Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 103. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. december 25. azért jöttél e földre, hogy megváltva minket arra taníts, miként kell élnünk, hogy az örök, boldog életre juthassunk, isteni fényességeddel világíts bele e nagy éjszakánkba! Nyisd meg ellenségeink szemét, hogy elfogultság nélkül átlátva az igazságot, mely mi mellettünk áll, letegyék és soha többé föl ne emeljék ellenünk a fegyvert ! Engedd, hogy az ágyúk puskák, srapnellek idegőrlő, életszakasztó hangja helyett az egész világ békerévbe jutott szivében őszinte viszhangra lelve, minden emberi ajkon megcsendüljön az első karácsonyi éjbe beleénekelt békeszózat: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek !“ ... Kurbély Vince. Katonáink árváiért. Irta : Lévay Mihály, orsz. gyűl. képviselő. A háború napról napra uj feladatok, uj kötelességek elé állítja a társadalmat. Nincs annyi balzsam Gile- ádban, amennyi a sok seb be- hegesztésére kellene e nehéz szolgáltam, hej csak akkor voltam igazán elégedett. Meg is áldja érte a jó Isten. ^ A volt főhadnagy keserűen felkacagott. — Meg, meg. Amint láthatod. Elhallgattak. Kelet felől robaj hallatszott. Mintha távolban az ég dörgött volna. Miska kémlelődni kezdett. A messzeségben sötét, apró pontok mutatkoztak. — Kozákok ! A két huszár összerezzent. Ha erre találnak jönni! Miska szétpislantott a mezőn. Jó szemei valamit észrevették a mocsaras, nádas mezőn. — Se baj! Találtam már ürge lyukat. S gyorsan hátára gyömöszölte a nagy vérveszteségtől elgyengült Kelemen főhadnagyot. Bicegve baktatott pár száz lépést. A mocsár szélén nádkunyhó állott. Formátlan, agyabugyált lyuk. Miska a drága terhét gondosan lefektette a kunyhóban talált szénarakásra. Itt már biztonságban voltak. — így nil Most pedig megnézem, nincs-e tarisznyámban kakastejjel sütött foszlós kalács. S gyerekes csintalansággal kukucskált a rongyos, sáros kenyérzsákjába Bizony abban csak fél tenyérnyi hat napos komisz kenyeret talált. No lám I Hogy eltanáltam. Tyühü fékom adtát. De milyen fajintos! Még a király őfelsége se fölostökö- mözött különbet. Ehol-e, aranyos főhadnagy uracskám. — Mondottam már, nem vagyok főhadnagy úr. Csak bajtárs. — Ejnye de haragos kedvében van az én drága főhadnagy uram. napokban. De ahol a csodatevő balzsam hiányzik, ott nem szabad most hiányzani a még csodatevőbb szeretetnek. Mert „a szeretet mindent Ígért, mindent elvisel, mindent remél“ mint Pál apostol nagy igazán mondja. „A szeretet tűrő, a szeretet kegyes“ A szeretet szinte emberfeletti türelmére van most szüksége a csapások keresztje alatt roskadozónak. A szeretet kegyességére van szüksége ma a társadalomnak. Ha ez a szeretet nem üres frázis, hanem élő valóság, akkor nem ijedünk meg az uj feladatoktól sem es készek vagyunk az uj kötelességek vállalására. Egyre többen kerülnek haza katonáink közül a harctérről olyanok, akik a kenyérkereső munkára nem képesek többé. Mindinkább elfogja lelkünket a részvét, ha egy egy családfő hősi haláláról értesülünk. Mindinkább fokozódik ezzel is. az a kötelességünk, hogy e katonáink családjainak szomorú helyzetén segítsünk. Nem csak az állam teszi meg a maga kötelességét, a társadalom is kiveszi e nemes munkából részét. Sajnos, eddig még nem indult meg olyan aktió, amely a munkaképtelenné vált, vagy a csatában elesett hősök családjainak intenzív segítését tűzte volna ki célul. Pedig éppen ezeken a családokon Inkább bizony kóstolja meg ezt a drágalátos marcipánt. — Köszönöm Miska fiam. Hát te nem vagy éhes ? — Nem én, alásan. Régi fogadalmam tiltja a szerdai jóllakást. — Elhiszem. Csakhogy ma véletlenül péntek van. De ha jó szívvel adod, hát elfogadom. S jóízűen majszolni akarta a száraz kenyérdarabkát. De a kiszáradt torkán nem akart lecsúszni. — Látod fiam, nem megy le. Inkább csak adj egy kis vizet. Azt mondják, teli gyomorral nem is egészséges másvilágra utazni. A két huszár szomorúan nézett maga elé. Kün a lódobogás erősebb lett. A kozákok óvatosan ügettek. Nem szerettek volna huszárokkal összejönni. Elrobogtak. Legelőbb is Kelemen főhadnagy szólalt meg — Sose búsulj Miska 1 Ebura fakó. Tudod azt a nótát: Hogyha egyszer én meghalok, Mennybe visznek az angyalok. Miska nem válaszolt. Szomorúan nézte a volt főhadnagyát. Nagyon sajnálta. — Nem értem azt, miért jött ide a főhadnagy úr. — No azt elhiszem. Egyebet se értesz. — Hallottam vénasszony szájjal valamelyest. Aszonták, hogy főhadnagy úr megunta a cifra egyenruhát. A volt főhadnagy egykedvűen bámult maga elé. — Nem egészen úgy volt, Miska fiam. — Talán a Bella kisasszony is közrejátszott ? Kelemen jókedvűen elnevette magát. kell különösen segítenünk, ott kell megtörnünk a szeretet kenyerét, ahol nem lesz többé apa, aki azt megtörje övéinek. E nagy föladat megoldásához haladéktalanul hozzá kell fognunk. Ha ezt a társadalom újabb megterhelése nélkül megtudjuk tenni, csak annál nagyobb megértéssel találkozhatunk mindenütt. Mi lenne ez? Az újévi köszöntések megváltása, széliében széles e hazában. Annyira el van terjedve ez a szokás, hogy egészen szegény sorsú emberek se sajnálnak újévi üdvözlésekért negyven ötven fillért kiadni. A jobban szituáltaknál meg egész csinos összegek jutnak évenként erre a célra. Rendelné el a belügyminiszter, hogy minden községben, a közoktatásügyi miniszter pedig, hogy minden iskolában gyűjtenék össze azt a pénzt csupán, amelyet újévi gratulációkra akartak költeni az egyesek meg a családok; ugyancsak erre lennének fölszólitan- dók a pénzintézetek, a gyárak és egyeb vállalatok ; akkor mindjárt szép összeghez lehetne jutni, az emberek külön megterhelése nélkül. Hasonlókép kellene tenni a püspököknek is egyházmegyéjük területén. Ha másutt nem, a templomokban elhelyezett perselyekben tetemes adomány folynék be a ke— Szögin találtad. Emlékszel rája ? —• Hogyne. Centrálban volt. — Ott. Onnan elvittem Váradra. Onnan Kolozsvárra. Tovább már nem bírtam. Apám kasszája kiapadt. — Szegény jó öreg nagyságos úr! Kelemen ajkai megremegtek. — Bizony szegény. Én tettem tönkre. Aztán én is elbuktam. Még pedig alaposan. Úgy szöktem meg. Hamburgba. Onnét Amerikába vitorláztam. Először komisz dolgom volt. Nem untatlak ? — Szívesen hallgatom. — No azért I Mikor végig jártam a piszok, országútját, bekerültem egy mérnökhöz. Rajzolni ügyesen tudtam. Jó dolgom lett. Tanulni is kezdtem. Mérnök lettem egy nagy gyárban. Mindenem meg volt már. A sok beszéd kifárasztotta. Újból ivott. — Igen mindenem megvolt. Csak hazám nem. Az hiányzott. S ez beteggé tett. Vágytam haza. Az érmel- léki lankás dombok közé. Heves köhögés fogta el a szavát. Nyakáról a vér vastagon szivárgott alá a zsinóros attilájára. — Cudar ez a vérzés. Mintha forró láva ömlene. Igaz! Nem akarsz aludni Miska fiam? — Nem vagyok álmos még. — Én se. Irtózom az álomtól. Ha egyszer eltalálok aludni, örökké tartó lesz az. — Majd meggyógyul főhadnagy úr. Reggelre szanitészeink ránk találnak. A volt főhadnagy lemondólag legyintett kezével. — Hol leszek addig! Persze. Igen. Augusztus táján hire jött, hogy nyérkereső nélkül maradt katona családok íölsegitésére, hogy ha annak célját idején minden pap kihirdetné. Gondtól terhes, súlyos időkben úgy sincs semmi értelme a stereotip b. u. é. k. betűknek; de meg a sok irka firkálástól is megmenekednénk, ha az újévi üdvözlések megváltására elhatároznók magunkat. S hogy erre, kivétel nélkül mindenki el is határozza magát, ezt nagyon könnyű lesz elérni abban az esetben, ha az újságok néhány buzdító szóval ajánljak e felkarolásra érdemes ügyet olvasóinknak. Közönségünk nem fog habozni, hogy ezt a buzdítást kövesse. Nem, különösen azért, mert senkitől nem kérünk többet egyetlen fillérrel sem annál, mint amit újévi üdvözlésekre elkölteni szokott. De egyöntetűen kellene ezt az akciót keresztül vinni, amely költségbe sem kerül. Az említett tényezők mindegyikének lehetően gyorsan ki kellene adnia rendeletét, hogy még idejekorán végrehajthassák. Ha a közönség tisztában lesz az adakozás módjával s tudni fogja, hogy éppen ennél a gyűjtésnél szolgálja a leghumánusabb célt s a gyűjtést megindítóinak személyében látja megnyugodni azt a biztosítékot, hogy fillérei hováforditákitört a háború. Ezer veszély fenyegeti a magyar hazát. Nem bírtam maradni. Valami vágy haza húzott. Jelentkeztem. Közlegénynek. S most itt vagyok. Holnap pedig valahol a meszes gödörben. Lásd, ilyen az élet. Megint csend támadt a vityiló- ban. Miska huszár párás szemei sajnálkozva tapadtak a hánytatott emberre. Az pedig behunyott szemekkel, köhögve fetrengett már a szénarakáson. Olykor felnyitotta szemeit s révedezve bámult a sötétbe. Kezdte eszméletét veszíteni. — Milyen vörös csíkok futkosnak az égen ! Nézd Miska ! Látod? Aztán abba a szivárványos arany kalapba bújnak . . . Ó azok az ostobák ! . . . Miska borzadva hallgatta a kísérteties beszédet. És ebben a nagy lelki harcban elaludt. * Késő délután volt. Miska ahogy felébredt, először is a mellette fekvő volt főhadnagyára tekintett. Az nyugodtan feküdt. Arca mosolygott. Talán az ostoba vörös csikók miatt! . . * Miska a főhadiszálláson szomorú szívvel jelentette századosának : — Jelentem alásan százados úrnak, Kelemen volt főhadnagy úr . . . — Hol van ő ? — A szanitészeknél. Szegény az éjjel kiszenvedett. Nyakába fúródott golyó ölte meg. A huszárszázados, akinek valaha kenyerespajtása volt a tragikus sorsú főhadnagy, forró könycseppet morzsolva szét a szemében, csak annyit mormogott fogai közt: — Jobb így ! . . .
