Esztergom és Vidéke, 1915

1915-04-22 / 31.szám

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.. HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK. TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. D R RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ÉS D R KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA k szebb jövő. Odafenn a Kárpátok bércei még hóval boritvák, a harcos hősök még nyakig érő hóban és sártengerben járják a csata­tér ösvényeit; idehaza azon­ban már a tavaszi szellő meleg fuvalma ébreszti fel hosz­szu álmából a szunnyadó ter­mészetet, csalja a fák rügyeit új életre, új virágfakadásra. Lassan-lassan felölti gyönyörű lombruházatát a zizegő nyárfa­erdő, bódító illatú virágfüzé­reibe borul az akác büszke koro­nája, s az erdők rejtett berkei­ben megszólal a. csalogány an­dalító dala. Oh áldott tavasz, egy szebb, egy jobb jövő kor­szakának békés előőrse, légy százezerszer üdvözölve ! Hozd meg a békét, a nyugalmat, a melyért oly sokan sóvárognak, „Esztergom és Vidéke" teája. Három sírhant. Irta: Somogyi Imre. Jött a parancs: „Csak előre!" Hova ? Merre ? Isten tudja . . , Befújta az utat a hó, Úttalan az oiszág utja. Köd borult a néma tájra, Fehér a föld szemfedője, Egy kis dombon három sir van, Három honvéd temetője. Köröskörül magas hegyek, Néma erdők, havas puszták, Csönd ül a zord, vad vidéken, Nem ropognak már a puskák. Tovább megyünk, hanem azért Megállunk, ha üt az óra Három kicsi keresztfánál Egy utolsó búcsúszóra. „Testvéreink I Bajtársaink !" Elmúlt az éj, harc se tombol, Szemeinkben könnyek égnek, Itt mindenki rátok gondol. Sziveteknek piros vére Kiömlött a fehér hóra, ?— Örök állom szállott immár A vöigy mélyén nyugovókra. Vidám fiúk, hű cimborák Voltatok ti mindahárman, Együttérzők, kitartók a amelyért oly sokak ajakáról száll néma sóhaj alakjában a könyörgő fohász, a Gondvise­lés égi trónusának zsámolyá­hoz. Hozd meg a jövő boldog­ságot, a haza és a nemzet min­den rétege számára, azt a bol­dogságot amelyért mi annyi áldozatot hoztunk a harcok ol­tárán. Hozd el a megnyugvás tudatát a megsebzett szivek számára, akik mindenüket oda­adták hazánk és népünk jöven­dő boldogságáért és jövőnkért. Hozz számunkra derűt, fényt, kedélyt, a nehéz küzdelmek után kifáradt és ellankadt kar­jainkat acélozd meg ; hozz meg­értést, szeretetet, bizalmat, ki­tartást s ez erkölcsi fogalmakat állítsd lelki szemeink elé vilá­gító troíeum gyanánt, amely­nek lobogó fényénél tanuljuk Szenvedések viharában . . . A kaszárnya falai közt Magyar nótát daloltatok, Idegenben, nagy csatában Oroszlánként harcoltatok i Valahol egy kis faluba Messze, túl egy szép hazában Most irnak tán leveleket Három pici házacskában. Egy jó, öreg édes anya Az ő drága, jó fiának Megírja, hogy odahaza A kis portán mit csinálnak. A másikat egy fiatal, Szép menyecske irja búsan, S minden sornál, minden szónál Föl-fölzokog szomorúan. Mellette meg két kis gyermek Imádsága száll az Égbe, Hogy Istenke az apukát Vezérelje haza végre. A harmadik, lilaszinű Levélkének az írója . A sorokat fájó szívvel, Reménységgel rója, rója . . . Egy elszáradt virágszálat Csókolgat a fonnyadt szirmán, S várja, várja vőlegényét Egy szerelmes barna kislány. Fiúk! Kedves barátaink, A sír ölén alusztok már; Otthon az, kit szerettetek — Hiába vár, hiába vár. meg megismerni, megszeretni egymást, tanuljuk meg azt, hogy egyenlők, hogy testvérek vagyunk. A jövő a mienk, ez tagad­hatatlan. A hosszú harcok alatt megmutattuk azt, hogy ereink­ben őseink vére buzog, meg­mutattuk, hogy a régóta he­verő rozsdás fringia csapásai nyomán megtörik minden olyan terv, számítás, amelynek az a célja, hogy lealázzon, hogy le­igázzon bennünket, hogy rab­láncra íűzze azt a fajt, amely századok dühöngő, tomboló zi­vatarával dacolva, mint védő­bástya áll őrt szemben a bar­barizmussal a kultúra alkotásai fölött. Az elementáris erővel reánk zúduló veszedelem höm­pölygő lavinája megtört fajunk ellenállóképességén, megtört har­A nagy harcban három golyó Három nemes szivet talált . . . A királyért és hazáért Itt haltatok hősi halált I Bajtársaink ! Esküszünk, hogy A gazságon bosszút állunk, A hazáért szabadságért Egy életünk, egy halálunk ! . . . Indulunk már. Hallgatagon Leborulunk egy-egy rögre; Pihenj, pihenj kedves pajtás, Isten veled mindörökre." Útra kél a kicsi sereg, — Meg-megzörren egy-egy fegyver Ki tudja, hogy mi titkot rejt Ez a ködös téli reggel ?! Csörgedező patak partján Játszik még a hajnal pirja, És elmarad messze tőlünk Három magyar vitéz sirja . . , fi A gárda. Irta: Sebők Imre dr. (Vége.) Az orosz foglyok közt, akik sorfalat állottak, egyszerre nagy csönd lett. Eddig jókedvűek voltak: jókedvre derítette őket az első rendes étel, az első jó gulyás. Az orosz coló fiaink, nemzetünk szeme­fényének acélizmain, megtört kipróbált akaraterőnkön, amely ezeréves létünk küzdelmeiben tán sohasem bontakozott ugy ki a maga gyönyörű miliőjé­ben, mint a jelenlegi titáni erejű mérkőzések sorozatán. Az egész világ a mi fajunk dicséretével van tele, a csodálat és a ma­gasztalás hangján beszélve ró­lunk, mint olyanokról, akik a történelem ítélőszéke előtt is csak elismerésre, magasztalásra számithatunk. A lenézett, a gyűlölt, a kicsúfolt, a gúny ezerféle mesteri cselfogásá­val illetett magyar, ugy áll most az emberek, a nemzetek összsége előtt, mint a hir, a dicsőség és a babér értékes patinájával bevont ércszobor, amelynek szilárd alapjára leend parasztnak hamar békülő bonhomiá­jával ugy fogták föl áz ezután kö­vetkezendőket, hogy ők most már nem ellenséges katonák, hanem bratye-k és egy-egy szivarért szíve­sen adta oda a sapka-rózsát, gombot. De most, hogy ez a sor jött, föltá­madt bennük a régi katona; egy napnak a képe, amikor még minden^ szép volt, új volt és ők is igy mentelP végig valahol az Alexandrow-skáján . . . Most egyszerre megint katonák­nak érezték magukat és látszott az arcakon, hogyan^fáj nekik, hogy nem tiszteleghetnek fegyverrel ennek az újonnan jöttnek! Egy magas őrmes­ter, aki verekedett már a japánokkal ís, végre megkockáztatta a merész lépést, összeszedte a német tudomá­nyát és odakiáltott a menetelő sor­nak : * — Szervusz, kamerád ! A baka nézett egyet, aztán vissza­kurjantott : — Adj Isten muszka! Az őrmester boldog volt, a fo­golysor pedig egyre mutogatott az érmekre és mint mély meggyőződés, a tisztelet szava ment halkan szájról­szájra :

Next

/
Oldalképek
Tartalom