Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 103. szám
6 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. december 25. szives, igaz, hogy a nép buta s vallásosságában bigott. Nem hozza őt lázba más, csak a politika, s ez érthető a természetellenes elnyomás és leigázás miatt. Oly szegény és elhagyott a parasztság, hogy megesik szivünk rajta s nem csodálkozunk, ha itt-ott mindenre elszántan emeli föl karját. Pedig az Atyuska kedvezne a népnek, Szent Pétervárott is olyan népházat építtetett, aminőt keresni kell másutt, de hát ki is szorul ám onnan a valódi nép ! A fény és a pompa csak a kevés gazdagok számára tündöklik, s ezek úsznak is a gyönyörökben tőlük telhetőleg. Míg az orosz óriási területeket csatol birodalmához nem igyekszik azon, hogy legyen ennek a hatalomnak legalább a magva erős és megelégedett, hogy méltóan vigye a vezérszerepet. S ha igy vagyunk az orosszal, mit szóljunk a lengyelekről, észtekről, litvánokról s a finnekről ? Mindezek nemcsak az elnyomást siny- lik, hanem elvesztett függetlenségüket, szabadságukat is siratják. És milyen játéka a sorsnak, hogy épen ezek, az orosztól idegen s tőle irtózó népek a magyarban reménykednek s érte hevülnek ! Varsóban egy öreg lengyel tűzbe jött magyar beszédünk hallatára s mint keresztapa otthagyta az egész keresztelő népséget s vitt bennünket a lengyel múzeumba, extázisba hozva annak vezetőségét s bicegő lábával kisérve bennünket mindenfelé. Moszkvába egy észt mérnök jött velünk és csodáltuk, hogy mennyit tud a magyar történelemből s mily szívósan ragaszkodik rokonságunkhoz. De fölülmúl mindent s tünderies káprá- zattá avatja utunkat a finnek rajongó szeretete. Mit tanulunk mi e népről iskoláinkban s mit bánt minket az ő sorsuk?! Pedig ha van még e világon hely, hol otthon van még e magyar, az az ő elárvult, eltiprott gyönyörű hazájuk! Már Szent Pétervárott különös melegséget érzünk, anélkül, hogy okát tudnók, midőn a finn állomásra hajtatunk, finn márkákat váltunk s a finn vonattal megindulunk. Szép nyaralók, ligetek közt visz utunk vagy egy óra hosszat, mig elérjük a finn határt. S az első állomáson diák sapkás lányok hozzák a rózsákat s vidám örömmel üdvözölnek bennünket. Mintha már értenénk a péter- vári melegséget, pedig elkészülve nem voltunk rá I S robog a virágos vonatunk s mi a kalauzzal énekeljük a fönséges finn himnuszt. Észre sem vesszük, hogy ismét megálltunk, csak az induláskor látjuk, hogy két bájosan szerény, de örömtől ragyogó arcú leány van közöttünk. Vájjon hatalmasság vagyunk mi, hogy az ország legszebb leányait küldik élőnkbe; vagy a finn nemzeti géniusz szállt közénk, hogy lehelletével álomországba röpítsen bennünket? Méltán gondolhattuk ezeket, sőt a visszaemlékezéskor sem változik képzeletünk, pedig csak két szép leányka akart elkísérni bennünket Wiborgig! S mi magunk is mélyen meghatódunk s boldog, ki egy szót válthat velük németül. Ismét egy állomás, itt már küldöttség keresi a magyarokat, mert hogy ők Wiborg-ban szívesen látnak bennünket. És most megérkezünk az akkor még finn, ma már orosz városba; a pályaudvaron ezernyi ember, a levegő izzik a tüzes lelkesedéstől s megállít bennünket a magyar nóta 1 Eláköön Unkarilaiset — halljuk mi s viszonozzuk : eláköön Suomilaiset 1 Valóságos diadalmenet volt a mi bevoná- lásunk. A rengeteg ember közt minden tolongás nélkül haladtunk előre, a férfi és női egyetemi hallgatók gárdájától födözve. Vadonatúj fényes szállóba vezetnek s megvárják gyors elhelyezkedésünket s készülődésüry- ket, s aztán indulók hangjai mellett megyünk a pazar bankettre. Egy szép parknak zenepavillonjában orosz katona-banda játsza a magyar himnuszt s minket az előkelő vendégsereg fölállva üdvözöl. A szokásos előétkezés után asztalhoz ültünk, vegyítve finnek és magyarok. S mi beszélünk és örülünk, mert hát valóban régen nem látta egymást a két nemzet, szónokiunk és énekelünk, mert szivünknek ki kell törnie ! Nincs itt, aki boldog ne lenne, a testvéri egybeforradás forró és őszinte. Éjfélkor az északnak teljes világosságában, álmodozva s merengve térünk pihenőre. S most már elég lenne csak a tényeket fölsorolni, hogy másnap az üdítő reggeli után mint vittek bennünket száguldó autókon az 52 ezer lakosú városon keresztül a pompás Monrepos parkba, mint fényképeztek le a Wáinemöinen szobránál s a kastély előtti pázsiton, mint röpültünk visszafelé az esplanadra s föl a Papu- lán épült turista házhoz az Olof vára mellett, hogy a város pánorá- májában, szép kilátóiban, erdeiben, vizeiben s paratlan vendégszereteté- éldelegjünk. Nehéz volt a búcsú Wi- borgtol, annál nehezebb, mert a déli órában induló vonatunkhoz ismét sokan kijöttek, előző esti szép szomszédnőink legszebb virágaikat hozták emlékül s nem szűntünk meg kendőinkkel integetni, mig csak a dombok és halmok el nem födték előlünk hűséges véreinket. S mikor azt hittük, hogy andalító álmunkból föl kell ébrednünk, akkor láttuk csak, hogy nincs vege az ünneplésnek, mert az álomnál is édesebb jelenetek következnek. Egyik állomáson virággal hintenek tele, másikon női énekkar fogad bennünket s csak természetes, hogy hálásan köszöntjük őket s dalokkal viszonozzuk üdvözlésüket. Imatra állomáson leszállunk s egy sereg embernek karjaiba omlunk, s ők elsétálnak velünk a Vuoksen folyó- nak mesés zuhatagjához. 500 m3 viz rohan keresztül a sziklákon egy másodperc alatt s újabb sziklaknak ütődve még egyszer visszajön, mintha megakarná ismételni a halálugrást. S a víznek ez az őrült játéka, ösz- szevissza való bolond száguldása, a fölcsapódó haboknak a napfényben tündöklő párája, a zuhatag vad zenéje és haragos tombolása megállít, elszédit és elaltat bennünket. És akkor látjuk a finn népnek kínos vergődését, halljuk a szivének jajgató dobogását! Egy nép, mely erényeivel, fölvilágosultságával s páratlan műveltségével egeket ostromolhatna, a zsarnokság és gyűlölet sziklái közt morzsolódik s csak a páraként fölszálló imádságában van egyetlen reménye ! S mig a borzalmas forgatagok fölé hajló sziklákon merengünk, nedves lesz a ruhánk, arcunk, tán még a szemünk is. Pedig oly szép itt minden, a kényelmes sétautak, ügyes kilátók, az erdőnek zöldje s a Grand Hotel Cascade tündérpalotája. A leggazdagabb orosz mágnások töltik itt a nyarat, de azért mi is betérünk, hallgatagon és bágyadtan, mint akiket szivén talált az Imatra. És üdülünk és frissülünk, ki mivel könnyebben eléri célját, mert hisz vendégek vagyunk s nem is illő, hogy hangulatunkban anyagi gondok zavarjanak bennünket. Majd az Imatrának messze hallható zúgása mellett visszasétálunk az állomás közelében levő turista hotelbe, vendéglátó kísérőnknek, egy nyugalmazott konzulnak szállására. Kitűnő és választékos estebéd után fölvirágozott vasúti kocsinkba szálltunk s a magyar barátságtól fölhangolt konzulnénak vig nótákkal kedveskedve indultunk különvonatunkon Wuoksenniska-ba. Wuoksenniskaban értük el az ezer ágra-öbölre szakadó Saima tavat s ültünk át mindjárt a gőzhajóra. A horgony fölszedéséig lelkes tömeg ünnepelt benoünket 3 a finn dalokkal kétszeresen jól eső szórakozást nyújtottak. És hajónk megmozdul, mind élénkebben hasítja a csendes tükrű vizet, mi pedig a mai csodás napnak élményein elmélázva nézzük a szigetek sötét fenyveseinek élesen metszett árnyékát, s a még 10 órakor is csak nehezen búcsúzó napnak mosolygását. Mert mosolyog ő, bármennyire fáj is nekünk, hogy eltűnik s hogy vele oszlik el 24 órának minden bájoló emléke. Vagy talán az ő saját titkán mosolyog kacérul, s e mosollyal újabb meglepetéseket igér a viszontlátásra ? Ki tudná megmondani, de ki is tudna odáig gondolni?1 Kérdezd meg a gügyögő csecsemőt, s próbáld meg a boldog arának eszébe hozni a holnapot 1 Bizony mi is csak igy voltunk : éreztünk, örültünk, szerettünk, de itt aztán meg is akadtunk. Éjféltájban más hajóra kellett szállnunk s a szép Punmalasundot elhagyva pihenőre tértünk. Nem is ébredtünk föl előbb, mint mikor hajónk megallott Savonlinnának kikötőjében és álmosan, gyűrötten kellett talpra állnunk az üdvözlések fogadására. A jól szervezett városi fúvós zenekar öntött életet belénk s annak ütemére vonultunk közeli szállásunkra És a nap megelégedetten tekintett ránk, mintha mondaná: nem hagylak cserben benneteket végig a finn földön 1 Savonlina kis 2300 lakosú fürdőváros, vizektől s erdőktől körülvéve. Egyetlen szállójában alig volt hely, azért a mi 27 tagból álló társasagunkat magánosoknál helyezték el s nagy öröme volt a háznak, melybe magyar ember tette a lábát. A délelőtt fürdéssel, sétával, üdüléssel telt el, ebéd után pedig zöld gallyakkal, virágokkal és pompás frissítőkkel dúsan megrakott vonaton rándultunk ki az egy órányira levő Punkahar- jura, a földkerekségének egyik legkülönösebb pontjára. Az egész nem más, mint egy magas töltéshez hasonló 7 km. hosszú földnyelv, amelyen pompás kocsiút vezet végig s hol dombnak föl, hol völgynek lejárva, a legmagasabb élvezetet nyújtja fenyveseivel s a két oldalán elterülő tónak idillikus látványosságával. Az a pár óra, mit itt töltöttünk, igazán rövidnek tetszett, s hozzá még dúsan fűszerezték finn kísérőink kedvességükkel és énekeikkel. És mint mindenütt a finnek hazájában, itt is főképen a nők vettek pártfogásukba bennünket, ők gondoskodtak rólunk s ők alkották az énekkart. Ennek természetes magyarázata a nők teljes emancipációja, melynélfogva mindennemű választásban, hivatalban egyen- lőjoguak a férfiakkal és viselkedésükben, járásukban-kelésükben is semmivel sem korlátozottabbak azoknál. Ugyanezt találjuk a svédeknél, norvégoknál is és e népek jellemét, nevelését, mágas műveltségét s min- denekfölött tisztességtudását csodáljuk benne. És e körülmény ránk nem is tette a föltünőnek, de annál inkább a kellemesnek hatását. A jó érzéstől mámoros volt a visszavezető hajó utunk, s az ezer tónak százezer szigete közt két óra hosszat kanyarogva pillantottuk meg újra Savonlinnát. Bizony épen nem volt sötét az este, a csillagok is csak akkor látszottak, mikor lehullottak ; vagy dehogy is csillagok, hanem a városnak rakétái puffogtak s mozsarai durrogtak. Milyen figyelmes is e nép ! nem a reggeli fáradt utasoknak mutatta meg szeretetét, hanem megvárta, míg arra kellőleg hangolva leszünk. S a nagy tömeg, a cilinderes urak, a hatalmas banda nem is pihenni visz bennünket, hanem a kúrszalonnak fényes termeibe. Ott van a közönségnek szine-virága s fogadnak bennünket őszinte melegséggel, terített asztallal, pohárköszöntőkkel, tánccal, koncerttel. S minthogy éjfelkor már úgyis virradt, alig akartak szétbocsátani bennünket s csak jó házigazdáknak köszönhettük, hogy a napfölkeltét 2 órakor már ágyunkból élvezhettük. Másnap délelőtt a tónak egy sziklakupján épült 500 éves Olofsborg-ot kerestük fel, megtekintettük kápolnáját, folyosóit, történelmi nevezetességű termeit és tornyait és különös érzés fogott el bennünket, mikor meghallottuk, hogy ez az egyetlen vár, melyet még nem foglalt le az orosz. A szép óráknak bűvös emlékével s a bucsuzáskor kapott illatos rózsákkal távoztunk e sziget-városból, de szemünk még sokáig a partra szegeződött. Mert nemcsak egy kiváncsi tömeg várta meg hajónk eltűnését, hanem ott voltak mindazok, kikkel megbarátkoztunk, nők és férfiak egyaránt. S ha nem szakadtunk volna el tőlük örökre, tán édesebb lett volna e délutánnak minden perce ! Pedig káprázatos volt a szigetvilág örökké más változatú környezetében az utunk s talán csak azt mondhatnám, hogy keményebb szivet kellett volna hoznunk ide. Vagy ki állja meg hidegen a látványt, mikor egy falunak tiz szál fenyőből álló kikötőjében egy vegyeskar zeng üdvözlő éneket, — vegyes, mert úrinők és parasztasszonyok vannak benne — s az ének végén megfordul az öreg mester s boldogan borúi kebelére a legelső magyarnak, s egy pöttönnyi leánykának példájára vadvirágot ontanak ránk és hajónkra. S a megérkezés Lappenrantába csak méltó folytatása volt az eddig tapasztaltaknak. Nem is irom le bővebben, pedig ez az est volt legrokonabb a mi magyar vigasságunkkal. Találtunk itt élő mártírokat, kik az orosz zsarnokság jóvoltából hosszú esztendőket töltöttek már számkivetésben, de honszerelmük szilárd maradt, mint Finnország gránitja. S mikor másnap délelőtt a Wiborgig vivő Saima-csatornán hajókáztunk a városka jóvoltából, sok-sok megértő szív talált egymásra a zsilipek biztos, mert kémektől mentes, közein. S mi szem-szájnak-fülünknek kedves volt, bőven élvezhettük a balzsamos levegőn. S a délben induló vonathoz visszatérve, nem volt már háromszi- nü jelvényünk, mert darabokra vágva viselték testvéreink. Sokan szálltak föl kocsinkba, hogy könnyebb legyen a válás s mikor már messze jártunk, sürgöny jön utánunk: eláköön unkarilaiset ! mert ők köszönték nekünk a látogatást! Minthogy a Mankala csatornán eltiltott tutajozás miatt megrövidült utunk, bizton vártuk, hogy Helsinkibe az éjjel homályában csöndben lopjuk be magunkat. S mégis mintha nemzetek sereglettek volna össze, emberek ezrei töltik meg a pályaudvart. Kalaplevéve hallgatjuk az egyetemi hallgatók magyar Hymnusát, Szózatát s aztán ünnepélyes csendben megyünk az uccára. Az arányok megfeleltek egymásnak, mert több lélek nem fért volna el a hatalmas térségen. De a levegő még szabad volt, s azt is betöltötte a viharos éljen ! Három napot töltöttünk a fővárosban
