Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 61. szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. julius 30. máig sem heverte ki a balkáni háború következményeit, kato­nasága nincs kellőképen felsze­relve : eddig is csak az Orosz­országba és az Atyuskába vetett remény élesztgette ellentállását. Ha e reményében csalatkozik, a legteljesebb kétségbeesés fog erőt venni a hadviseléshez any- nyira szükséges lelkesülése he­lyett mind a hadseregen, mind az egész nemzeten. A hármas antant hatalmai közül Oroszor­szág belső bajokkal (általános sztrájk stb.) küzd, Franciaor­szág saját sajtója bevallása sze­rint, háborúra nincsen felké­szülve, Anglia meg sokkal pu­ritánabb, sokkal magasabb eti­kát követ, semhogy az orgyil­kosok szülőhazájának s felbuj­tóinak segitségére siessen. Ha még hozzávesszük, hogy Svédország a legújabb hírek szerint szövetkezett Németor­szággal s igy Oroszország a szomszédságban kapott újabb ellenséget s azt is, hogyha a Balkán is megmozdul, a Mo- narhiát és Szerbiát támogató államok egymást nagyjában el­lensúlyozzák, megállapíthatjuk; hogyha Oroszország nem állja szónélkül monarchiánk jogos és igazságos szerbiai büntetö- expecLicióját, s Szerbia segit­ségére sietve, egy esetleges kombináció nem volt teljes, inkább egérre, vagy tarantula pókra kellett gondolnom. iMég haboztam, vájjon kinyissam-e a lopott táskát, de úgy láttam, hogy a nő bágyadt szemeivel élesen rám néz és éreztem, hogy az eremen tűz ömlik végig. Izgalomtól reszkető kezekkel illesztettem megint a vésőt a vaspánthoz és rombolom a finom zárat. Amikor felpattant, egy fekete folyami rákot pillantottam meg. A csápjai rövidek voltak és az ollója karjait szivalakban mozgatta. A sze­mei a nő szemeinek miniatűrjei. A rák mellett egy lepecsételt level feküdt a címemre. Itt a levél. Csak az alá húzott részét olvas­tam el. „Téved, ha azt hiszi, hogy mel­lettem megtalálta volna a legfőbb bol­dogságot. Nem lehettem volna egyébb az ön szára útmutatónál. De mások tanácsa kész katasztrófa a művé­szetre. Önnek bátorításra és munka­kedvre van szüksége. Azért küldöm ezt a különös, visszajáró állatot sziv- formáju csápjaival, hogy legalább súlyos tévedésektől megóvjam.“ Vastag, hegyes és határozott be tűkkel volt megírva a levél, egyes szavai inkább egy ezredparancsnok kemény aláírásához hasonlítottak. János tovább beszélt: A rákot elhelyeztem egy üveg- szekrénybe, amelynek fenekére isza­pot raktam. Az Íróasztalom fiókjába tettem és magam gondoskodtam az ellátásáról. Állíthatom, hogy azóta munkakedvem is fokozódott és té­máimban közelebb jutottam önma­gamhoz. Emlékszel-e arra a novel­európai, sőt világháború mag­vait hinti el ; a vesztesek ak­kor sem mi leszünk! A győzelem számunkra biz­tosítottnak látszik nemcsak ü- gyünknek igazsága miatt, ha­nem magunk és szövetséges társaink számbeli erejénél fog­va is. Reménylő lélekkel mondhat­juk felséges urunkkal : „Bízunk a Mindenhatóban, hogy fegyvereinknek adja a győzelmet !“ Úgy legyen ! A boldog házaséletről. Fogadják kérem szívesen kedves olvasóim erről az élet­kérdésről Libbey Laura Jean, hírneves amerikai Írónő eszméit esztergomi talajba átültetve. — Miért boldogtalan sok jó nő a mai házaséletben, holott több önző nő mégis boldogul ? — Azért, mert a szerelem ugyan nagy jelentőségű a bol­dog házaséleíben, de viszont a nők lelkében egyéb értékes tu­lajdonságoknak is kell rejtőz­niük, hogy házasságuk tökéle­tesen sikerüljön. Meg nem cáfolható igazság, hogy a boldog házasság telje­sen a nőktől függ. Sokan azon­ban nincsenek teljesen tisztá­ban a házasélet fogalmával. Ezek ugyanis úgy értelmezik a Iádra, amelyben egy temetőről haza­felé igyekvő családról beszélsz, aki­nek tagjai az utón összevesztek az örökség fölött ? A trupp közé hirtelen a közeli erdőből beugrik egy faun, aki mókáival és gúnyos igazmondá saival alegbájosabb tragikumot szerzi. Ezt szintén megrajzoltam és a mün­cheni tárlaton első dijat nyertem vele. Itt kezdődött a művészi hírnevem és azt hiszem, hogy a szerelem is. Ak­koriban fölkeresett egy. lipótvárosi asszony, hogy lefestesse magát, de ez mellékes volt neki, engem a nagy művészt akart megismerni. Elég volt a konvencióból — mondta — vissza akar menni a művészethez, szakit a környezetével és otthagyja a gazdag férjét. Eléggé átlátszó célzásokat tett arra, hogy a feleségem akar lenni. Érdekelt az asszony, mert hittem neki és izgatott a faji és társadalmi ellentét, ami közöttünk volt. Bizalmas lettem hozzá és ezzel vége lett a komédiának. Az asszony nem tudta kiűzni magából a fajtája természetét és amikor megtudta, hogy adóssá­gaim vannak, egészen más nótát kezdett fújni: megszűntem számára jó partié lenni. Megnéztem a fekete rákot. Sziv- csápjaival erősen vágta a vizet és s felületesen groteszk arcok jelentek meg. Pojáczák, udvari bolondok rö­högtek felém, szégyenkeznem kellett. Nem lehettem el szerelem nélkül. Egy fiatal, patyolat tiszta nő került műtermembe. Azt mondta, hogy az embert és nem a művészt tiszteli bennem. Azt is állította, hogy szeret. Óvatosságból előre kértem ki a fekete házasságot, hogy ők benne az első cégtársak, a férjek pedig csak a hallgatag firmák. Minden férj azonban rögtön föllázad az ilyen zsarnokság ellen. Ekkor kezdődik azután a kölcsönös udvariatlanság. A har­cias férj ebben a hadiállapotban, máshol keres szerepet es kár­pótlást : a közéletben, ahol jól lehet -szórakozni. Innen érkez­nek azután a meghívott ven­dégek a nő otthonába. A va­csorák és kártyák persze nem­sokára megrendítik a háztartás budgetjét. Pedig az ilyen üzletnél mégis jobban fizető üzlet az olyan házasság, melyet a nő okossága biztosit. Hiszen a házasélet mai parancsolatai elég szerények. Ha ezeket megtartja a nő, akkor teljes kényelmet teremt kenyér­kereső urának otthon. Mert az a munkaidő, mely a háztartásra szükséges, mindenképen rövi- debb és kedvezőbb, mint a férj robotja. Tehát a legtehetségesebb nőnek is meg kell győződnie arról az igazságról, hogy oda­haza találja meg a boldogságát és ne keresse odakint. Érdekes amerikai parabolát hímez ide az Írónő : Az indiá- nus közmondás szerint a férfiú csak fel élőlény, ugyanannyi a felesége is, csupán az anya, az apa és a gyermekek alkotják a teljes egészet. Ez a család jelentősége, a házasság célja a boldogság forrása. A mai feleségtől azonban rák tanácsát. A felületen egy hervadt, aszott bokor jelent meg, rajta egy elhagyott madár csiripelt. Nem volt lelkem hozzá, hogy a leányt asszonyá tegyem. Vigyáztam ra, mint egy be­cses plántara és egy éjjel léha öre­gek társaságában láttam az orfeum­ban. Erre az időre esik a „Bimbó­törés“ cimű képem. Egy fiatal nő térdel és imádkozik vőlegénye sírján, mig a kerítés mellett várja a kísérője, egy kicsinosított dandy, a munka­kerülés unottságával az arcán. Ez a kép is tetszett. Egy chikagói szivar­gyáros vette meg olyan összegen, hogy kifizettem az adósságaimat és két esztendeig gond nélkül dolgoz­hattam. Talán, gondoltam, ha egy elve­szett nőt magamhoz emelek és bol­doggá teszek, talán ez rendbe hozza a szivemet és a művészi életemet. Valamikor egy jó családból szárma­zott modellem volt, aki korán elvesz­tette anyját és akit iszákos apja vi lággá űzött. Ezt kinyomoztam. Lesirt róla a bűn és nyomor, jó bánásmód és rendes koszt azonban hamárosan rendbe hozták. A fekete rák élénken dolgozott csápjaival és a kis hullámokból egy barátságos otthon rajzolódott a viz felülétére. Gondolhatod, hogy a kis nő rövidesen a feleségem lett. Azóta a családomnak (két apró gyermekem van) és a feleségemnek élek. Nem vagyok művész, csak ügyes iparos, de van jövedelmem és gondoskodtam a családom jövőjéről. Gábor János itt hosszan elhallga­tott, szinte el-elfogódottan nézett rám, nem kívánhatjuk, hogy a gyer­mekek gondozására, a lakás föntartására és a házvezetésre több időt fordítson, mint az ura szórakoztatására. Mert a mai férjnek nemcsak hű feleségre, hanem jó pajtásra is van szük­sége. A feleség hivatása és mű­vészete tehát, hogy elsősorban férje kedvében járjon. Hiszen nyilvánvaló, hogy a mai férj sze­reti, ha életpárja nemcsak ügyes és okos, hanem rendszeresen ízlésesen is öltözzék. Köztudomású, hogy a leg­több férj, aki leánykorában ud­varolt feleségének, azért sze­rette meg, mert csinosan is ru- házkodott és igy kellemesebben is hatott reá. Tehát a mai fele­ség házias életében is ügyeljen mind hajviseletére, mind öltöz­ködése művészetére, hogy leány­kori varázsa megmaradjon. Ne dolgozzék azután ma egyetlen úrnő se annyit, hogy a fárad­ság korán elhervassza üdesége rózsáit. Az okos asszony eszerint úgy ruházkodjék, ahogy az ura szereti, nem pedig úgy, hogy barátnői irigykedjenek. A tapin­tatos nő minden újabb ruha, kalap vagy disz vételekor őszin­tén tanácskozhatik az urával, sőt a háztartás ügyében is. He­lyesen cselekszik azután, ha otthon mindig takaros. Ha pe­dig valami dolgot végez, akkor is Ízléses maradjon egyszerűbb öltözéke. Legtöbb kételkedő és inga­dozó modern asszony mai nap­azután nyelt egyet és mély rezigná- ci5val mondta: Barátom, azért mégis jobb koldus művésznek lenni. Elváltunk. Most elmentem hozzá, hogy a koporsónál búcsúzzam tőle. Egyszerű úri temetése volt, atyafiak, barátok, műpártolók és kollégák jöt­tek a szomorú alkalomra. A gyászo­lók között egy feketébe öltözött, mé­lyen lefátyolozott hölgy is megjelent, akit senki se ismert. A szemeiről ismertem rá: a velenczei asszony volt És amikor búcsúztatómban va­lami elcsépelt közhelyet mondtam barátom művészi küzdelméről, a nő odajött és szerényen egy pálmagalyat tett a fekete koporsóra. János írását hamarosan elolvas­tam. Arra kért, hogy látogassam meg gyakrabban a családját, akiről atyai- lag gondoskodott. A végrendeletben rám testálta egynéhány rajzát és a fekete rákot, amire magam is nagyon kivácsi voltam. Tudtam, hogy hol van és nyomban utána néztem. Nem voltak már sziv-csápjai, egyszerű, hosszúkás ollói voltak, amelyeket most is élénken nyitott, csukott. A viz tükrén pedig egy sirdomb rajzát láttam, egy égő, fordított fáklyával fölötte. Barátom életének a szimbóluma volt. A rákot üvegszekrényestől haza­vittem. Még egy ideig pohosodott nálam, egy szép napon pedig fölfor­dult. Kegyeletből a barátom emléke iránt a kert egyik sarkába földeltem el és egy rózsabokrot ültettem föléje.

Next

/
Oldalképek
Tartalom