Esztergom és Vidéke, 1915
1915-04-22 / 31.szám
SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.. HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK. TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. D R RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ÉS D R KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA k szebb jövő. Odafenn a Kárpátok bércei még hóval boritvák, a harcos hősök még nyakig érő hóban és sártengerben járják a csatatér ösvényeit; idehaza azonban már a tavaszi szellő meleg fuvalma ébreszti fel hoszszu álmából a szunnyadó természetet, csalja a fák rügyeit új életre, új virágfakadásra. Lassan-lassan felölti gyönyörű lombruházatát a zizegő nyárfaerdő, bódító illatú virágfüzéreibe borul az akác büszke koronája, s az erdők rejtett berkeiben megszólal a. csalogány andalító dala. Oh áldott tavasz, egy szebb, egy jobb jövő korszakának békés előőrse, légy százezerszer üdvözölve ! Hozd meg a békét, a nyugalmat, a melyért oly sokan sóvárognak, „Esztergom és Vidéke" teája. Három sírhant. Irta: Somogyi Imre. Jött a parancs: „Csak előre!" Hova ? Merre ? Isten tudja . . , Befújta az utat a hó, Úttalan az oiszág utja. Köd borult a néma tájra, Fehér a föld szemfedője, Egy kis dombon három sir van, Három honvéd temetője. Köröskörül magas hegyek, Néma erdők, havas puszták, Csönd ül a zord, vad vidéken, Nem ropognak már a puskák. Tovább megyünk, hanem azért Megállunk, ha üt az óra Három kicsi keresztfánál Egy utolsó búcsúszóra. „Testvéreink I Bajtársaink !" Elmúlt az éj, harc se tombol, Szemeinkben könnyek égnek, Itt mindenki rátok gondol. Sziveteknek piros vére Kiömlött a fehér hóra, ?— Örök állom szállott immár A vöigy mélyén nyugovókra. Vidám fiúk, hű cimborák Voltatok ti mindahárman, Együttérzők, kitartók a amelyért oly sokak ajakáról száll néma sóhaj alakjában a könyörgő fohász, a Gondviselés égi trónusának zsámolyához. Hozd meg a jövő boldogságot, a haza és a nemzet minden rétege számára, azt a boldogságot amelyért mi annyi áldozatot hoztunk a harcok oltárán. Hozd el a megnyugvás tudatát a megsebzett szivek számára, akik mindenüket odaadták hazánk és népünk jövendő boldogságáért és jövőnkért. Hozz számunkra derűt, fényt, kedélyt, a nehéz küzdelmek után kifáradt és ellankadt karjainkat acélozd meg ; hozz megértést, szeretetet, bizalmat, kitartást s ez erkölcsi fogalmakat állítsd lelki szemeink elé világító troíeum gyanánt, amelynek lobogó fényénél tanuljuk Szenvedések viharában . . . A kaszárnya falai közt Magyar nótát daloltatok, Idegenben, nagy csatában Oroszlánként harcoltatok i Valahol egy kis faluba Messze, túl egy szép hazában Most irnak tán leveleket Három pici házacskában. Egy jó, öreg édes anya Az ő drága, jó fiának Megírja, hogy odahaza A kis portán mit csinálnak. A másikat egy fiatal, Szép menyecske irja búsan, S minden sornál, minden szónál Föl-fölzokog szomorúan. Mellette meg két kis gyermek Imádsága száll az Égbe, Hogy Istenke az apukát Vezérelje haza végre. A harmadik, lilaszinű Levélkének az írója . A sorokat fájó szívvel, Reménységgel rója, rója . . . Egy elszáradt virágszálat Csókolgat a fonnyadt szirmán, S várja, várja vőlegényét Egy szerelmes barna kislány. Fiúk! Kedves barátaink, A sír ölén alusztok már; Otthon az, kit szerettetek — Hiába vár, hiába vár. meg megismerni, megszeretni egymást, tanuljuk meg azt, hogy egyenlők, hogy testvérek vagyunk. A jövő a mienk, ez tagadhatatlan. A hosszú harcok alatt megmutattuk azt, hogy ereinkben őseink vére buzog, megmutattuk, hogy a régóta heverő rozsdás fringia csapásai nyomán megtörik minden olyan terv, számítás, amelynek az a célja, hogy lealázzon, hogy leigázzon bennünket, hogy rabláncra íűzze azt a fajt, amely századok dühöngő, tomboló zivatarával dacolva, mint védőbástya áll őrt szemben a barbarizmussal a kultúra alkotásai fölött. Az elementáris erővel reánk zúduló veszedelem hömpölygő lavinája megtört fajunk ellenállóképességén, megtört harA nagy harcban három golyó Három nemes szivet talált . . . A királyért és hazáért Itt haltatok hősi halált I Bajtársaink ! Esküszünk, hogy A gazságon bosszút állunk, A hazáért szabadságért Egy életünk, egy halálunk ! . . . Indulunk már. Hallgatagon Leborulunk egy-egy rögre; Pihenj, pihenj kedves pajtás, Isten veled mindörökre." Útra kél a kicsi sereg, — Meg-megzörren egy-egy fegyver Ki tudja, hogy mi titkot rejt Ez a ködös téli reggel ?! Csörgedező patak partján Játszik még a hajnal pirja, És elmarad messze tőlünk Három magyar vitéz sirja . . , fi A gárda. Irta: Sebők Imre dr. (Vége.) Az orosz foglyok közt, akik sorfalat állottak, egyszerre nagy csönd lett. Eddig jókedvűek voltak: jókedvre derítette őket az első rendes étel, az első jó gulyás. Az orosz coló fiaink, nemzetünk szemefényének acélizmain, megtört kipróbált akaraterőnkön, amely ezeréves létünk küzdelmeiben tán sohasem bontakozott ugy ki a maga gyönyörű miliőjében, mint a jelenlegi titáni erejű mérkőzések sorozatán. Az egész világ a mi fajunk dicséretével van tele, a csodálat és a magasztalás hangján beszélve rólunk, mint olyanokról, akik a történelem ítélőszéke előtt is csak elismerésre, magasztalásra számithatunk. A lenézett, a gyűlölt, a kicsúfolt, a gúny ezerféle mesteri cselfogásával illetett magyar, ugy áll most az emberek, a nemzetek összsége előtt, mint a hir, a dicsőség és a babér értékes patinájával bevont ércszobor, amelynek szilárd alapjára leend parasztnak hamar békülő bonhomiájával ugy fogták föl áz ezután következendőket, hogy ők most már nem ellenséges katonák, hanem bratye-k és egy-egy szivarért szívesen adta oda a sapka-rózsát, gombot. De most, hogy ez a sor jött, föltámadt bennük a régi katona; egy napnak a képe, amikor még minden^ szép volt, új volt és ők is igy mentelP végig valahol az Alexandrow-skáján . . . Most egyszerre megint katonáknak érezték magukat és látszott az arcakon, hogyan^fáj nekik, hogy nem tiszteleghetnek fegyverrel ennek az újonnan jöttnek! Egy magas őrmester, aki verekedett már a japánokkal ís, végre megkockáztatta a merész lépést, összeszedte a német tudományát és odakiáltott a menetelő sornak : * — Szervusz, kamerád ! A baka nézett egyet, aztán visszakurjantott : — Adj Isten muszka! Az őrmester boldog volt, a fogolysor pedig egyre mutogatott az érmekre és mint mély meggyőződés, a tisztelet szava ment halkan szájrólszájra :
