Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 100. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. december 13. Ha földhöztapadt, tanulatlan emberek keresik alkoholban a vigasztalódást, elvégre valahogy megbocsátható ; de mikor a műveltebb elem sem talál más élesztőt jókedvének, mint alkoholt, az csak mélységesen fájlalni való. Ne ijedjenek meg e kijelentésemtől, mert nem akarok mindenkire anatémát mondani, ki a mai viszonyok közt alkoholt vesz magához ; én csak azokat kárhoztatom, kiknek a háború nem visszatartó, hanem inkább ösztönző ok a mértéktelen ivásra. Más országokban a háború józanabbakká, mértékleteseb- bekké teszi az embereket, nálunk megkótyagosítja a tejeket s kiszáraztja a torkokat. Persze azért, mert mi még nem ismerjük a háborút nyomon követő nélkülözéseket. Mi biztonságban érezzük magunkat, holott inog a föld alattunk. Bohémsé- günknek aligha az a vége nem lesz, hogy a mámoros rövid poharazásért hosszú, keserves böjttel fogunk fizetni. Morc. Dolgozzatok, míg a mécsetek ki nem alszik. Tépést csináljon minden honleány! Oszkárt a pisztolypárbajban lelőtte Szentgyörgyi László hadnagy. Emília barátnőjével pedig rögtön Budapestre menekült egy rokonához. Itt napokig iszonyú lelki gyötrelmekben szenvedett. Végre megnyugodott szomorú sorsában és az uricsalád tanácsára beiratkozott az ápolónői tanfolyamra. Ez a nemes foglalkozás megmentette a kétségbeestől, sőt megerősítette élete boldogtalanságát, kálváriáját. IV. Néhány hónap múlva Kassay Emilia már nyugodt lélekkel végezte fönséges hivatását. Egy hadikórházban foglalkoztatták. Gyöngéd szeré- tettel ápolta a sebesülteket. Nem ismert fáradalmat. Nem panaszkodott soha senkinak. A folytonos jótékonyság gyakorlása ismét visszaállította lelke egyensúlyát. Nem gondolt régi otthonára, nem vádolta szüleit, nem foglalkozott boldogtalan házasélete emlékeivel. Mert minden percét az igazi hősöknek szentelte. Azokért élt, azokért aggódott, azokért virrasztott. Azokkal örvendett, ha gyógyulni kezdtek. Ekkor érezte újra az egyenruha titokzatos varázsát. De most mar érett lélekkel. A kék egyenruha becsületéért véreznek, azok az igazi hazafiak, az igazi hősök. Azokért föláldozni a női gyöngédség minden Gabonaárak. Mialatt a határszéleken zavartalan hevességgel folyik egy becsületes, igaz küzdelem, addig itt benn az országban — valljuk be — egy ép oly heves, de annál megokolatlanabb harc folyik. Ennek a küzdelemnek sem jogos alapja, sem becsületes indító oka nincs. Ez a küzdelem a termelők és a fogyasztók között folyik, a termelők állandó előnyomulásával. Az élelmiszerek árai éppen az utóbbi időben hallatlanul emelkedtek, ma már nemcsak — mint mondani szokás — az élelmiszeruzsora határán vagyunk, hanem egyenesen benn vagyunk a legvadabb élelmiszeruzsorában. Mindennek szabad történnie egy háborús országban, hiszen a háborús országban sok elrejtett és lenyűgözött szenvedélyt szabadít fel, csak éppen élelmiszer és gabona uzsorának nem szabad előfordulnia. Mert ahhoz a háború következményei által amúgy is sújtott népnek teljes joga van, hogy legalább élelmezéséről azok, akiknek ez hivatali kötelessége, olcsón és megfelelően gondoskodjanak. Különösen lehetetlen állapotok uralkodnak a gabonaárak körül. Teljesen megokolatlanul és jogtalanul történt az az ar- felemelés, amelyet ma sinylünk. A liszt hallatlan magas árú, a kenyér megfizethetlenúl drága ; és a szegény embereknek valósággal örülniök kell, hogy puszleleményét, a legédesebb női foglalkozás ma hazánkban. Néhány hét múlva új pácienseket kapott. A főorvos egy magyar és egy német katonatisztet bízott Emilia nővérre. Mind a kettő súlyos beteg. Egyik sem mozdult. Csak lázas szemük ragyogott szomorú fényben. Ezek a sápadt hősök azonban hálásan tekintettek a jólelkű, a gondos, a nyugodt, a szép testvérre, az ismeretlen angyalra. A német tisztnek iszonyú fejsebe volt. A magyar tisztnek a tüdejét fúrta át a golyó. Mind a kettő teljesen tehetetlen. Emilia testvér velük virrasztott, velük érzett, értük fáradott, nekik szolgált égi türelemmel és jósággal. A magyar tisztnek torzonborz volt a haja, a szakálla, a bajusza. A főorvos maga nyírta meg gondosan, míg a szenvedő szendergett. Ekkor érzett valami szent érzést Emilia. Hiszen ez a súlyos beteg az ő becsületének megmentője. Hiszen Szentgyörgyi Lászlót küldte a Gondviselés az ő keze alá. De nem árulta el érzését. Szent nyugodtsággal távolította el a hulladékot. — Ez a hadnagy úr előkészül utolsó útjára, — súgta neki a főorvos. A másik már el is utazott. Valóban. A szomszéd ágyban már fehér márvány szobor feküdt. Csöndesen elszenderült. A főorvos elvitette a halottat. Emilia ekkor fájdalommal tekintett tán a minbennapi kenyérre valót megkeresik. Az utóbbi napokban végre megmozdult a kettős monarchia két kormánya. És alighogy megmozdult, alighogy hire kerekedett a megállapítandó ármaximumoknak, a búza ára már is lejjebb szállt. A kormányok közbelépésének tehát van jogosultsága és, mint latjuk, van eredménye is. Ha a búza jogosan érte volna el jelenlegi rengeteg árát, ha nem lenne készlet, akkor az ára minden vihar ellenére is megmaradt volna ott, ahova felszökött. Azonban az igazság az, hogy a búza s a többi gabonanemű és nyerstermény árát felkergették, íeltaszigálták, tisztátalan, zord spekulációval föl- kényszerítették minden igazság és szüség nélkül, Ebben a bűnben mindenkinek része van, a ki a búzával foglalkozik. Földművelő, gazdálkodó ország vagyunk; és mégis uzsorát lehet űzni a kenyér, a tej, a hús, a főzelék, a so, szóval: az elsőrendű élelmiszerek árával. Nagy répatermelők vagyunk, az idei répatermés meny- nyiségében és minőségében rekordot ért el; s a cukor mégis napról-napra természetellenes aranyban drágul. Azonban most, hogy a kormány razziara szánta el magát az élelmiszerek ára között, a búza példájára okvetlen jön az olcsóbbodás. A kormány nem engedheti meg, hogy a lelkileg oly súlyosan megpróbált országot a koplalás testi sanyarúsága kíaz érzékiden, az eszméletlen magyar hősre. A német tiszt ágyát is eltávolították. — Új betegeknek hoztak be új, tiszta készletet. Emilia gondosan csöpögtette ezüst kanálról az enyhítő csöppeket a haldokló száraz ajkára. A láz azonban teljesen elbágyasztotta. A sebesült keze remegett. Lélegzete hörgött, tekintete öntudatlan. Egész nap nem táplálkozott egyébbel, mint egy pohár tejjel. Az orvosságot minden óraban megkapta. Emília ismét egyetlen betegével virrasztott. Ágya szélen ült és a kezét fogta. A száraz kéz hol jéghideg, hol tüzes volt. Homloka verítékét pedig gyöngéden fölszáritotta. Hajnal felé a hadnagy elaludt. Csöndesen. A hörges enyhült. Köhögése megszűnt. Emilia imádkozni kezdett. Ekkor vette észre a hadnagy nyakán az aranyláncon függő Mária- érmet. Ez a látvány még inkább megszentelte áhítatát. Kora reggel a beteg a vizes pohárra intett. Az ápolónő szívesen kiszolgálta. Megitta kortyonként, azután lázas szeme Emíliára szege- ződött. Mintha félig ébren, félig álomban, ezt suttogta : — Emilia! . . . Emilia! . . . És újra elszenderült. Emilia gyorsan megtörülte kitörő könnyét, mert épen belépett a főorvos. Megfogja a sebesült kezét, megsimogatja a homnozza. A gyomor a test gépezetének kazánja, azt táplálni kell fűtőanyaggal, mert különben elsorvad, megáll az egész komplikált üzem. A kenyérnek és főzeléknek egy asztalról sem szabad hiányozni. A búza áresésen láthatja a kormány, hogy a mai elavult árak nem igazságosak, nem a szükségtől megnöveltek. Hisszük, hogy a gondoskodó hatalom ennek belátásában minden szegény éhezőt hozzásegít napikenyeréhez, a mely a Miatyánk szerint is mindenkinek kijár. K. H. A téli háború borzalmai ellen katonáinknak prémre van szükségük. Akinek van nélkülözhető, küldje e címre Hadsegélyző Hivatal Bpest Váci ucca 38. sz. A posta díjtalan szállítja. Jóslatok. Hamis próféciáknak minősítettük azokat a jövendöléseket, melyek nem találták el pontosan a világot rázó nagy események idejét, melyek egy évvel korábbra jelezték a háborút. A közelebbi évek jósai és pedig nemcsak látnokai, hanem tudományos írók is, már 1913 ra megjelendőnek mondták a világot újjá alakító viharokat, amazok bizonyára a vésztjó- soló 13-as szám szerencsétlenséget rejtő babonás hiedelemből, ezek pedig az események logikájából következtetve. Telve volt a levegő puskalokát, azután ezt súgja az ápolónő nek : — Ez a hadnagy kiállotta a krízist. Most új orvossággal kezeljük. Aludt? Köhögött? Nem köpött vért ? Nem fájt a sebe ? A fehérruhás, fehérlelkű ápolónő csak halkan rázta a fejet. A sebesült reggel ismét megitta tejét. Az erősítő orvosság után már láza is enyhült. Nyugodtan tekintett tehát ápolónőjére, aki épen sültet hozott neki. Az is ízlett, a pohár piros bor is jólesett. Szóval: túlesett a krízisen.“ Ebéd után hálásan és halkan ezt kérdi: — Miért olyan szomorú Emilia ? — Már nem vagyok szomorú, — mosolygott az ápolónő, pedig a főorvos úr sem bízott a hadnagy úr életében. — A főrvos úr nem érzi a tüdőmet. Most már én sem érzem. Ösz- szeforrott a seb. A hegedés sem égett. — Hála Istennek! kedves hadnagy úr. — De miért ilyen sápadt, Emilia? — Mert nem aludtam három nap óta. — Miattam, Emilia? ugy-e miattam ? — Nem. Hivatásom miatt. Boldog vagyok, hogy javára szolgálhattam. — Köszönöm. Kérem tessék most
