Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 9. szám

fcö!4. január 29.

ESZTERGOM és VIDÉKÉ.

3

ték, hogy lépjen be a pannonhalmi hazafias rend kötelékébe; ő inkább elfogadta az alamizsnát, csak azért, hogy hivatásának éljen és jogi tanulmányait elvégezhesse.

Mint bohémek tengődtünk tehát egy-ket évig ; bújtuk a Fillinger kávéház füstös odúit, s fűttetlen szobába háltunk, a most már Baross-, akkor Nagystació-utca egyik földszintes házában, s ha úgy betévedtünk a Pöltl Mátyás kurtakorcsmájába, hát valóságos ünnep volt a szegény jogászok számára.

Tanulótársai egytől-egyig bálványozták a jó fiút egyenes lelkülete s józan természetes eljárása miatt. Esztergom első monographusa, az öreg Birkés Endre volt a Jankó elöljárója, s akárhányszor ebben a kis hónapos szobában olvasta fel nekünk irodalmi dolgozatait, amelyek különösen azért voltak érdekesek, mert a jó számvevő úr a régi Horvát István féle elmélethez szított s a magyarok húnscytha eredetét kutatta.

A magyar irodalommal Jankó is megbirkózott; jól emlékszem, 1865- ben ő vágta zsebre az Esztergomi Kaszinó által kitűzött öt aranyos pályadíjat.

Ezen kis diák-tanyán mesélte el egy alkalommal bizonyos Majer nevezetű fiatal tisztviselő Kölesi Lujza esztergomi szereplését, ami a nagyművésznő eddigi életrajzából kimaradt, hogy miért ? — azt hiszem legjobban dr. Kőrösy László tudná megmondani, hiszen az ő emlékkönyvébe írta bele a nagyasszony, hogy: „Nincsen rózsa tövis nélkül!w

Mert hát Jankó is lelkesedett egykor a magyar szinművészetért s rajongott a Viola István kosztosaival együtt a „Peleskeí Nótárius“ alakjaiért, velük dúdoigatván, hogy „Oh mily szép volt hajdanában, a fokosnak fénykorában . . . .“, pedig az még a pesti nélkülözések előtt történt.

Utóbb az operáért is rajongott szegény, s élénken emlékszem, hogy éppen a Dinorah előadásáról hazatérve a fölött disputáltak: vájjon igazi kecske játszik-e a színdarabban, avagy gép az egész, vagy bizonyos kecskebőrbe bevarrott kisfiú, hát a heves vitára csak akkor hallgatott el, mikor azt mondta neki „a bá- gyoni biró“ (Tamaskovics Gyula): „Hallgas •. csulesz!“ így nevezik, — mint az köztudomású — a verebeket az ő kedves szülővárosában,

Hogy örült szegény Jankó, ha társalgásaink közé esztergomi motívumokat vegyítettünk; sőt feleséget se tudott volna máshonnan választani, mint éppen az ő áldott szülőföldjéről !

Jogi tanulmányai befejezése után az igazságügyminiszter a székesfővárosban a bíróságnál alkalmazta Jankót, ahol bámulatos tevékenységet fejtett ki, párosulva jogi szakismerettel és nagy körültekintéssel; innen történt, hogy idő előtt kifáradt s a jól megérdemelt nyugalomban keresett orvosságot régi betegségére. a lélekzetvétel zavaraira.

Leírhatatlan az az öröm, amit egyszer Kassán érzett, mikor a mi közös barátunkat dr. Senka Józsefet meglátogatta, s a betegségében ő vele consultált. Nagy vigasztalással tért onnan haza, az igaz; de biz' az öröme nem igen tartott soká, mert az érdemes kórházigazgató maga is pár évvel ezelőtt ép abban a bajban hunyt el, amiben ő sinylett és én sokat töröm rajta a fejemet, mikor az íróasztal mellett e sorokat papírra vetem, hogy milyen boldogok lehetnek ők most ketten, mikor a túlvilágon egymást átölelve tartják !

Talán minden örömök közt mégis a legnagyobb vigasztalásban részesül az ő szeretett hitvese, akit Jankó annyira bálványozott; s akinek hamvaihoz helyezték el a temetkezési vállalat emberei szombaton délután az ő nehéz koporsóját.

Mikor ezelőtt két évtizeddel a mi közös barátunknak Baross Gábornak a földi maradványait Trencsénbe szállította egy külön vonat, én a váci állomáson integettem a vasminiszter koporsóia felé: „Szervusz

Gabi/“, hát az bizony régen volt; s ha most nem tehetek babérkoszorút szegény jóbarátom és kenyeres pajtásom sirhalmára, hát legalább e röpke sorokban azt üzenem neki : a viszontlátásra!

Findura.

Az önsegély elve az amerikai tanuló ifjúság nevelésében*

Irta : Dr. Hoffmann Ferenc.

kir. gazd. akad. tanár, tb főszolgabíró.

Ha egyfelől a magyar, másfelől az amerikai iskoláztatási rendszert összehasonlítjuk, azt tapasztaljuk, hogy az előbbi a jótékony alapítványi segélyre, az utóbbi pedig inkább az önsegélyre van alapítva.

Hazánkban mind az állami, mind különösen a felekezeti iskolák bőven el vannak látva stipendiumokkal, be- neficiumokkal, melyekből az érdemes szegénysorsu ifjak tanulói pályájukon anyagi segítségben részesülhetnek.

Sőt azt mondhatom, hogy a magyar társadalom szinte páratlanul áll e tekintetben, mert vallásfelekezeti külömbségre való tekintet nélkül mindenkor bővelkedett kegyes alapítókkal, kik iskoláinkat gyakran fejedelmi beneficiumokkal látták el.

Évszázadokra visszamenőleg ezen kegyes alapítóknak köszönhetni, hogy a szegénysorsu ifjak tudományos nevelésben részesülhettek, hogy azon ifjak nagy része anyagi gondoktól menten végezheti tanulmányait.

De el kell ismernünk azt is, hogy ezen alumausok nem ritkán mint kis grófok kerülnek ki az iskolákból. Az életküzdelemben nem tanusita* Örömmel hívjuk fel olvasóink figyelmét e kiváló hozzáértéssel s eleven tollal megírt cikkre, melyben a fiatal tudós szerző az amerikai iskolákban szerzett személyes tapasztalatait adja elő. Szerk.

nak elég szilárdságot, a vihar úgy megtöri őket, mint az üvegházban nevelt, frissen kiültetett növényt. Pedig az alumnistákból várnók az igazi „Self made man “-eket, a maguk emberségéből felcseperedett embereket, kik nemcsak az életpályán hanem az élet anyagi és erkölcsi küzdelmeiben is egyaránt szilárdan helyt állnak, oszlopos tagjai lesznek a társadalomnak.

A látszat azonban azt mutatja, hogy amily mértékben könnyít a beneficium a tanulón oly mértékben öli ki belőle az életküzdelemre való rugalmasságot. Pedig általános a felfogás, hogy az iskola nevelő intézet is egyúttal, honnan a tanuló nemcsak tudománnyal, illemtudással, hanem az élet szigorúságaihoz edzve, főleg szilárd jellemmel gyarapodva kerül az élet mezejére.

Ez a felfogás mint közkövetelmény egyre nagyobb visszhangra talál a társadalomban. Ha figyelembe vesszük, hogy a tanuló már gyermekéveiben elkerül a szülői háztól, s a szülő helyébe az iskola lép, természetesnek találjuk, hogy a társadalom ily közkövetelménnyel lép fel az iskolával szemben s tőle várja, hogy az az oktatás mellett a nevelés feladatát is teljesítse.

Miként a jómódú szülők gyer- makeiket, úgy a gazdag beneficiu-~ mokkái ellátott iskolák is elkényesz- tethetik az alumnusokat, amennyiben igen gyakran a rendelkezésre álló anyagi eszközöket sem a gazdaságos elv, sem pedagógiai, sem pedig a gyakorlati élet kívánalmaihoz mérten praktikusan nem alkalmazzák.

Általános elv, hogy az élet számára nevelünk ! Ebből következik, hogy a gyakorlati élet kívánalmait is állandóan figyelemmel kell kisérnünk, hogy iskoláinkból az élet számára ne teherként nehezedő, hanem hasznavehető individumokat adhassunk át.

Azért nézetem szerint a nevelési és tanítási rendszerünkből mellőznünk kell minden ballasztot (fölösleges terhet), hogy a célszerűségi elemek annál jobban érvényre juthassanak.

Hogy menyit lehet egyelőre levetni a pedagógiai egyensúly megbillenése nélkül, azt bízzuk a pedagógiai szakemberek bölcs belátására, kiknek gyors intézkedésétől oly sok reformot várunk, legfőképpen pedig azt, hogy a tanulás lehetőségét még szélesebb körben kiterjesszék.

Korszakalkotó lépés történt e tekintetben a munkásgimnáziumok életbe léptetése által, mely óriási haladást jelent a tudományok közkinccsé tételére.

Világszerte *azon fáradoznak a pedagógusok, hogy az iskolai tanítást és nevelést a mindennapi élettel szorosabb kontaktusba hozzák.

Szerény tapasztalatom szerint ez irányban az amerikai Egyesült államok vezetnek a kultúrnemzetek sorában.

Amerika már régen megvalósította a modern népoktatást. Jobban mondva : Európa szakemberei valósították meg amerikai dollárokért, mert bizony nemcsak zseniális feltalálók, müvészék és munkások mennek át Amerikába, hanem pedagógusok és katonák és papok is; általában mindazok, kik a demokrata szellem és a szabad köztársasági intézmények oltalma alatt szellemi és fizikai képességüket méltó díjazás ellenében sikeresebben látják az emberiség boldogitására közkinccsé tehetőnek.

Amerika tehát nemcsak az ipari vállalkozás terén áll a vezető államok élen, hanem a nevelési reform terén is.

Tanulmányutazásom folyamán bő alkalmam nyílott ez irányban is megfigyeléseket tenni.

Nemcsak az a célszerűség lepett meg, melyet a tanítási rendszerben tapasztaltam, hanem a tanulók gazdasági önállósága is, mely az amerikai iskoláztatásnak sui generis jellege és mintegy alapja. ■

Miként a legtöbb hazai iskola, úgy az amerikai iskolák is bőven el vannak látva alapítványokkal, de ezekről az a felfogás kezd elterjedni, hogy nem annyira nevelő, mint inkább elkényeztető hatással vannak a tanulókra.

Egy kiváló pedagógus Hadley igazgató azt mondja : „We need not so much an increase in beneficiary funds, as an increase of the opportunities for students to earn their own living“, vagyis, hogy a modern iskoláknak nem annyira a kegyes alapítványok növelésére, mint inkább azon módok és alkalmak szaporítására van szüksége, melyek között a tanulók megkereshetik saját létfenntartási eszközeiket.

Még rövid idővel ezelőtt a nagy közönség is úgy vélekedett, hogy a szegénysorsu diákon való segítésnek egyedüli módja az, hogy számukra alapítványokat tegyenek, addig a mai felfogás már az, hogy : „Allwhat the modern „student asks, is a chauce“, mely azt akarja kifejezni, hogy a modern tanuló nem kíván más beneficiumot, mint jó alkalmat, hogy megszerezhesse létszereit.

Azt tapasztaltam, hogy ez az eszme sarktengelye Amerikában az iskolai nevelési rendszernek. A tanítási rendszert is eszerint állították be, melynél a. vakáció elég időt, az amerikai kereseti viszonyok elég jó módot, az egészséges társadalmi felfogások pedig morális bátorságot nyújtanak a külömböző tanintézetek tanulóinak saját Ökonom kérdéseik elintézésére.

„1 am working my way through college“ . . . Azaz átdolgozom, átmunkálom magamat az iskolán . . . Ez a jelszava a yankee diáknak, s ezen munka nemesitő hatása alatt lesz belőle az a self made man, kinek vállain egy művelt vagyonos társadalom jóléte, egy hatalmas szabad nemzet gazdasági és politikai függetlensége nyugszik.

Az amerikai tanuló a legkülöm-