Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 90. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. november 8. pai semleges nemzetek tartózkodó álláspotja, igen kevés kivétellel, nem nagyon tiszteletre méltó, mivel nem nemes indító ok, hanem vagy ravasz önzés, vagy gyáva kertelés a táplálója. Még azon is lehetne vitatkozni: van-e valami reális hasznunk belőle, mert hiszen, akár győzünk, akár vesztünk, minden bizonnyal fizetni fogunk érte. Reánk a legjobban felfogott érdekünk szerint az volna kívánatos, hogy a körülöttünk lévő kétes-zavaros helyzet, mielőbb, még a háború folyamán kitisztulna, akképen, hogy legalább is a haszonlesésből semleges szomszédaink kényszerülve lennének vagy mellettünk, vagy ellenünk fegyvert fogni. Mert alig lehet kétséges, hogy így kevesebb kárt vallunk, mint az őszinteség nélkül szűkölködő, szimulált, kétkulacsos semlegességgel. Ezért örülhetünk szívből Törökország fegyveres állásfoglalásának s megfontoltan kiálthatjuk : Hadd jöjjön a többi! Aki nincs velünk, az ellenünk van! Tisztuljon a helyzet! Morc. Adakozzunk a Vöröskereszt Egyesületnek. — Lépjünk be a Vöröskeresztbe. Félrebeszél. Olykor érthetetlen szavakat mormog, de néha ilyesfélét : — Puli hé! Szorítsd, puli! Ne, te, ne bolond . . . Bizonyosan juhász vagy urasági béres, vagy ilyesféle lehetett a huszár a magánéletbe, mert a puli kutya csak ezekben a társadalmi körökben otthonos és népszerű. A másik két sebesültön is erőt vesz a vérveszteség okozta bágyadtság. A fehér kötelék lassankint átverésük; szövetén piros foltok törnek át, mintha a havon pipacs nyílnék, majd lassan összekapaszkodnak a foltocskák, mint egy bokor pipacs és csöndesen szivárgott a bibor élet a kötelék alól, pötyögve, mint a lugzó kádból a vizcsöpp. A csupasz hegyeket, ott a távolban, mintha lenyesné a sebesültek szeme elől valami óriás kés, aztán mintha kocsistul, lovastul lebuknának egy irdatlan szakadékba. A sebesültek azt hiszik, hogy a kocsi igen nagyot zökkent, holott a szédülő eszméletük zökkent le velük a mélységbe. Mert a háború legkegyetlenebb része ez a többnyire néhány napos utazás a csatatérről a legközelebbi vasúti állomásig. A sebesültek vissza- vándorlása az elhagyott hazába. Száz meg száz kilóméternyi terület meg van hintve sárban evickélő ekhós szekerekkel, mely visszafelé törekszik s emberi roncsokat, vérző, vonagló, nyögdécselő, össze-vissza kötözött sápadt katonákat visz. A kerekek minden nyikorgása egy darab a pokol muzsikájából, az idő minden percA kisgazda, az iparos és a munkásosztály érdeke. Jelen válságos napjainkban az állami feladatok egyik leg- fontosabbja a kisgazda, az iparos és a munkásosztály érdekeinek hathatos támogatása, mert e három hatalmas osztálynak jóléte és boldogsága, alapja az egész nemzet boldog jövőjének. E három osztálynak érdeke, jóléte össze van forrva a nemzet érdekével és jövőjével. Elmondhatjuk, hogy ezeknek sorsa oly szoros kapcsolatban van az ország jövőjével, a nemzet érdekével, hogy azt külön választani egymástól nem lehet, mert ami csapás ezen osztályok bármelyikét éri, az sújtja a nemzetet is, Ez a tudat kettős feladatot ruház a magyar államra. Első sorban a kormánynak őrködni kell, hogy az alantas közegek teljesítették-e mindazon kötelességeket, melyeknek elmulasztása a kisgazda, az iparos és a munkások érdekében pótolhatatlan lenne. Avagy másod sorban kellőleg ellenőrizi-e a kormány és a hatóság azokat, kik e háborús világban elég lelketlenek az amúgy is nehéz gondok között élő kisemberek gazdasági viszonyainak kiszipolyozására. Nem kell kimennünk városból, csak meg kell tekinteni a napi piacot, elámulunk az olcsó árúk méreg drágasága forgása egy lehellet a gyehenna lángjából. Déltájban elérkezett a szekér a vasúti állomásra. Itt még várakozni kellett. A sebesülteket leszedték a kocsiról és egy szép füvellőre fektették egymás mellé, mely az állomás szomszédságában zöldellett. A napra. Ott már igen nagy társaság hevert, hosszú sorban, csupa sebesült, közlegény, tiszt és szíta a nap meleg, arany, súlytalan folyamát, mely ragyogva rezgeti alá rájuk. — Hé, te muszka, hallod-e?— szólítja meg János honvéd az oroszt gyöngéden. Ez kérdően fordítja feléje a fejét, (Mit kívánsz, atyuskám ?) — Deb, deb, lötty, — szónokol János megfelelő mimikával kísérve e hangokat. (Szomjazom, pajtás. Neked jó a lábad, hozhatnál az állomásról egy kis vizet. Elég ahhoz félkéz is, Itt a csajkám ni!) — Jól van, — felel a muszka és megy az állomás kútjának. János nagyot húz a csajkából, mikor az orosz visszatér vele. Iván (bizonyosan Ivánn ak hívják) megkínálja a maradék vízzel a huszárt is. Ez azonban elfordul és komoran düny- nyögi: — Eredj innen . . . száradj el a fajtáddal együtt . . . No, ez nem békül meg egyhamar az orosz nemzettel. Neki sűrűbb a vére, mint a dunántúlinak. Lám János békülékenyebb. Mikor észre veszi, hogy a muszka hasztalan igyekfelett. Sokszor halljuk a vevőtől azon méltó kifakadást: Rá- víszi a lelke, hogy ily drágán adja veszendő portékáját. Avagy tekintsen Istenre! Van magának lelke, hogy oly magas áron kínálja pusztuló portékáját. Tisztelet városi hatóságunknak és megbízott közegeinek, de ki tudná az összetornyosult eladók kosarát megfigyelni. Az egyik nem enged árújának megszabott árából, inkább hazaviszi és másnap a rotthadásnak indult gyümölcsöt ismét piacra állítja. Vájjon csodálkozhatunk-e, ha gyermekeink a leszállított áron árult, de romlásnak indult gyümölcsöt mohón kapják és jóízűen lakmároznak belőle. Ilyen, és ezekhez hasonló eset, elmondhatjuk, hogy a járványos betegségek terjesztői, azért kell, hogy hatóságunk a fogyasztással szemben minden csekélységnek látszó, de következményeiben végtelenül nagy bajt előidéző élelmicikkeket kizárja a piacról. Hasonlókép tapasztaljuk ezt az áremelkedést a boltokban a mindennapi árúk eladásánál és kereskedőink azzal érvelnek, hogy a jelen háborús világban mindennek felemelkedett az ára. De hát Uram Isten a tisztviselők fizetése, avagy a nyugalmazottak nyugdíja a drágasággal párhuzamban emelkedett-e ? Bizony csak úgy maradt, mint volt, élnünk pedig azért csak kell. Vájjon mi készti a piacon szik. a félkezével cigarettád sodorni magának, előzékenyen szól: — Hem, hem, hoci. (Majd én sodrok neked, te árva muszka, cigarettát. Nekem ép a kezem. Te segítettél rajtam a lábaddal, én segítek rajtad a kezemmel. Ad ide azt a dohányt.) Sodorint is a hálás Jánosa muszkának egy cigarettát, magának hármat. S a két cigaretta keskeny füstszalagja, ott a két sebesült fölött összeölelkezik, holott nemrég egészen más füstpántlikák csavarodtak össze előttük. Akkor bizony a muszka farkastekintettel célzott át a mieinkre és János is nagyon igyekezett, hogy ne félért lőj jön. Ezenközben elkészült a tábori konyhán a menázsi. A menázsi! A katonának e körül forog a legtöbb gondolata. Ha jön a srapnell: „No pajtás, ha ez eltalál, a mennyországban főznek neked menázsit!“ —Ha elesik a katona : Ennek se köll több menázsi!“ — S ime, őket már eltalálta a srapnell, ok már ott álltak a halál kapujában, mégis főztek nekik menázsit. Ez olyan szó, hogy János is föltápászkodik a féllábára s maga után cipelve a komp-cölöpöt, a konyhahelyhez biceg a csajkájával, tudván, hogy az kap a javából, aki elsőnek ér oda. Örvendő zúgással tart a sebesültek egész lánca a régóta nélkülözött meleg étel illata felé, ki négykézláb vánszorogva, ki egymást támogatva. A huszár óriás turbánja is a bogrács körül fehérük. Csak az orosz fogoly maradt a megjelent közönséget, hogy idő előtt leszedett gyümölcsét és más termékeit felcsigázott áron értékesítse ? Mi más, mint hogy a jelen háborús világban kizsákmányolni akarja a reá szorult közönséget. Vannak sokan, de nagyon sokan, kik felhasználva ezeket a vészteljes napokat, kincseket gyűjtenek halomra. Az ilyenekkel szemben kell, hogy kormányunk és a hatóság szigorú eljárást tanúsítson. Ne dúlják fel ezek a lelketlenek a kisgazda, az iparos és munkásosztály érdekeit, társadalmi békéjét. Ne engedjük, hogy az egyenetlenség a már úgyis hihasznáit közönségnél még inkább lábra kapjon. A kormánynak, illetőleg a hatósági közegeknek kell éber figyelemmel őrködni, hogy a termelők terményeiket a jelen háborús világban méltányos áron értékesítsék, mert különben az iparos, a munkás is felemeli napibérét és akkor hová lesznek a fizetéses hivatalnokok, nyúgdíjasok és családjaik. Védje az állam a kisgazda, az iparos és munkásosztály érdekeit, de úgy, mint a közmondás tartja : jusson is, maradjon is ! Nehogy ezeknek gyá- molítása a köztisztvelők hátrányára történjék. Azok a zavarosban halászó lelketlenek ezen három osztályt saját sorsukkal elégedetlenné teszik, ennek következtében mind a gazdaságban, mind az iparban nem emelkedés, hanem gyepen. Ő az egyetlen, akinek nem volt jussa a bográcshoz. Neki meg kellett várnia, amig kap, — ha ugyan jut. Pedig, mint a többi sebesült, ő is alig harapott valamit napok óta. Sóváran nézte, mint telepszenek le körülötte az éhes katonák a gőzölgő csajkával, melyben pirosló lében fürdik a néhai bürge. A turbános huszár is ott rakosgatta mellette kenyérre a nevető hus- darabokat, melyeket gyöngyházas szögedi bicskával halászott ki a csajkából. Viharverte, kemény ábrázatán elégedett, szinte enyhe kifejezés fu- tamodott át. A paprikás illata és meleg párája talán visszavitte az alföldi pusztára, a juhászgazda leánya, az ő titkos babája, éppen most vitte ki neki az ebédet, körülötte harsogva ropogtatja a nyáj a füvet és a puli kutya ott ül előtte, a hátsó lábaira ereszkedve, mig barna szeme merev, áhitatos, gyönyörrel teli várakozással és epedéssel szegződik reája . . . Már jóllakott a huszár. Nagyon is gyorsan. Valahogy nem csúszik az étel rendesen s csaknem tele még a csajka. Amint föltekint a ételről szemben látja a muszka fogoly két szemét, mely éppen oly alázatos, görcsös epedéssel szegződik rá, mint a pulié . . . A huszár oda löki a fogolynak a csajkát és ezt mormogja: — Ne itt van, lakjál jól, ebadta . . . ögyön meg a . . .
