Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 103. szám
1914. december 25. ESZTERGOM és VIDÉKE. 5 A hajdani Írott emlékek elmondják, miként ettek-ittak e lakomákon a gyászolók, „gajdolásokkal dicséretit a halottnak előszámlálván“ ; de arról mélyen hallgatnak, hogy főleg a gazdagabbak torain sajátos ének és zene mellett táncokat is jártak. Tudomásom szerint mindössze egy hazai adat bizonyítja e táncszokásnak egykori divatját: Czinka Pannának fennmaradt halottas táncnótája. Ebből pedig mit se tudhatunk meg a tánc, vagy a táncok milyenségéről. Van azonban egy XVII. századbeli külföldi munka, amely nemcsak megemlékezik az egykori halottas táncokról, hanem röviden le is írja őket — szám szerint hármat — s ez az: „ Ungarischer oder Dacíanischer Simplicissimus“ utirajzféle német mű (1683-ból), mely hazánknak XVII. századi állapotáról elég elfogulatlanul számos érdekes, másutt nem található vonást jegyzett fel. A szóbeli halottas táncokról a 29. fejezetben szól: „ Was Simplicissimus auf dem Land und in den Städten bei tingrischen Leichen gesehen“ (magyarul: Mit látott Sim- licissimus falun és városokban a magyar temetéseken ?) Érdekes megfigyeléseit itt adom hű magyar fordításban : „Ezután urammal egy földesura- ság temetésére mentem. Azon befejezésül táncoltak, de egészen szomorú és sírással elegyes, félig vig táncot, amelyhez néhány sirató asszony (Klag—Weiber) énekelt és sírt. Egy kis idő múlva jött egy úr s a maga tót zenészétől a tri sto vdov tanec-et, azaz a háromszázözvegy- asszony táncát kívánta hallani. Ennek a hallása valami sajátszerűnek (sonderbares) tetszett előttem ; hozzá a tánc alatt énekeltek és sírtak is. Érdekes volt látni és hallani s nekem pogány jellegűnek tűnt fel. Este evésnél megkérdeztem a zenészt — akartam mondani magyar muzsikust: honnét van ennek a háromszázözvegy- asszony táncának a neve. Az — mint egy hires és kedvelt udvari és kamaramuzsikus a maga úri pajtásával, a dudával! — a következő felvilágosítást adta róla : Egyszer az aranyban és ezüstben gazdag erdélyi határvárosnál, Nagybányánál a bányában sok tárna beomlott s néhány száz ember a földben lelte halálát, minek következtében háromszázan lettek özveggyé. Erre egy erdélyi herceg (fejedelem,) kinek a bánya tulajdona volt s aki épen ott tartózkodott, a megözvegyült asszonyokat a többi banyaalkalmazottal együtt megvendégelte és lerészegítette; de emellett eltitkolta férjeik halálát. Végül mind a háromszázat táncba vitette s ezalatt úri vendegeinek, a mágnásoknak fölfedte a ^olgot és igy szólt: Ti urak, ez ám egy ritka tánc ; egész éltetekben nem fogtok háromszáz özvegyasszonyt ily vidáman és táncolva látni, mint most itt láttok. — Erre nagy jajveszékelés és siralom támadt, mivel megtudták, hogy férjeik életüket vesztették. Ámde meg- vigaszta ta őket. Rövid idő alatt valamennyit egyszerre újra férjhez adatta és megajándékozva bocsátoüa el őket. Ez Felső-Magyarországon általánosan ismert dolog; nem mese ! Külömben egyik magyar városban is láttam temetés alkalmával egy sajátságos táncot. Egy legény lefeküdt a szoba közepére ; kezeit és lábait szétterjesztette. Az arca zsebkendővel volt letakarva. így feküdt ottan s egyáltalán nem mozdult. Erre meghagyták a zenésznek, hogy dudáján a holtak táncát (den Todten-Tantz) játssza. Mihelyt az belekezdett, néhány férfi- és nőszemély a fekvő fickót énekelve és félig sírva körüljárta. Összetették mellén a kezeit s a lábait egybekötötték. Majd hasra fektették, majd meg hanyatt és mindenféle játékot űztek vele Végül egyenkint felállítottak és táncoltak vele. Fertel- mes (abscheulich) volt őt nézni, mivel a fickó legkisebbet se mozdult, hanem ahogy tagjait állították, úgy maradt rögtön megmeredve. S ilyen undorító játékot mennyekzőkön is láttám, mintegy frissítőül és farsangi bohóságképpen űzni. Azonban értesültem róla, hogy az Isten bizonyos alkalommal egy ilyen játékost megbüntetett, amennyiben az, ki a holtat akarta mutatni, valósággal halva maradt ottan.“ Ezek a Simplicissimustól leirt halottas táncok, melyek méltán tarthatnak számot érdeklődésünkre. Vegyük tehát őket vizsgálat alá ! Az első gondolat, mely önkéntelen fölmerül bennünk, az, vájjon csakugyan magyar s nem valami nemzetiségi: szláv vagy oláh táncokkal van-e üt dolgunk? Ezt a kérdést pozitív honi adatok híján teljes biztossággal természetesen nem lehet eldöntenünk; ámde többször meghányt-vetett véleményem szerint igen erős valószínűség szól amellett, hogy Simplicissimus ősi magyar szokást rajzol. Nem is említve azt, hogy a leírta táncok címében kereken kimondja, hogy „bei ungrischen Leichen“, vagyis : a magyar temetéseken látott tapasztalatait írja le, kiemelendőnek tartom a következőket: Az első két táncot egy magyar főúr temetési torán táncolják, amelyen szintén előkelő magyar urak voltak jelen, kikről bajosan tehető fel, hogy nem ősi, hanem idegen szokással akarták elhunyt barátjuk emlékét megtisztelni. A második tánc eredetét, mint megtörtént dolgot a leiró egy magyar lakosságúbányavárosra, Nagybányára vezeti vissza, amely akkor valamelyik erdélyi fejedelemnek volt birtokában. Mindkét körülmény a magyarság mellett szól. Igaz ugyan, hogy tót zenészről van benne említés és tri sto vdov tanec-ról, ami szláv szokásra val- lana. Ámde ennek oka tisztán az lehet, hogy az illető udvari dudás esetlegesen tót ember volt. Ez tehat még nem jelenti a táncnak is szláv eredetét, annál inkább sem, mert hisz Simplicissimus ugyanazt a zenészt „magyar muzsikus“-nak is nevezi, aki szerinte húsnótát, ká- posztanótat, pecsenyenótát stb. játszik. Magának a dudának szláv eredete — mar amennyiben őseink minden valószínűség szerint szlávoktól vették át — sem bizonyít a tánc szláv volta mellett, mert hiszen tudott dolog, hogy a duda abban az időben kedvelt hangszer volt az erdélyi udvarban is (az öregebb Apaffy Mihály fejedelem teszem Apor szerint dudaszóra szeretett táncolni), azutan meg ne feledjük, hogy bús színezetű, düny- nyögő hangjával különösen alkalmas hangszere volt az ilyetén szomorú táncoknak. A valószínűség tehát a két első táncnak magyar volta mellett szól. De ha emellett netalán tán valaki a magyar eredetükben mégis kételkedhetnék, annyi bizonyos, hogy magyar temetéseken való szokásos voltukban semmi kétség sem lehet. Ami áll ezekre, ugyanazt mondhatjuk a harmadik : legrészletesebben rajzolt táncra is. A leiró egyenesen kimondja, hogy azt „in einer ungarischen Stadt“, azaz: magyar városban látta. Utóbb pedig hozzá teszi, hogy ugyanezt mennyekzőkön is látta táncolni, ami kétségtelenül régebbi szokás-jelleget mutat. Van azonban az előadottakon kívül még egy igen számottevő erősség, amely meggyőzően tanúskodik a halottas tánc egykori magyar szokás-volta mellett. Mig ugyanis a hazai nemzetiségi vidékeken ennek semmi nyomát sem találjuk, addig három magyar helyen, még pedig Pécskán, Szegeden és Szajánban (Torontál vm.) mai napig fennmaradt némi emlékezete. Kálmány Lajos „Koszorúk az Alföld vadvirágaiból“ c. népköltésgyűjteményében följegyezte a pécs- kaikról, hogy valahányszor ki nem házasított legényt vagy leányt temetnek, rendesen megtartják a lakodalmát : a halottat zeneszóval kisérik a temetőbe; s temetés után a legények a Rákóczi-induló hangjai mellett ugrálnak egy sort a temető kapujában ; majd a halottas házba térnek s ott esznek-isznak és táncolnak. A szajániak is, ha fiatalt temetnek, a torán táncolnak, bár e szokást mindjobban kezdik már elhagyni. Még érdekesebb idevágó adat, amelyet ugyancsak Kálmány L. állít a szeged-f'elsővárosiakról „Szeged népe“ c. gyűjteményében. Eszerint Szeged-Felsővároson a halottat éneklő asszony — aki mig a halott térítőn fekszik, istenes énekeket enekelget — a temetést követő torban, mikor már jól ettek-ittak, boros üveget tesz a fejére és a kánai mennyekzőről szóló dalt dalolva táncol. Megesik az is, hogy másodmagával táncol. íme három, bár gyérszavú bi- bizonysag, hogy a halotti torokon való táncolás nem is oly régen még a pórnép körében is szokásos volt (sőt részben ma is az). Ez is erősíthet bennünket azon alapos hitünkben, hogy a Simplicissimus közölte temetési táncok ősi magyar hagyományok, nem pedig idegenből vett utánzatok. Végül maga az idegen szerző is nagyon valószínűvé teszi ezt azzal, hogy a leírta táncokat a „sonderbar“, sajátszerű, különleges jelzővel illeti, sőt a háromszazözvegyasszony táncát egyenesen pogány-jellegűnek („das kam mir fast auf heydnische Art vor“) mondja. Már pedig tudnivaló, hogy neki ismernie kellett a korabeli német Todten-tanz-okat, sőt mivel saját bevallása szerint nagyobb szláv vidéket is beutazott, a szlávsagnak ilynemű esetleges szokásairól is lehetett tudomása. Külömben is jó megfigyelő s eléggé elfogulatlan bíráló. Mégis a jelzett módon ítél halottas táncainkról. Nincsen tehat semmi visszatartó ok, hogy ne számítsuk őket ősi nemzeti hagyományaink közé. Már azt természetesen lehetetlen manap biztosan eldöntenünk, vájjon csakugyan még a pogány korból maradtak-e reánk, vagy a későbbi kor szülte őket. De hát ez nem is olyan fontos tisztázni való; a fő dolog az, hogy nagy valószínűséggel magunkénak állíthatjuk mind a hármat. a Az eredet, illetőleg a szokás magyar voltának kimutatása után emeljük ki pár szóval a közölt táncok jellemző sajátságait is : Közös vonásuk, hogy mind a három énekkel és sírással kisért, tehát szertartásos tánc volt. S ez a vonás teljesen összevág azon szegedfelsővárosi szokással, hogy a halotti torokban a kánai mennyekzőről szóló dalt éneklik, s ennek dallamára perdülnek táncra is. Az a körülmény pedig, hogy az énekben és táncban a sirató asszony viszi a főszerepet, megint csak emlékezetünkbe juttatjaja Simplicissimus „Klag-Weib“-jeit. Bár az első táncnál külön nincsen említve, mégis igen valószínűen mindháromnak hangszere a duda volt. (A két utóbbinak egészed bizonyosan 1) Alkalmasabb hangszer nem is lehetett hozzájuk. Érdekes, hogy a kánai mennyekzőről szóló szegedi ének szintén dudát emleget: „Jó bor mellett duda nékű bolond a tánc“ — mondja. Ez azonban véletlen egyezés is lehet. A hangszerrel kapcsolatosan megjegyezhetem, hogy mindegyik táncnak külön, még pedig szöveges dallama volt. Mind a dallam, mind a szöveg a gyászos alkalomhoz illően szomorú volt. A felváltva belevegyi- tett ének és jajgatás az egészet drámaszerűvé tette. Az első tánc choreographiájára (tesmozgásbeli megrögzítésére) vonatkozólag a szűkszavú leírásból csak annyit vehetünk ki, hogy lassú és kimért mozgású tánc volt. A második, minthogy egy gyászos eseménynek drámai jelképzese volt, bizonyára változatos mozgás alakzatokat mutatott. Ez már azért is valószínű, mivel kétségtelenül tömegtánc volt. Az első fele vidám, sőt tomboló lehetett; a másik ellenben gyászos és lassú mozdulatú, mig a befejezése megint vidám élénkséget mutatott. Sajnálni lehet, hogy az idegen szerző némi choreographikus leírást csupán a harmadik táncról ad, amely ép ezért leginkább fölkelti érdeklődésünket. Ez mint látnivaló, határozottan játékos tánc volt, melynek járása s még inkább nézése valóban „abscheulich“ : undorító lehetett. Nem is említve, hogy azokat, amiket benne a táncos nők és férfiak a magát halottnak tetető legénnyel műveltek, mai ízléssel nem igen tudnók elviselni, ki kell mondanunk, hogy századokkal visszamenve se találunk elég mentséget szilaj őseink számára, kik e fertelmes táncot még lakodalmaikban is el tudták járni — mintegy frissítőül, üdülésül v. farsangi bohóságképpen „als eine Recreation ode Fastnacht-spiel“). Ha az 1279.-i budai zsinatnak az a végzése, mely a temetőben való táncolást szigorúan eltiltotta, erre vagy ehhez hasonló táncra vonatkozott, gáncsot semmiesetre sem érdemelhet az utókortól. A téli háború borzalmai ellen katonáinknak prémre van szükségük. Akinek van nélkülözhető, küldje e címre Hadsegélyző Hivatal Bpest Váci ucca 38. sz. A posta díjtalan szállítja. Az ezer tó országából. Irta: Parcsami Henrik. Nem mondhatnám, hogy önfeláldozás az oroszországi utazás, mert ha az embernek útlevele rendben van s podgyászában nincsen gyanús könyv, fényképező-készülék s hasonlók és ha igyekszik a konzulátusok ótalma alá helyezkedni s magát minden városban a rendőrségnél bemutatni, nos akkor nem kell semmitől félnie. Az a lázongó, nihilista népség oly csendes és szerény a valóságban, hogy bárhol és bármikor megjelenhetünk közöttük, sokkal inkább, mint a mint a mi városi duhajelemeink között. A valódi orosz föltétlenül rokonszenves, alázatos és
