Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 87. szám
Esztergom, 1914. XXXVI. évfolyam. 87. szám. Csütörtök, október 29. POUTI W lés T RR5R R SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Szervezkedjünk a drágaság ellen! A háború nyomában járó bajok között legnagyobb, mert legszélesebb körben legtöbb ember sújt: a megélhetést veszélyeztető drágaság. Minél ho- szabban tart a háború, annál ijesztőbb a drágaság veszedelme. Ma még csak harmadik hónapjában vagyunk a háborúnak, máris oly magasak az élelmi szerek árai, hogy csakis remegéssel nézhetünk a tél s még inkább a tavasz bekövetkezése elé. Mert az árak addig bizonyosan fokozódni fognak. Csak a jó Isten a megmondhatója : mire lehetünk elkészülve a tavaszra! Vagy talán ez csupán üres rémlátás ? Avagy mesterséges ijesztése a szegényebbeknek ? Korántsem ! A tények hideg mérlegelése s a józan logika visz bennünket ily sötét következtetésre. Bár ne kellene ennyire feketén látnunk ! Ki hallott valaha őszidőn 40 koronás búza és 30 koronás rozsárakról ? Pedig ma már ezeken is túl vagyunk! Hogy a liszt ára is megfelelően emelkedik, helyesebben: szökik fölfelé, az magától értetődik. S hogy a hús- és egyéb élelmi- cikk-árak szinte versenyt tartanak a gabonával és liszttel, az csak természetes. Vagyis az áremelkedésben megvan a harmónia, de a szegényebbeknek bőrére ! Az a legfájdalmasabb, hogy amit annyi százan és ezeren éreznek napról-napra súlyosabban, az ellen voltaképpen semmit sem tesznek, semmi orvosságot sem keresnek. Csak beteges sopánkodást hall az ember unos-untalan: Tegyen az állam ! Lépjen közbe a hatóság! Szabályozzák az árakat! Ellenőrizzék a termelőket és eladókat! Az a baj, hogy mi mindent csak az államtól, a hatóságoktól várunk. Ezek nélkül szégyenleni való gyámoltalanságunkban akár éhen veszhetünk. Önmagunkon segíteni dehogy próbálunk, dehogy merészkedünk ! Szeretném én látni, hogy — ha azok a termelők és eladók akár összebeszélve, akár hallgatagon meg tudnak egyezni az árak emelésében: mi vevők nem tudnánk megegyezni ugyanazoknak leszorításában! Elvégre nem egyedül az eladón, hanem — mint szoktuk mondani — — „kettőn áll a vásár“ : a vevőnek is van szava abban, mennyit adhat, mennyit akar adni. Sajnos, nálunk ma jóformán teljesen az eladókon áll a vásár. Nekik kedvez a háború. Annyit kérnek, amennyit akarnak. A fogyasztók vert had módjára kénytelenek átadni nekik utolsó garasukat. Hol itt az igazság? Hol az arány? Hol a méltányosság? Gyárosoknak, kereskedőknek, őstermelőknek lehet kar- telibe lépniük szabott áraik biztosítására : a fogyasztóknak ugyanígy nem lehetne tömörülniük engedmények kicsikarására ? Persze ehhez szükséges volna, hogy a fogyasztó intel„Eszfcßigom és Vidéke“ tárcája. Majd tavasszal! . . . Miért keresed a virágot Zivataros, hideg télben ? Hogy’ szólhatna a madár dal, Hisz’ az élet nincsen ébren! A természet éjre vált már, Messze, messze még a hajnal, Várd csak, várd csak, mígnem eljő, <5 daltól hangos lesz az erdő , Majd tavasszal. Mért keresed a verőfényt Szomjuhozva, vágytól égve ? Ragyogó nap, tüzes sugár fiogy’ illenék rideg télbe ? Karácsonyfát sem hozott még A hószárnyú tiszta angyal; A napnak most fogytán lángja, De sugarát szertehányja Majd tavasszal. Mért keresed most a fákon A zizegő sűrű lombot ? Mért kutatod a levelet, Mit a szél már sírba hordott ? fíervadásnak sír a vége, Eltemettük néma ajkkal, De örömmé lesz a bánat: A halálra élet támad Majd tavasszal. Majd tavasszal!... ó ne hidd el Rendületlen, szilárd hittel! Vigasztaltam én már egyet Hideg télben a tavasszal, A tavaszban száz virággal, Verőfénnyel, madárdallal; Szomorúan rám mosolygott, Hisz’ reszketett, sírt a hangom, — <5 tavasszal a temetőben Virág nyílt egy kicsi halmon. Tömör Árkád. Az úttörők. Kint sűrű cseppekben, hull az eső, bent a kávéházi asztalnál egy öreg barátom, a régi nagy idők ittmaradt, rokkant tanúja beszél a régi vidéki szinészvilágról gyönyörűbbnél- gyönyörűbb meséket. Ajkáról gyöny- gyözik a szó, én meg áhitatosan, behunyt szemmel álmodom bele magam abbá a kínos, küzdelmes és mégis olyan szép korszakba, mikor ragyogó volt az ég és igaz költészettel volt tele az egész levegő. Csakugyan való volt, hogy ökrös szekereken utaztak napokon át, hogy nem robogó vonat röpítette őket, az egyik városból a másik városba ? — hogy a csigákba sütött hajú, porcelán termetű, csengő hangú krinolinos asszonyok és leányasszonyok poros országúton a legforróbb napsütésben ; meg zuhogó záporban, viharban kitartottak az emberekkel, mint egy család, mert táplálta őket a rajongó hit, mert élt lelkűkben az eszme ? Igazán, mintha csak álom volna ! Nyolc-tiz szekér megpakolva ro- gyásig, kulisszával, ládával, batyuval, egyéb bagázsiával, hosszú láncsorban méri végig az országutat. Szénából, ponyvából készített kényelmes ülésen pihennek a nők, ládákon, bakon, saroglyábán a fiatalok, a suttyó legények, s ki nem fogy ajkukról a nóta. Ha partöldalra ér a szekér, leszállanák majd valamennyien, hogy megkönnyítsék a terhet, — hisz szegény lovaknak úgyis nagy utjúk van még estig ; de nekik is jobban esik aztán újra a kényelmes ülés, ha zsibbadt lábaikkal egy jót gyalogolnak. Némelyik pajkosabb fiú a kocsit is segít tolni jó darabon, hogy erejét fitogtassa ; az asszonyok meg nagy bokrétát szednek az utmenti rétről pipacsból, búzavirágból, sárga gyermekláncból, szagos zsályából . . . Ha meg bíborpirosra festi a lemenő nap a távoli hegyek körvonalát, tanya után néznek. Néha bizony a közelben fedél sem akadt- Nem baj az sem. Széltől védet nyirfás erdő széle — fönséges tanyának, takarónak meg kell-e pazarabb' boltozat, mint á csillagoktól kirakott ég ? Kipányvázzák a lovakat s kicsapják a pázsitra, — lakmározzanak, henteregjenek kényük-kedvük szerint, a társaság tagjai meg az estebed után néznek. Kerül dolog bőven. Ki rozsét és gallyakat szed, ki meg vastag pokrócokat tereget le az az anyaföldre, Hozzáértő ügyes ember kezenyomán pár pillanat alatt vígan pattog a tűz, amely fölé három lábú ágast illesztenek. Az egyik friss patakvizet hord hatalmas kondorral, a másik a direktori szekérből előszedett elemózsiával, batyuval foglalatoskodik. Meg van rakva bőven mindenféle földi jóval. Nem telik bele fél óra, már ro- tyog, gőzölög a bogrács, már puhul a piros lébe aprított hús és hófehér krumpli. Az asszonyok vigyáznak rá féltő gonddal s bizony alaposan a körmére koppintanak, ha valaki a mesterségükbe bele akar szólni. A direktor jóízű bodor füstfelhőket ereget hosszárú pipából s távolabbról nézi a szorgoskodókat, az édes véreit, aki mind a szivéhez van nőve, akikért fárad s akik meg érte dől-
