Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 87. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. október 29. ligensebb osztályokban az egymásra utaltság komoly átérzé- sével minél szorosabb összetartás legyen, amint ez a művelt államokban meg is van. Mi nem dicsekedhetünk vele. Sőt alig van ország, melyben az iskolázott elemek közt oly lazák volnának a társadalmi kapcsok, mint nálunk. A kárát természetesen íőkép ilyenkor látjuk, mikor egységesen kellene harcolni gyomrunkért. Persze hogy nem tudunk magunk segíteni magunkon, mikor egy- szív, egyakarat helyett oldott kéve vagyunk! Tehetetlenségünknek Isten csapásaszerű betetőzése, hogy termelőink nagy része annyira műveletlen, földhöz tapadtan önző és igazságérzés nélkül való, hogy a vevőben nem képes felebarátját és honfitársát látni, hanem csupán oly idegen alanyt, akit akkor szipolyo- zok ki, mikor kezeügyébe esik. Mit neki háború ? Mit neki mások nyomorúsága ? Csak a maga bendője és erszénye teljék, az „urak“ miatta éhen veszhetnek ! Viszonyaink úgy kezdenek alakulni, hogy lelketlen falusi termelőinknek hamar meglehet ebbeli gyönyörűségük. De magunk leszünk okai. Mért nem szervezkedünk ? Rikkö. goznak. De nem állhatja meg, hogy szigorú hangon rá ne morduljon a bogrács körül legyeskedőkre : Humillimék ne akadékoskodjatok ott a főzők körül, mert teremtuccse, nem kotyog majd nektek vacsora után a kulacs ! Hűh, ez komoly fenyegetés ! A direktori kulacs kiapadhatatlan, akár a száreptai asszony korsaja, — kár volna újjat húzni az öreggel, mert még szavának áll. Inkább szétnéznek egy kissé a környéken, hátha akad a közelben valami kukoricás. Már tetszetős, nagyobb cső is kerül ilyen tájban. Pompás ez igy vacsora után a pernyében sütve, ámbátor azt is hallották már, hogy olyan ember is akadt egyszer, aki hideglelést kapott tőle, No de hát ez alkalmasint csak mese. Egy két cső kukoricát a gazda meg se érez, ha meg történetesen arra járna a csősz, azt is meginvitálják majd egy pohár borra. Elkészül az étel; az asszonyok szépen kitálalják, még a kocsisoknak is jut bőven. Odaszólnak az öregebbeknek, akik a direktor mellé telepedve diskurálnak a régi emlékekről, meg a jövendő szép tervekről: — Tessenek már jönni, kihűl a vacsora! Előkerülnek a kulacsok. Zamatos, kedvderítő muskatély kotyog némelyikben. Megkóstolják ezt is, azt is Szivünk ott dobog . . . Szivünk ott dobog, lelkünk ott remeg a véres csatamezőkön. Nincs perc, nincs pillanat, hogy gondolatunk ne szállana el hős katonáinkhoz, kik egy szebb, boldogabb jövendőért s miérettünk is ontják vérüket. Izzó aggodalommal figyeljük az óriási, világot rengető csata fordulatait s rajongó csodálattal veszünkhirt újabb és újabbtitáni hadi tetteikről. Hol van a kishitűség, mely csak néhány évvel, talán néhány hónappal is ezelőtt csüggetegen lehorgasztotta fejünket, ha csak jóval kisebb háború esélyei is rezegtették meg a monarchia levegőjét ? Hol van a gyámolat- lanságnak az a lealázó látszata is, mely miatt talán meglepődtünk, ha valamelyik balkáni állam fenyegetéseket adresszált hozzánk ? Hova tűnt az a bántó re- zerváltságmely engedte tűrnünk, hogy egy alsórendü, hitvány balkáni állam miatt éveken átt a Damokles kardját érezzük fejünk fölött s lassú gyilkos seny- vedés rothassza egész gazdasági életünket ? Mindezek a leverő érzések örökre eltűntek. Amintlegelőször dobbant meg a föld az egész világ megverésére induló, hatalmas hadseregünk lábai alatt, kipusztult innen kishitűség és minden tépelődő kétkedés. Rájöttünk az erőnek, a hatalomnak, az Igazság verhetetlen hatalmának tudatára ! Megbizonyosodtunk róla, hogy a nagy földkerekségen a mi karés a végén megegyeznek, hogy bizony egyike se kivetni való. Pajkosan kacag föl az egyik menyecske s azután duzzogva nézi le rögtön gyilkos szemmel az öreg karakter-apát, aki valami tréfás hunc- futságot súgott neki: — Ugyan vén imposztor, nyughasson már, nem röstelli magát ? A tűzre folyton raknak : magasan száll föl a füstje egyenesen, egyenes vékony vonalban az ég felé, amelyre már kiültek a csillagok, amelyen már elkezdték játékukat a futó bodros fellegek a kibukkant holddal. Aztán felcsendül a nóta tisztán, mélabúsan : — Esteledik, szól a gúlya ko- lompja . . . fájdalmasan, panaszosan, mintha mindenik az egész lelkét öntené belé. Nagyot hallgatnak utána — jól esett így nótába kipanaszolni a fájdalmukat egyébként úgy sem panaszkodnak. Majd dunyhák, vánkosok kerülnek le a kocsikról, szépen megágyaznak. Az asszonyok együtt a védettebb helyen, ahova szellő nem igen ér, az emberek inkább a tűz körül, amely kapzsi gyönyörűséggel pattogtatja folyton a száraz gallyakat. Egy-két asszony bóbiskol is már. Fáradtak, törődöttek — megviselte őket a szekérrázás. Az egyik csigákba sütött hajú fiatal leányasszony meg nekitámaszkodva egy kis ezüsthajú dunk hatalmas tényező és az erkölcsnek, jognak, igazságnak földet- s eget diadalmasan vívó erejénél fogva ebben az exisz- tenciális háborúban nekünk nemcsak győznünk lehet, hanem győznünk kell ! . . . Az a hatalmas hadsereg, mely a titánok csoda-erejével viaskodik a vad mób-bal, a szláv óriással s mely már eddig is örökké fényes betűkkel irta be nevét Klió könyvébe : a sokszoros túlerővel szemben csodálatra méltó vitézséggel, szivó- sággal, a legnagyobb tűzben is nem lankadó energiával derekasan állja helyét, teljesíti magasztos hivatását és erős hitünk szerintvégeredményben diadallal fogja megoldani markáns, mondhatnék : óriási feladatát. Ez az erős bizalmunk kiséri lépésről- lépésre küzdő hadseregünket. Nem csak mi tudjuk már, hanem tudja a kemény leckéből az egész világ, hogy ebben az óriási harcban rendületlenül áll- juk meg helyünket s nem vagyunk az a „beteg“ állam, aminek ellenségeink szerettek feltüntetni. Seregeink lankadás nélkül birkóznak az orosz mumussal. Kitartott sakkfigurája: Szerbia méltó bünhődésül végromlása küszöbén áll már dinasztiájával egyetemben s úgyszólván máris siralomházban van. A hazánk területére bemerészkedett kalandor-csapatok vagy itt hagyták a fogaikat, vagy véres fejjel rohantak és rohannak vissza határainkon túl levő búvóhelyeikre. Helyzetünk, hadállásaink tehát csakis jogos reményekre jogonyirfának, üvegfinom hangon sírja bele keservét az éjbe. — Földiekkel játszó égi tünemény . . . A férfiak a tűz körül gunnyasztva, szótlanul hallgatják — kár volna beszéddel megzavarni a tiszta hárfahangokat, amelyek úgy szállanak az ég felé, akár az imádság. Odaviszik s kitárják a szegény leány fájdalmas lelkét. Ugyan kire gondol ? — hova ? Kóborgásai között hol talált rá arra a kék szemű ifjúra, akinek láttára is biborpirossá vált az arca. akihez szólni se mert soha — csak így néha-néha énekszóval éjszaka idején küldi fel szerelmes szive minden sóhajtását ? Elhallgatott a nóta is. Elfáradt tán, aki énekelte vagy nem akarja, hogy a hangja rezgéséről mások is megtudják, hogy már könnyben fürdik mind a két szeme. Elhallgat ez is, az is — el az egész tábor. A csillagos ég szelíd mosollyal néz le rájuk, ahogy a csendes erdőszélen már mind álomba merültek s álmodják a magyar színjátszás szép, rózsaszínű eljövendő álmát. Ébredjünk föl mi is — hisz álom csak . . . talán igaz se volt. Gere Zsigmond. sítanak, hogy seregeink nemcsak meg tudják védeni érdekeinket, hanem egy új boldogabb, dicsőséges jövendő biztos alapját fogják lerakni. Szivünk ott dobog, lelkünk ott remeg a vérvirágos csatamezőkön . . . Izgalommal bár, de jó reménynyel teljesen várjuk az érkező hireket. S áldó kívánságainkat küldjük katonáink fegyvereire, melyek egy világraszóló aljasságot torolnak meg s egyúttal mindnyájunk előtt a dicsőséges, jövendő kapuit feszegetik . . . | ROGRÜN EDE. | Egy egész ember dőlt ki az élők sorából, egész ember, ki mindig megállotta helyét úgy a társadalmi, mint közélet terén. Most, amikor ifjú emberek százezrei hullanak el a harcmezőkön, szinte dissonáns az éltes ember el- siratása, de nem lehet elmenni szó nélkül Rogrün Ede tetemei mellett még a mai rendkívüli időkben sem, anélkül, hogy egy becsületes munkában, a közélet terén fáradhatatlan buzgalomban eltöltött élet eredményeit ne méltassuk. Negyvenhat év előtt épen halála napján jött először Rogrün Ede Párkány községbe s az itt eltöltött 46 esztendőnek úgyszólván minden napja összeforrott Párkány község közéletével. A legelső időktől fogva tagja és pedig kötelességtudó tagja volt a község képviselőtestületének, majd tanácsának s 28 hosszú éven át pénztárnoka a községnek. Pénztárnoki érdemeit a királyi kegy is méltányolta az árany érdemkereszt adományozásával, de még ennél is nagyobb dicséretére szolgált az általa működésében felmutatott eredmény. Pénztárnoki működése alatt a község financiáit rendbe hozta és ismeretlen fogalom volt pénztárnoksága alatt a községi pótadó. Elsőrangú tényező volt az elhunyt a közélet egyéb terein is. Évtizedeken keresztül volt tagja Esz- tergomvármegye törvényhalósági bizottságának, s ha községe érdekeiről esett szó, nem kiméit semmi fáradságot, hogy a vármegyénél Párkány érdeke meghallgatást találjon. Mint az „Esztergommegyei Párkányi Takarékpénztár r.-t.“ éveken át buzgó igazgatósági tagja, majd vezérigazgatója az intézet magas nívóra emelésével szerzett magának bokros érdemeket. De részt kért magának az elhunyt minden társadalmi akcióban ; alapítója volt a párkányi önkéntes tűzoltó egyletnek, a párkányi társaskörvek s nem volt közügy, mely az ő fáradhatatlan tevékenységében ne talált volna támogatásra. Tudta ezt Párkány községben mindenki, s ezt a fáradhatlan buz- góságát kívánta Párkány község kép
