Esztergom és Vidéke, 1915

1915-04-25 / 32.szám

felírva a szebb, a jobb, a boldogabb jövő. Jogos büszkeség töltheti el nemzetünket, ha minderre rágondolunk, de, hogy e büszkeségünk állandó jellegű maradjon, éber és féltő gondossággal kell őrködnünk majd mindazon alkotások felett, amelyek a béke korszakának beköszöntésével, faji, nemzeti sajátosságaink jegyében születnek meg. A béke olajágát hozó fehér galamb távoli szárnycsattogása már fülünkbe cseng, az ellenőrizhetetlen hirek a magán száz és százféle változatában halk, suttogó hangon már beszélgetnek arról, ami ma még csak álomnak, ábrándképnek tűnik íel: a békéről. Nem kell sóvárogni ; ami késik, az nem múlik! Hitünk és reményünk szilárd. Az ősi vér csörgedez ereinkben, az ősök vasakarata van elhintve cselekedeteinkben, s amint félelme^ nem ismerve léptünk arra az ösvényre, amelyen csak pusztulás, csak vérnyomok jelzik a harcok munkáját, épen oly jól eső megnyugvással fogadjuk majd annak idején azt is, amikor nem karddal, fegyverrel, hanem békességgel kell végezni napi foglalkozásunkat. A becsülettel forgatott kard visszakerül hüvelyébe, s helyét a nyugalmasabb munka váltja fel. A jövő a mienk, a jövő ál— Etoj gargyiszti ! . . . Ezek a gárdisták ! Az esztergomi bakák vigan masíroztak tovább a kalnicai uton ; mögöttük megint összecsapot az utca szines képe. Piros ulánkák, aranyos kardbojtok, báránybőr ködmenek rikitottak a napban ; a katonák csak mentek föl a hegyek felé s tán máig sem tudják, hogy mit hozott nekik a kis ezüstérem : hogy az oroszok azt mondták rólunk, hogy ők a magyar gárda! Hogy azóta mit csináltak a huszonhatosok a felső Szan mentén, arról a hadosztályparancs és az ezredesük szava beszél. Az oroszok tán tévedtek a jelben, de azt jól eltalálták, hogy gárda ezred volt az, amit láttak. És nemcsak ez, hanem mind valamennyi, ami odafönn verekszik a Kárpátokban és amitől nem tud bejönni az orosz a,z országba, hiába zúdítja neki a Kárpátok bástyájának a Szarmata alföld nagy emberrezervoárját. Azért hiába, mert az a száznyolcvanezer holttest, ami most az áprilisi napban kisötétlik az olvadó hóból, dásos alkotásait mi fogjuk produkálni, mitőlünk fognak példát venni azok, akik csak most ismerték meg fajunkat, nemzetünket. A jövő kultúrájának templomát mi fogjuk felépíteni az egész világ számára, tőlünk fognak tanulni azok, akik a múltban nem ismertek bennünket. A jövő a mienk, mi élni fogunk, mi nem veszünk el, nem pusztulunk el a harcok mezején, mi világító fáklyái leszünk a világ összes kontinenseinek, mi rajtunk csodálattal fog csüggni ez a vén föld minden nációjával együtt, akik eddig nem ismerték a „papagály nyelven" beszélő rebellis magyart. Édes magyar népem, drága nemzetem ne félj, ne csüggedj, a szebb, a jobb, az áldást és melegséget hozó boldogabb jövő a mienk, a mi sorsunk biztos, mi nem veszünk, nem pusztulunk el, mert Magyarország sohasem veszhet, sohasem pusztulhat el! A béke hajnala már lassan derengeni kezd, halvány pírjával elönti hazánk kék egét, s ha nemsokára majd kibontakoznak tűzsugarai, aranyos fénnyel vonják be a költő jóslatát: „Élni fogsz hazám, mert élned kell, Dicsőség és boldogság leszen életed, Véget ér már a hétköznapi vesződség, Várd örömmel a szép, derült ünnepet . . ,, Fikó Sándor. földszinüen, erjedően, szürkés-zöld rongyok közt, az nemcsak most fekszik ott lélek nélkül; lélek nélküli tömeg volt az már akkor, amikor a vezére nekilódította azt ennek az irtózatos falnak. Hej de kár, hogy Verescsagin elsülyedt a Petropavlovszkkal á portarturi rév előtt! Ha ma élne, idejöhetne a Kárpátok alá és megfesthe.né ezt a képet Nikoláj Nikolájevics urnák a petrográdi palotája számára I Nem kellene visszanéznie a múltba, • Turkesztán kiégett síkságaira, Timur Lenk koponya-piramisai közé, hisz ott csak hetvenezer főről festhetett képet, itt pedig száznyolcvanezer testet festhetne meg, ami itt maradt a véresen csurgó, olvadó hóban — két hét alatt! És azért maradt ott, mert már amikor rohamra indult, csak csupa test volt az, szegény pusztulásnak szánt test, amit ugy űztek hátulról korbáccsal, gépfegyverrel előre és egyetlen lélek lebegett az egész, sötét tömeg fölött: az uruknak, parancsolójuknak, az emeletes hercegnek, Nikoláj Nikolajevicsnek a kegyetlen, erőszakos, embert nem kimélő, vérszomjas moszkovita lelke. Talán ő is meg fogja Népek tömörülése. A világot felforgató nagy zajlás közepette az álkultúra és nyilt barbárság pusztításai melett a hősiesség legdicsőbb jelenetei játszódnak le. Mintha az erkölcs keveredett volna harcba az erkölcstelenséggel, az igazság a hamissággal, a férias egyenes szivüség a haszonleső perfidiávaí. Emitten áll és küzd az igazság jegyében az egyik, a hazáját minden orvtámadással szemben védeni, oltalmazni kész hadseregünk, — a másik oldalról olthatlan vérszomjusággal, mohó kapzsisággal tör ellenünk a megsemmisítésünkre összeállt horda. Ami megsemmisítésünk akartában őszintén megegyezik mindegyik, de azért suttyomban egyik leselkedik a másikra, hogy előle a várvavárt prédából minél többet megkaparinthasson magának. De hol van még préda? Hol az ezt megelőző győzelem? Az erkölcsi érzést jellemző lelketlenséggel herdálja el Oroszország száz meg százezer fegyverforgató fiaink életét, csakhogy elérje epedve áhítozott célját: elpusztítani hazánk földjét népét, szabadságát. Vad civilizálatlan kozákjai martalékul akarják ejteni hosszú, fáradságos munka árán szerzett kultúránk kincseit. De nem képesek megbontani azt az erős falánkszot, melyet az önvédelemre egyesült népeink átléphetetlen határkő gyanánt állítanak a lerontásra készülő, küzdő ellenség elé. S mindinkább meglazul az a tapasz, mellyel az antantnak majd kapni a történelemtől a Gro z nij

} a Rettenetes nevet, mint negyedik Iván; ezt kazán képével festik együtt, őt meg majd a Kárpátokéval. A mieink képét pedig majd gárdának, lelkes országvédő gárdának fogják megörökíteni Mednyánszky és a többiek; mert lélek van ebben a védőseregben végtől végig. Ahogy a németek a Wacht am Rhein-t éneklik a kárpáti éjben, ahogyan az esztergomiak a Magyarok Patrónája képét viszik föl magukkal a havas hegyre, úgy nyugodtan el lehet mondani, hogy kárpáti seregünket országvédő munkájának lelkes tudata hatja át az utolsó emberig Ezekben az emberekben van lélek, van erkölcsi erő; e nélkül a test ereje kevés volna ebben a rettenetes harcban. S az állam, az egyház és a társadalom meg tesz mindent, hogy ezt az erkölcsi erőt ébren tartsa; az állam, amikor megvédi a hadbanlevők itthoni érdekeit és tehetsége szerint gondoskodik családjukról, a társadalom, amikor a maga Vörös Keresztjével és egyéb intézményeivel segítségére siet a súlyos helyzetben, hadban álló államnak. Aki egy koronát gyűjt a vak katonáknevezett szövetségesek sebeiket szeretnék behegeszteni. Mert csúnya — céljának meg nem felelő anyagból: hazugságból készült ez a tapasz, ami csak arra jó, hogy ideig óráig elfeledje a sünnyedéseket, de végleg el nem tüntetheti azt. A hazugság silány, könnyen szakadó fonalával tartják együtt magukat az ántát hatalmak, miközben mindegyikük lesi azt a pillanatot, amelyben saját szövetségtársait rászedve, a legkövérebb koncot magához ragadhassa. Minő elütő ettől az a szövetség, melyet az igazság kapcsa szoros, elválaszthatatlan egységgé forraszt össze: Minő lélekemelő az az összhang, mely előbb a monarchia népeinek egymás közti, majd a szövetséges Németország népével való testvéresüléséhez vezetett és amelynek színtiszta őszinteségéhez az álnokság legkisebb árnyéka sem férhet. Ez az immár vérrel is megpecsételt testvériség* szüli a dicső jeleneteket, melyeket Kiió aranyvésővel jegyez a történelembe. A monarchia népeinek testvéries egyesülése a közös cél érdekében nagy meglepetés volt az ellenség számára, aki nem annyira a maga erejében, mint inkább abban bizott, hogy a monarchia néptörzseire felbomolva oly gyenge lesz, ,hogy vele hamarosan végezni lehet majd. Az események azonban bebizonyították, hogy a monarchia szerkezete sokkal állandóbb és sokkal erősebb, semhogy darabokra hulljon és azt még a számbelileg fölényesebb, de szelnak, az is segített melegebbre izzítani a hadsereg lelkét. S a vallások közt ebben nem lehet különbség; minden vallásban van erköcsi erő és azt a nemzet létküzdelmében legjobb tehetsége szerint ide kell adnia, hogy segítse a nemzetet, mikor önmagát védi. Meg is teszik azt legjobb erejük szerint; elég egynéhány nevet mondani: Esztergom, Debrecen, Csanád. Az esztergomi kispapok elmentek a katonák után betegápolóknak; a debreceni kálvinista teológusokból kitört a küzdő virtus: otthagyták a kedvezményt és elmentele fegyveres kézzel védeni a hazát. De a csanádi kispapok sem hagyták magukat ? egész nagy csapat letette egyídőre a kék reverendát és beállt katonának. Persze, az egyháznak nem okvetlenül ez a hivatása ; az ő dolga ezekben a nehéz napokban lelket önteni az itthon levő és a fegyveres népbe. Az előbbi műnek vértanú-hőse a szomszéd országban a linzi püspök, Hittenair; minálunk, hogy mi történik itthon, arról, sok megenyhített nyomor tudna beszélni, de tán jobb egy harci kép: hogyan könnyezett a Pilica mellett az a népfelkelő ezred,