Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 8. szám
Esztergom, 1914. XXXVI. évfolyam. 8. szám. Vasárnap, január 25 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FELELŐS SZERKESZTŐ: DK GRÓH JÓZSEF LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS FŐMŰNKATÁRS: DR KŐRÖSY LÁSZLÓ CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. lyekről mi szegények nem is álmodunk. Ach ! mely hátra vagyunk még!“ Külföldjáró magyarok. Valahányszor a külföldön utazó magyarokra gondolok, mindannyiszor önkéntelen eszembe jut Kisfaludy Károlynak, a magyar vígjáték atyjának egyik pompás jellemző erővel s finom gúnnyal megrajzolt jelenete A kérők c. darabjából. Meg nem álhatom, hogy elüljáróban iit föl ne elevenítsem. Tehát: „Szélházy: Nem volt az úr külföldön ? Károly: Nem, hazámat kívántam előbb megismerni Szélházy: Pauvre diable! kár, nagy kár ; csak az utazás adja meg az embernek igaz érdemét. Károly: Ki tudatlan s kimegy, többnyire úgy is jön visz- sza, avval a külömbség- gel, hogy a kevés jót is elhagyja, mit kivitt magával. Talán báró úr is sokat járt ? Szélházy: Igen. Öszvejártam Olaszországot és Franciaországnak nagyobb részét. Károly: így szép tapasztalásokat tetszett hozni magával ? Szélházy: Mely kérdés ? Károly: Ez által hazánkban a szép mesterségek új ápolót nyertek. Szélházy: Én kedvelem a szépet és értek is hozzá. Károly: Azt az első pillanat mutatja. Mely szerencse any- nyi szépet s nagyot látni, csudálni ! Nem lehetnék oly szerencsés valamit hallani ? Szélházy: Ahhoz napok kellenek. Ach! sok fátum ért engem ; de a nagy lélek nem retteg. Károly: Példának okáért ? Szélházy: Gondolja az úr? Olaszország szélén . . . hah, rettentő eset! Károly: Megtámadtatott ? Szélitúzy: Kocsim felfordult, eltörölt és nekem egész fél óráig gyalogolnom kellett. Károly: Ezt a tapasztalást magyar utakon is igen könnyű megtenni. Külömben mely városokban tetszett mulatni ? Szélházy: Velencében, Rómában, Pá- risban — sokat, sokat láttam. Károly: Mely ritkaság ébreszté leginkább figyelmét ? Szélházy: Velencében egy gyönyörű leányt láttam! ach ! egészen elbájolt ; azután egy Pierrot a theátrumon uram — Károly: Megelégszem. Hát Rómában ? ott, a régi nagyság és hatalom sirjában ? hol a szépmesterségek örök dicsőségében kérkednek; ott, hol a bedőlt omlade- kok is a régi világ urát nyilván hirdetik, nemde égi gyönyörűség lehet az ott való lakás? Szélházy: Szép, szép ! Emlékezem, hogy igen jól mulattam magam, kivált igen édesen aludtam. Károly: Kár volt a költségért ! Aludni otthon is lehet. És Párisban ? Szélházy: Oly ebédet sehol sem ettem. Károly: A magyar élelemért nem megy külföldre. Szélházy: Mely vad gondolkozás! A jobb ízlés mindenkor az ebédnél kezdődik, az a világosodásnak az első lépcsője. Barátom, ott én oly étkeket láttam, me„A kérők“-et, melyből ez a jelenet való, Kisfaludy öt híján száz éve írta, de a vonások, melyeket itt a külföldjáró magyarokról ad, ma is ráillenek a magyar külföldi utazók többségére. Jelenkori utazóink is nagyrészt Perföldyek és Perföldynék, kik vajmi keveset okulnak külföldi tapasztalataikból, s kiknek emlékezetében alig marad több a látottak- s hallottakból, mint — hogy „Velencében gyönyörű leányt láttak“, Rómában „édesen aludtak“, Párisban „pompás ebédeket ettek“. Mégis haza érve majd valamennyien azzal a lesújtó felkiáltással szokták ellenmondást nem tűrő egybevetésüket megtenni, hogy „ah, mi magyarok mily hátra vagyunk még!“ „EsztßiHjom es Vidéke“ tárcája, Zoltán fiamnak,* Még tiz tavasz sem múlt el fölötted És te engem máris itt hagy ál, Mint a madár, amely legelőször Kis fészkéből a világba száll. A világba ■' csak a szomszédházra, Honnan vissza már félve tekint, És honnan az elhagyott fészekbe Ujra-újra visszatér megint. Ámde amint felnőtt a madárka, És anyjától lassan elszokik, Mindig messzebb terjed röpülése, Mig örökre végre távozik. így lesz ez majd, kis fiam, te véled, Lassankint igy hagysz el engemet, És ki tudja, milyen messze tőlem Rakod egykor saját fészkedet ■' Most még fájó sebként sajog lelked, Valahányszor tőlem elszakadsz, Es könyforrás buzog szemeidből, Mit szivedből válásunk fakaszt. Mert még eddig egész kis világod Keblemen és ölemben leléd, * Megjelent a Vachott Sándor szerkesztette Napkelet c. folyóirat 1858. évi 3-ik számában. — V. ö. hátrább a Heti levél-lei! Melynek szűk, de napfényes határát Ölelő karjaim képezék. Óh, de majd ha kitárul előtted Csábjaival a zajos világ, És az élet habzó serlegéből Téged is majd részesülni hágy ; S mint virágból a reggeli harmat A hő naptól, úgy enyészik el Az ártatlan gyermekkor emléke, A férfikor úgy emészti fel: — Óh, szólj, fogsz-e akkor emlékezni Hű anyádra, ki úgy szeretett ? Várhatja-e, hogy majd a távolból Legalább sírját fölkeresed ? Petőfiné Szendrey Júlia. Párbaj a csatatéren. Irta: Farkas Ernőd. A pozsonyi főhadiszálláson nagy sürgés forgás volt. Futárok, csapattisztek, kémek, küldöncök jöttek- mentek, az ősi primási palota előtt tarka katonai csapatok állottak élénk beszélgetésbe merülve. Görgei előszobája tömve volt minden fegyvernembeli tiszttel, akik parancsokat, leveleket, jelentéseket hoztak, vagy kihallgatásra várakoztak. Hirtelen egy magas, nyúlánk, délceg kapitány lépett be a Hardegg- vértesek egyenruhájában. A tisztek mind feléje fordultak s meglepetve súgtak össze: — Mit keres itt ez az osztrák tiszt ? A vérteskapitány egyenesen a segédtiszt asztalához lépett. Gróf Zichy Pál vagyok, kérem, jelentsen be a tábornok urnái. — Gróf Zichy Pál ? — csodálkoztak a honvédtisztek még összébb húzódva, hiszen ez a kivégzett gróf Zichy Ödön testvér-öccse. Mit akar ez itten ? És álmélkodva méregették avér- teskapitanvt tetőtől talpig, némelyik szinte keresztülszúrta a tekintetével. A segédtiszt maga is meg volt lepve. Nyomban felállott és benyitott Görgeihez. Égy perc múlva Görgei magas, szikár, szemüveges alakja jelent meg a kitárt ajtóban. Kérem gróf Zichy kapitány urat. A gróf besietett, a tábornok kiküldte a bennlévőket s Görgei egyedül maradt Zichy Pállal. — Mit kíván kapitány ur ? — Tábornok ur, osztrák tiszti rangomról már leköszöntem. — Miért ? — Mert hazám ellen nem harcolok. Görgei szúró tekintete figyelmesen siklott végig a fiatal grófon. Aztán ismét kérdően nézett rá. — Az ön táborában akarok szolgálni . . . Görgei olyasmit érzett, mintha tüzes vas érintette volna a mellét. A szempillája megrezzent s az agyában hűvös szélrohamot érzett. — Ajánló levelet hoztam Kos- suthtól, — folytatta hidegen a gróf. Görgei percekig nem tudott szóhoz jutni. Rendkívül meglepte ez a kijelentés. Eszébe jutott, hogy akkor látta először és utoljára a grófot, amikor hadifogoly volt s a vésztörvényszék ítélkezett fölöttük. Bátyját az ő döntő súlyos szavára ítélték halálra, öccsét pedig fölmentették. Hirtelenében nem tudta, mit feleljen. Boszút szeretne-e állani rajta s ezért s ezert akar nála szolgálni, avagy ő is bűnösnek érzi magát s most vezekelni jött az ő táborába ? Nagy lélektani rejtély előtt állott, amit nem tudott megfejteni. De érezte, hogy ezt az ajánlkozást nem lehet visszautasítani.
