Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 103. szám
Esztergom. 1914. XXXVI. évfolyam. 103. szám. Péntek, december 25. POLITIKRI és TRR5RDRLMILRR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Csodafény a nagy éjszakában. Mint mikor üstökös jelenik meg az égen és belevilágít fénycsóvájával a nagy éjszakába ... Nagy, sűrű, lélegzetbénító éjszakára nyitott rá az emberiség az első bűn elkövetése után Adómmal, abban a pillanatban, mikor bezárult hata mögött a tejjel-mézzel folyó paradicsom tündérvilágának arany- zárú kapuja és ki kellett jönnie, ra kellett lépnie arra a földre, melyen kiapadhatatlan verejtékű s könnyelteli munka árán is csak tövis, bojtorján terem. Minél inkább, távolodott az ember a paradicsomi élet boldog korszakától, annál inkább söté- tebb lett körülötte az éjszaka épúgy, mint a búvár is, minél mélyebbre száll a tenger mélységeibe, annál jobban érzi, hogy a nap ereje egyre fogy, végre teljesen elvész, mintha csak a mélység nyelné el. Ezen természetből merített képhez volt hasonló az emberiség élete, de — hála Istennek — csak hasonló, nem pedig azonos. A mi éjszakánknak ugyanis mindjárt első szürkületénél föltűnt egy üstökös csillag az égboltozaton : a Megváltó eljövetelét ígérő hit, remény csillaga . . . Kezdetben még gyenge volt a fénye, alig tűnt elő a többi közül, miként egy har- matcsepp a többi közül ; az emberek tömegéből is csak kevesen vették észre; közbe-közbe felhő is borult rá, de újra előtűnt, sőt fényessége mindig erősebb és ragyogóbb lett úgy, hogy minél feketébb ruhába öltözött körülötte az éjszaka, annál tün- döklőbben szórta szerte fölvil- lanyzó tűznyilait . . . Hirtelen megállt egy csillag és fénysugarait nem bocsátotta most már mindenfelé, hanem csak egyetlenegy helyre . . . . kis szélkike.zdte házikóra hinté . . . ‘a betlehemi istálócskára, hol megjelent ^ világ világossága s bevilágított a lelkek éjszakájába. És azóta van a földön igazi teljes világosság . . . Lehet-e az emberiség természetes életében nagyobb, gyászosabb éjszaka annál, mikor nemzetek kelnek föl nemzetek ellen, nem egyes emberek, hanem egész népek vesznek el, pusztulnak, gyűlölködnek, sírnak . . . Éjszaka ez; száműzve belőle az erőtújító néma csend; helyette szerteszéjjel jaj- veszékelő, hörgő, elhaló lélegzetek szivettépő hangja tölti be a levegőt. Éjszaka ez, melynek, ha még vannak csillagai, nem egyebek, mint a haldoklók megtört, üvegesedé halvány szemei: igazi, lefutó csillagok . . . Éjszaka ez, melynek fájdalomszőtte fátyolát legföljebb az a fény töri át, mely fölgyújtott falvak messzire lobogó lángtengeréből való . . . Igen. A legsötétebb földi éjszaka: a háború . . . Fény kell, világosság kell ebbe a nagy éjszakába is, hogy láthassák s látva megismerhessék egymást az emberek, a nemzetek ; hogy egyrészt ne öldököljék egymást, mint a Káldor testvérek, akik, mivel éjfélkor találkozva nem ismertek egymásra, tudtukon kívül s akaratuk ellenére gyilkolták le egymást; másrészt vessék le szemükről az önzésből forrásozó gyűlöletnek elvakító hályogát, mely ellenséget lát ott is, hol mindenki jóbarát és nyomban irigykedik, féltékenykedik, mihelyt másnál nagyobb fejlődést, haladást talál. Te betlehemi Kisded, ki „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Karáesonyest Irta : Fikó Sándor. 9ffiélységes nagy csönd ült a téti tájra, SHJCinden oty kihalt, semmi ne$i sehol; — A\ atvóh felett a szeretet virras^t, A slivek mélyén békesség honol. A sZenf éJ ráboritja bűvös fátyolát A síüli földre. <Sbren egyedül £n vagyok csak . . . Sebiett, fájó síivemre <Sgy bús, nyomásit b ér lés neheful... — iBohó, hiú ábránd, édes remények ffódbevesitek .. . 2lgy fáj most valami. . 9dCily jó volna, ha a sok nagy bánatot Jfecsókolná rólam egy fiataki . . . Oh borítsd rám sőréiét bűvös köntösöd, 02e lássák aiok, akik boldogok, A°d1J a békesség csendes éjsiakáján &gy össietört sfv, hogy sir, hogy lokog . : Jobb így . . . Irta : Fülöp Ferenc. Az orosz gárdalovasság acélfala a magyar huszárok heves és elszánt rohama alatt izzé-porrá tört. Vad iramban menekült az orosz had, ki merre látott. A mieink vakmerő üldözésétől kisérve. Azután mélységes, halotti csend borult a csatamezőre. A harc romboló vihara tovarohant, új prédát keresve. Itt csak a némák, a csendesek maradtak. Halott katonák, elhullott lovak, elhányt fegyverek. Meg néhány súlyosan sebesült katona. Alkonyodott. A végtelen rónaság szélin lila szinü hálóköntösét kezdte magára ölteni a nyugovóra térő nap. Alacsony, dércsipett bokor tövében sebesült huszár gunnyasztott. Jobb lábán mély seb tátongott. Orosz pika vájta. Mellette kedvenc paripájának hullája feküdt ég felé me- redező lábakkal. A huszár sebláza nőttön nőtt. Borús homlokára a fájdalom forró gyöngyöket fakasztott. De nem nyögött. Nem illett volna az a magyar huszárhoz. Inkább nagynehezen előkotorászta atillája zsebéből kis agyagpipáját. Rágyújtott. S a kapadohány kékes füstje mintha lohasztotta volna kissé a fájdalmát. Unalmában szétnézett. Nem-e talál ismerősre. Tényleg. Pár lépéssel odabb szakállas huszárt vett észre. Nem soká gondolkodott. Ha- soncsúszva odavergődött bajtársához. No az már súlyosabban sebesült. Nyakát fúrta át a muszka golyó. Csupa merő vér volt a nyaka. Amikor az észrevette a melléje telepedett huszárt, halkan sóhajtotta. — Szomjas vagyok. S hogy azután a másik huszár vizeskulacsából jót ivott, egészen felfrissült. — Köszönöm. Visszaadta a kulacsot. Aztán megnézte erősen jószivű pajtását. Erősen megrázkódott. — Miskai Te vagy az? A huszár kíváncsian bámult a pajtására. Nem ismerte meg. — Hát Miska fiam, meg se ismered a volt főhadnagyodat ? Miska huszar erősen megnézte a szakállas, megrongyolt mentéjü bajtársát. Ráismert. — Ó Jézus Márjám ! Nini, hiszen Kelemen főhadnagy úr! Ejnye no, de megváltozott. — Csak voltam, fiam, Csak voltam főhadnagy. Amint látod, én is csak egyszerű huszár vagyok. Olyan mint te. Miska keményen megcsóválta bozontos fejét. — Nem úgy vagyon alásan. Az aranyból sose lészen vas. Nem igaz ? S túláradó érzéssel ragadta meg a volt főhadnagya kezét. Megcsókolta. Kelemen főhadnagy viaszsárga arca mosolyra derült. — Ejnye no. Ne csókolj nekem kezet. Nem vagyok én váradi püspök. Miska túlboldogságában se látott, se hallott. Még a saját bajáról is elfeledkezett. Egyre csak azt hajtogatta : — Édes jó főhadnagy uracskám 1 De rég is nem láttam. Van annak tizenöt éve is. De régen is volt 1 — Bizony régen ám. Azóta én is megvénültem. — Meg én is. Családom is van. Bizony csak szegény ember maradtam. — De megelégedett? — No az ellen nem panaszkod- hatom. De mikor a főhadnagy urat
