Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 98. szám

ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. december 6. ,ebb szláv gyverfogás- .kor se tagad­ják bizonyos faji st. es a szerbek sem any- elvetemültek, hogy az ..... . z nemzetben csak orgyil- Kosokat és a mi esküdt ellen­ségeinket szabadna látnunk. Egyesek bűneiért nem igazság az egész népet elitélni. Helye­sen inkább sajnálattal, mint gyűlölettel kellene lennünk irán­tuk. Szívós önvédelmük s harci­vitézségük joggal megérdemelné elismerésünket. Hogy életükért oly elkeseredetten s fegyver­válogatás nélkül küzdenek, arra nem nehéz mentséget találnunk. Hazaszerető idealizmusuk ki­egyenlíti eltévelyedéseiket. Csak két nemzet van, mely minden idealizmus nélkül nyúlt fegyverhez, az angol és méltó csatlósa, a japán. Az előbbi nem is csinál titkot belőle, hogy a legridegebb önzésből; a néme­tek letörése céljából keverte harc­ba Európa népeit. 0 a mostani világháború igazi malefaktora, ki az egész nagy vérontást kö­zönséges üzletnek taksálja, bár­mi pénzbe kerüljön neki. Mintha cimborájában, a pogány japán­ban valamivel több szemérem * II. nulnia a fedett hadállásokba, neki annak a lovascsapatoknak kell az élére állani, amely a visszavonulást fedezni fogja. Másnap csakugyan ütközet volt; úgy harcoltak a magyar fiúk, mint az oroszlánok. Óriási vonalon szorí­tották vissza a túlnyomó erőt, kiver­ték az ellenséget hadállásaiból s ker­gették maguk előtt, mint a felhők egymást az ég peremén. Andahazy, aki lovascsapatával a heves puska­harc tartama alatt, a gyalogság jobboldalát fedezte, -ezt látva, csapa­tát rohamra vezette ; a huszárok mint a fergeteg, feltartózhatatlanul rohan­tak előre, s mikor elérték a gyalog­ság által kergetett ellen egyik elvá­gott szárnyát, olyan rendet vágtak a tömött sorok között, hogy onnan élve alig került ki valaki. De Anda- házy is sebet kapott. Jobb karját és bal lábát találta két eltévedt golyó, úgy, hogy lebukott lováról. Derék bajtársai nyújtották neki az első se­gítséget, kimosván és bekötözvén a két súlyos sebet, azután kocsira tet­ték és útnak indították. II. . . . Lillát kétes bizonytalanság gyötörte. Úgy érezte, hogy igazságta­lan volt Andáházyval szemben aki imádta őt, aki becsületes céllal kö­zeledett hozzá; úgy gondolta, hogy nem volt elégé körültekintő és figyel­mes azzal szemben aki gyöngédsé­gének minden jelével elárulta azt a nagy, olthatatlan szerelmet, amelyet leendő boldogságának tudatában vele annyiszor akart éreztetni: de ő el­utasította magától. Azután elment. Elment harcolni a hazáért, ki a síkra, volna, mert legalább nem mer dicsekedni rút, háládatlan ka­kukk-szerepével. A két dísztelen kivétel azon­ban nem dönti meg azt a biz­tos állítást, hogy a mostani vi­lágháború újabb fényes bizony­ságait szolgáltatta a teljes ere­jében levő nemzeti idealizmus­nak. Ez hevíti a küzdő nemze­tek legtöbbjét. Ez képesíti őket oly csodálatos erőkifejtésekre, amilyeneket eddig nem ismert a világtörténelem. Én nem kételkedem benne, hogy a győzelem is azt a küzdő felet fogja majd koszorúzni, amelyben legtöbb van ebből a nemes idealizmusból. Priscus. Használjunk hadisegély póstabélyeget. Lovagias elégtétel. Az utolsó években lovagi- assag címén annyi kard csap­kodott a levegőben s kaszabolta embertársát, annyi revolver sült el a lovagiasság számlájára s gyakran olyan ügyben, amely­hez epen a lovagiasságnak sem­mi köze, hogy a nemesebb ér­a hidegbe, a bizonytalanságba. Hány éjszakát tölthetett el ébren, hányszor merengett el, hányszor gondolt vissza a kedves otthonra, a jó cimborákra. Azután a rózsaszínű lapok, ame­lyekre csak egyetlen és mindig ugyanez a sokat Ígérő szó volt ráírva: „Viszontlátásra“ . . . Úgy érezte, hogy fájdalom nyila- lik szivébe. Két néma, gyöngyöző könycseppet morzsolt szét apró kis ujjaí között, azután, hogy visszagon­dolt sok sok mindenre, arcát, ezt a kacéran mosolyogni tudó kis „Vénus“ arcot, kezeibe temette és zokogni kezdett. Ebben a zokogásban volt valami meglepetésszerű . . . Talán a múltat siratta, talán Andaházyt, akit elesettnek hitt, talán a boldogta­lanságát. — Ki tudja ? . . . Délután a kórházba ment, hogy önként vállalt honleányi kötelezett­ségének eleget tegyen. A kórházban szokatlan sürgés-forgás, takarítás, az ápolónők mind vidámak, és jóked- vűek: ez feltűnt Lillának. Ápolónő­társaitól kérdezősködött a rendkívüli állapotok felől, kik kérdéseire meg­adták a választ. Estefelé nagyobb sebesültszállitmány érkezik a kór­házba, közöttük egy városunkban közismert és közkedvelt férfi, kit hő­sies viselkedéséért főhadnagyé lép­tettek elő és királyi kitüntetést is kapott. A nevét azonban nem tudjuk. Lilla szive hevesen kezdett do­bogni. Gondolatai rendetlen össze­visszaságban kavarogtak agyában. Hátha ő! Istenem, ha ő lennel — Nem volt ura akaratának, érzelmei­nek nem tudott határt szabni, gon­dolatait, amelyek a lelkében — szi­vében dúló, váltakozó érzelmek hű zésű férfiak kényszerülve látták magukat ezen handabandázás, a lovagiassággal való arcpirito visszaélés ellen egy szövetség (liga) létesítését. A vívótermek padolatán le­folyt visszaélésnél az általános erkölcsiségre sokkal károsabb, bomlasztóbb volt az a hatás, melyet az igazságot és minden tisztességet kaszaboló és revol- verező sajtó elért. Nem volt már a jognak, igazságnak, erkölcs­nek és becsületnek olyan tere, amelybe képzelt hősökként bele nem gázoltak volna. Köpdösték a holt kezet (egyházi birtokot), gúnyoltaiták a csuhát, rágal­mazták az alpapságot és főpap­ságot, s mikor nyílt, kézzelfog­ható, rosszakaratú hazugságaik (nem tévedésem) ellen tényeket hoztak fel, akkor vagy egysze­rűen az igazságot elhallgattak, vagy orvul még egy oldalvágást mértek reá. így járt el éveken keresztül a szabadkőműves pó­rázon vezetett szociáldemokrata sajtó egészen a legutóbbi időkig. A nemtelen hazudozást a mostani világháború kissé le- hűtötte. De nézzünk köröskö­rül! A lovagias francia, angol, orosz, szerb, portugál kormá­nyok sajtóközlései nem hem- zsegnek-e arcotpírító hazugsá­goktól?! Úgy látszik, hogy az istentelen, vallas ellenes sajtó gonosz szelleme a féktelen ha- zudozásban az egyszer teljesen kiakarja magát tombolni. Az egész világ láthatja, mire volt visszatükrözői voltak, nem tudta kor­látok közé szorítani. A sebesültek megérkeztek. Az ápolónők serege lázas nyugtalanság­gal, fürkésző tekintettel kereste a főhadnagyot. Acsukaszürke uniformisban azon­ban egyfajtának látszott mindenki, a „parolinkra csavart kendőcske alatt szerényen húzódott meg a rangfoko­zat. — Egymás után szólította nevei­ken a kórházorvos a sebesült vité­zeket, akiket azután az ápolónők vettek gondjaikba . . . Andaházy Imre főhadnagy úr, hangzik az orvos ajkáról . . . Lázas izgatottság, feszült figyelem között lép ki a sebesültek sorából, egy nyúlánk, derék termetű férfi, mellén ott díszeleg a csillogó arany érdemkereszt a vitézségi szal- lagon. Az orvos melegen megrázza a kezét és jókivánataival halmozza el a hős katonát, akit Lilla gondozására bíz . . . Késő este van. A kórház ablakai fényesek, jeléül annak, hogy lakói még ébren vannak . . . A 3-as számú kórteremben két szerelmes szív dobban össze, két szerelmes vallomásának suttogó ak­kordjai töltik meg a szoba levegő­jét .. . Pajzán kacérkodás, elutasító válasz . . . harctér, — rózsaszín tábori lapok . . . viszontlátásra . . . S azután egy gyönyörű jelenet. . . . Lilla elfojtja érzéseit . . . s amint a sebesült hős ölébe ül, fejét vállára hajtva halkan, álmodva, édes- deden, csendes alig észrevehető su- sogással mondja : . . . Imre, hisz én nagyon sze­retem magát . . . ezen országok kormányzása be­rendezve: a népek becsapására: Nem tudom, lesz-e annyi erkölcsi ereje a szociáldemok­rata „lovagias“ sajtónak annak közlésére, hogy a katolikus „holt kéz“ eddig hány millió és millió koronát tett Je a haza oltárára. Ehhez nem kellett új törvény a hadi adóról. Szülője az igazi hazaszeretet. A csuhá- sok nem koptatják a budapesti trotoárt és nem töltik meg az éjjeli kávéházakat, mint sok önző egyéniség, hanem akik reá képesek, ott vannak a harc­téren a kijózanodott szociálde­mokrata munkások mellett! Pél­dául a fraciskánus barátok egyik ágából tizenegy testvér van a harctéren, az egyik, Hel- lebrond Ferenc a budai ház tag­ja mostanában esett el. A győri karmeliták öt világi testvére vonult be. Az igazi lovagiasság felhá­borodik a hazugságon és igaz­ságtalanságon és készséggel ad elégtételt a megsértett igazság­nak és a méltatlanul meghurcolt egyénnek. Az ilyen lovagias egyen elsősorban önmagát tisz­teli meg. Erre nemes és követendő példát adott nem régen maga a miniszterelnök. Lovagias elég­tételt szolgáltatott az első orosz betörés alkalmával hatóságilag és ujságilag méltatlanul meg­hurcolt gör. kath. papságnak. „Ennek a papságnak, — Írja gróf Tisza István felvidéki útja után az eperjesi és munkácsi gör. kath. püspököknek, — ha­zafiasságában ezen események után senkinek sincs joga kétel­kedni és az egész magyar köz­véleménynek kell elégtételt ad­nia az itt-ott felmerült és ha­zafias lelkűket mélyen sebző méltatlan gyanúért.“ Vajha végre-valahára a lo­vagiasság terére lépne az egész magyar sajtó a katholikus egy­házzal, intézményeivel s papsá­gával szemben is! Ezt kívánná meg tőle az igazi hazafiság, s csak igy vívhatná ki a maga számára az igazságszerető be­csületes emberek és hazafiak tiszteletét! (b) Szivart, cigarettát, dohányt, újságot, könyvet a sebesül­teknek ! Leányainkról. III. Két káros irányzat mutatkozik mai napság a leány sorsának inté­zésében. Az egyik a gyermekkori barátságon akarja megalapozni jövő­jét, a másik pedig a legmesszebb határig akarja biztosítani a leány szabadságát és függetlenségét, mert szerinte a leánysági idő nincs ősze-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom