyától búcsúzik el? Hirtelen zsebébe nyúlt, zizegő fehér selyem fölött; aki nem hiszi, hogy van egy Atyánk az égben, ki amellett, hogy végtelenül igazságos, végtelenül irgalmas is ; aki ugy van meggyőződve, hogy ezzel a földi léttel rendeltetésünk lezáródik s nem hiszi, hogy van élet a siron túl is — szóval a kinek egész élethivatása ehhez a világhoz van kötve, 'az bizony nem igen áldozza fel a legnagyobb értéket: az életet; nem,mertnincs meg a kellő biztositéka arra nézve, hogy valaki őt ezért az értékért a halál után kárpótolja! De az, aki ugy van meggyőződve, hogy a golyó csak testét ölheti meg, lelkét nem, mert az hallhatatlan; aki tudja, hogy e földi szenvedések után, ha Istennel kibékülve hal meg, e

gy j°bb hazának : a mennyországnak lesz a lakója — szóval aki ugy érzi, hogy a halál révén életét nem veszti el, csak jobbal cseréli fel azt, áz könynyen leszámol az életével s hamar megbarátkozik a halál gondolatával. És az ilyen mindig nyugodt és bátor. A meghalt bajtárs fejfájára vigasztalódva rojja fel: „A viszontlátásra" s az Isten nevében elhunyt bajtársaknak jámbor irigységgel mond búcsút; „Nektek már jó dolgotok van." A vallás fejleszti a katona erkölcsi érzékét is, szelídíti rossz hajlamait 3 általában jobbá, nemesebbé teszi a katonát. Es ez nagyon fontos ott, ahol rendszerint — mint a háborúban is —a szenvedélyek uralkodnak. A vallásos katona nem erőszakoskodik, nem nyúl idegen papírba göngyölgetett kis csomagot vett elő. Kibontotta. Két csillogó karikagyűrű feküdt előtte. Az egyik kisebb volt, mint a másik. A kisebbik lesz az övé . . . a menyasszonyé, a beteges kántor leányáé, Maráé . . . A vonat döcögött, fuldoklóit, nagyokat fújt. Aztán megállt. Egy kis vöröstéglás állomáshoz értek. Erre már ráismert. Még négy állomás és megérkezik. Újra emlékezni kezdett a régi nyárra. Nagyon szép volt. A kis falusi mesterház a templom mellett húzódott meg. Kissé hasonlított a falusi kúriákhoz. Tiszta rendes. r ' nagyudvaros épület. Nagy-nagy virágos kerttel. Az ő ablaka, a kertre nézett. Mennyi virág volt akkor mindig asztalán. Mara minden reggel tele rakta az öblös vázákat. — Ma ra . . . Ma-ra . . . Ma-ra . • . kattogta a kis vicinális kereke. Mara . . . Mara . . . Akkor tizenhatéves volt. Barna, nagyszemű, csendes természetű leányka. Mindig élénk piros volt az arca s a kék ruhához oly jól simult fehér köténye. Hogy megszerették ők akkor egymást! Bolondos, gyerekes, áhítatos tiszta szerelemmel. Hányszor akarta azóta tulajdonhoz, nem vájja ki ellensége szemét, nem metszi le orrát, fülét, nem forgatja meg szuronyai a már tehetetlenül vergődő sebesült ellensége szivében, mert hisz folyton a halál torkában lévén nem tudhatja, melyik pillanatban kell megjelennie az örök Biró előtt, kinek majd számot kell adnia minden tettéről. Ezzel -talán be is fejezhetjük fejtegetéseinket. írhatnánk ugyan még arról is, hogy a vallás türelmessé, megelégedetté teszi a katonát, hogy növeli a bajtársak közt az öntudatot és az összetartást stb. — de talán elég ennyi . — Nem volt célunk kimerítően tárgyalni e thémát csak azt a kissé merésznek látszó kijelentésünket akartuk némileg megvilágítani, hogy az igazán derék katona fegyverzetéhez a vallás is hozzátartozik; csak ráakartunk mutatni arra, hogy ha beszélhetünk tényezőkről, melyek a háború szerencsés kimeneteléneka szempontjából nagy fontossággal bírnak, úgy ezen tényezők közé bátran sorolhatjuk oda a vallást is; és ami ezek után következik s amiért tulajdonképen e cikk íródott; s rá akartunk mutatni arra, hogy a vallást — különösen a mai viszonyok között — lemosolyogni nemcsak hogy illetlenség, de vaskos tudatlanság, hogy ne mondjam, butaság is. Én megvagyok arról győződve, hogy ha az én nevetős kedvű uttársaim csak két napig is ott feküdnének a lövész árokban a halál karjai között, fölkeresni a régi tanítóházat, hányszor szeretett volna úgy szeretni, mint azon nyáron. Ma végre teljesedik óhaja. Boldog volt. Már nem is tűnődött, nem is emlékezett, csak nézte, bámulta a fehér szikrázó világot. Ugy érezte, az ő szivébe is a fehérország nagy csendessége telepedett. A boldogság. Megérkezett. Kiszállott a vonatból. Vígan sietett az akácos allén a kis faluba. Erre már minden ismerős volt. Minden bokor, fa, ház, ut . ... Semmise változott azóta. A házak mellett a frissen hullott hóban gázolt. Nyom még kevéske volt. A falubeliek megbámulták. Fürkészve nézték, köszöntötték, de nem ismerték föl. Háta mögött s okszor hallotta a suttogást: — Valakinek hin hozott . . . szabadságról gyühet! . . . Már látta a kis tanítólakást is. Gyerek7sibongás ütötte meg a fülét. Megszaporázta lépéseit. Ekkor eszébe jutott, valamit kell majd mondania, ha belép. De nem tudott semmiben sem megegyezni. Már ekkor ott állt a nyílt folyosón. ők is igazat adnának annak a német katonának, aki nekem azt mondta a vallásról: „Das ist das höchste Glück, was man in diesen schweren Tagen haben kann." — Az a legnagyobb jó, amelyet csak bírhat az ember ezekben a nehéz napokban. És még valamit. Hindenburgról, a mai kornak eddig legzseniálisabb hadvezéréről olvastam, hogy évek óta mindennap áldozik s még ott a táborban is állandóan mellette van egy tábori lelkész, aki neki miséje közben az Oltáriszentséget kiszolgáltatja. Már pedig Hindenburg — és ezt is olvastam róla — mindig szokta tudni, mit miért csinál. Csík Jőssef. Ipartestületi közgyűlés. (Folytatás.) E nemes célzattal indult meg mult évben az ipari hitelszövetkezet kérdésének felújítása. Igaz, hogy e jóirányu mozgalmat hátráltatta a háborús állapot s az ezzel járó rendkívüli drágaság, de mégis be kell vallanunk hogy e kérdésben iparosaink részérói bizonyos közönyösséggel találkozunk, mert ennek tulajdonitható csak az a körülmény, hogy 500 iparosunk közül oly csekély számmal jelentkeztek résztjegyzők. Az intézmény fönnáll Bartalos Vince buzgó vezetése alatt, de. csak 60 részjeggyel. Hiszszük és reméljük, hogy e nemes gondolat hova tovább, ha a helyzet javulni fog, nagyobb pártfogásban fog részesülni. ' A szakosztályok működése a leBekopogtatott. — Tessék —hallatszott belülről. Csengő, ezüstös női hang volt. Belépett. Nen ismert rá Mara, a régi kis tizenhatéves tanítóleány. Bemutatkozott. — Józsi, maga az ? Katonaruhában ? — kérdezte örömbe borulva. — Én vagyok, Mara. — Eljött hozzánk? — Eljöttem . . . búcsúzni és , . . és . . . Nagy csönd. Közben Józsi előkereste a kis selyem papírba burkolt csomagot. Szétnyitotta és Mara elé tartotta. —• Magának hoztam az egyiket Mara. Válassza ki és fogadja el tőlem. S míg Mara a pici csillogó karika gyűrűt kiválasztotta, néhány súlyos könnycseppje ráhullott Józsi erős, a fegyver forgatásban megedzett kezére. Újra csönd. A régi kékzománcos fali óra hangosan ketyegett. Odakünn szállingózni kezdett a hó. Nagy-nagy bolyhos pihékben . . .