Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 90. szám
Esztergom. 1914. XXXVI. évfolyam. 90. szám. Vasárnap, november 8. POLITIKAI és TfíRSRDRLMlLfíR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KÖRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Tisztuljon a helyzet! Magyar ember nem szereti a kertelést, nem szereti a se hideg—se meleg egyéneket, nem szereti a kétkulacsosakat, nem a titkolódzókat, nem a határozatlanokat. Nekünk tiszta helyzet kell, nyílt baráttal, vagy ellenséggel. Gondolkozzék bárki bárhogyan rólunk, érezzen velünk, vagy ellenünk: csak szint valljon magáról. Többre tartjuk, ha nyílt ellenségünk, mint ha barátunk, de alattomos. Legkevesebbre becsüljük pedig, ha nem tud, vagy nem mer állást foglalni se mellettünk, se ellenünk . . . Ezen faji sajátosságunknál fogva könnyen érhető, hogy a háborúba keveredett nemzetek közül nekünk esett és esik legnehezebben bizonyos népek folyton magyarázott, szépített s bizonygatott semlegessége. Mi ugyanis így gondolkodunk : vagy azért semlegesek szomszédaink, mert féltik a bőrüket ; vagy mert lesipuskások : haszonra várnak; vagy mert nem tudnak határozni: hova álljanak. Ám mielőttünk egyik eset sem rokonszenves, mert a gyávaságot megvetjük, a haszonlesést utáljuk s a határozatlanságot ítéletre se méltatjuk. Innét van, hogy sehol a világon nem keltett nagyobb visszhangot és örömet Törökország állásfoglalása, mint nálunk, Magyarországon. Talán nem is annyira azért, hogy mellénk állott, mint inkább, hogy egyáltalán szint vallott: kikkel akar tartani. Önkéntelen tört ki belőlünk a jóleső megelégedés szava: Tisztul a helyzet! S csakugyan, ha jobban körülnézünk magunk körül, rá kell jönnünk, hogy a már három hónapja dúló háborúság ellenére még mindig kétesek, bizonytalanok, zavarosak a viszonyok szomszédságunkban. Úgy áll a dolog, hogy az európai népek legtöbbbje nem tiszta szándékból áll a szemforgató semlegesség álláspontján. Egyikre-másikra akár név szerint is reámutathatunk. Például Olaszország és Románia, melyek minden provo- kálás nélkül majdnem naponként adnak ki semlegességi nyilatkozatot, korántsem mindkét fél felé húzó baráti szivük sugallatából, hanem csakis azért nem lépnek a küzdő porondra, mert lesik-várják, kinek javára dűl el a harc kockája, hogy azután a győzőn jól játszott önmegtagadásuk drága kamait bevasalják. Bulgáriát az érthető bosszuálláson kívül szintén az a „józan“ számítás tartja semlegességben, hogy akár mi győzünk, akár Oroszország, meg fogja kapni részrehajlatlanságá- nak busás jutalmát. Hollandia nyilván félelemből semleges : tart az angoltól is, némettől is, talán jobban az utóbbitól, mint az elsőtől. Svédország, amely tudva-tudja: mennyire áhítozik tengerpartjára Oroszország, lábhoz eresztett fegyverrel semle- geskedik, de csak addig, amig a szövetséges seregek az oroszokat döntően megverik ; mert akkor nyomban be fog vonulni a szomszédos Finnországba. És igy tovább folytathatnók eléggé alapos „gyanúsításainkat“, melyekből az a végső eredmény jönne ki, hogy az euró„Esztergom és Vidéke“ tárcája. ENGESZTELŐDÉS. Irta: FODOR PÁL. Megejtő, titkos, néma csend körül, A palotákon bűvös fény rezeg . . . A szívbe sejtés álma tömörül Es új örömre gyújtón éldeleg . . . Csak én bolyongok árván, egyedül. Az én világom tán egy más világ . . . Szivemre álmok rejtett gyöngye ül Es elfelejtem újra, ami fáj . . . Hogy én maradtam senki gyermeke : A holdas távol méla dalnoka, Kinek ajkán a vágyak éneke És nincs ma nyájas, szelíd otthona . . . Pedig de várnak egy kis ház ölén, Lesik a jöttöm nappal — éjszakán, „Talán betoppan mégis, érzem én . . .“ így véli húgom s drága jó anyám. Halomra sül a sok kalács s mi jó Es kél anyám ajkán ma hő ima, Engem illet — az Isten áldja óh ! Boldog vagyok, — megírom néki ma. Nem tör ma rám a gyáva, törpe gúny, A liliputi gond, a régi baj . . . Lelkemre szűz virágok pelyhe hull És megbocsájtón száll fölé a dal. Múlttá avult egy hosszú év megint: S a káröröm olcsó diadalán Acél türelmem lágy kegyelme int És nem keresem annyi bú során, Felismer-é egy percre csak talán A szeretet hazug apostola. Három sebesült. Irta : Sebők Zsigmond. Három sebesült fekszik a durva galíciai szekéren. Egy huszár, egy honvédbaka és egy orosz fogoly. A huszárnak a koponyáját horpasztotta be a srapnell és az egész feje be van bugyolálva fehér gézbe s vászonba, a honvédbakának a bepó- lyált egyik alsó lábszára hasonlít azokhoz a vaskos cölöpökhöz, melyekhez a kompot kötik ki ; legjobban járt az orosz katona, mert annak csak a karját lőtték meg, most a nyakába kötött fehér kendőbe dugja a kezét. A két magyar a kocsi fenekére szórt szalmán fekszik, a muszka a szekér oldalon ül, a kocsis mellett pedig egy népfölkelő gunnyaszt, szuronyos puskáját a térde közé fogva, fejét lekonyitva. Bóbiskol. A vastag, veressárga bajsza hosszan lelóg, I mint két rozsdás horog. Mikor a kocsi zökken a rettenetes galíciai utón, a népfölkelő fölkapja a fejét, a huszár szitkozódik, a honvéd a levegőbe emeli a sebes lábát, csak a muszka nem árul el semmiféle gerjedelmet. Alázatosan meglapul a szekéroldalon és maga elé mered. Kivált a huszár szemét kerüli, mert az minden zökkenésre oly gyilkosán néz rá, hogy abban semmi jó nem látszik. (A te cárod az oka ennek is, ögyön meg a . . .) A huszár alföldi, tehát hallgatag, a honvédbaka azonban túl a dunai, közlékeny, barátkozó. Ők ketten a huszárral már régen kimerítették azt a szűk szókincset, ami ilyen két ellentétes természet közt lehetséges, kivált mikor az egyiknek zúg a feje, a másiknak sajog a lába és a szekér minduntalan labdázik velük. Az ut asonban hosszú, a tájék szürke és szomorú, a honvéd tehát szóba ereszkedik a muszkával. Éppen oly nyomorék beszéd ez, mint amilyenek ők maguk, mert hang nem igen szerepel benne, legföllebb afféle indulatszavak : Hé, hó, hem-hem, üm- hüm, stb., de ami a fő, megértik egymást. A honvéd egyet villant a szemével a muszka felé. (Há’ való vagy ?) A muszka kelet felé legyint az ép kezével, vigasztalan, keserves mozdulattal. (Messziről, pajtás, mesz- sziről, egészen a világ végiről, a tulai kormányzóságból.) Ezt hát megértette János. (Ha ugyan annak hívják a bakát), mert mindjárt a második fontos kérdést veti föl. Az egyik, majd két újját mutatja kérdően. (Hány cselédkét hagytál otthon te, szegény muszka ? Egyet vagy kettőt ? János ugyanis, mint afféle dunántúli ember, nem igen tud elképzelni egy házba két gyermeknél többet, egy fiúcskát és egy leánykát.) A muszka mind az öt ujját mutatja válaszul, mire János igen meglepett, sőt elszörnyedt arcot vág, a huszárnak a fehér keretből kiragyogó szeme bogara még dühösebben vág az oroszra. (Azért vagytok olyan sokan, ögyön meg benneteket . .) Zötyögve meg nagyokat dörrenve halad a szekér a feneketlen sárban. A sebesültek elgondolkoznak. A János esze bizonyosan a két kis cselédeken jár, igen kedvesen libeghet előtte az egyik fehér gyolcs gatyája, a másiknak a piros babos szoknyács- kája, mert mosolyog magában, a muszka lelke is alighanem arrafelé úszik, abba az elképzelhetetlen, nagy, sötét távolságba, amerre az imént legyintett. A huszárt elfogta a sebláz.
