Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 57. szám

Esztergom. 1914.

Csütörtök, julius 16.

XXXVI. évfolyam. 57. szám.

POUT! HR lés TflRSFIDfíLMILfíR

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK. TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

FŐMUNKATÁRSAK:

DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ

LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS :

LAISZKY JÁNOS

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTER SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Néhány szó.

Monumentális paloták épülnek a nagyszerű kultúra örök dicsőségére ; az emberi művelődés megteremtette a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség aranyeszméjének fenséges irányelveit s vezérirányait — s mig egyrészt a kulturkebel át van hatva ezek nemes nagyszerűségétől, másrészt nem átall hódolni a sötét butaságnak, — olaszpengét fogván — civil vagy nem civil kezébe.

Ezer bajban sinylődik — speciálisan magyar és beteg társadalmunk ! Annyi kórtünet jellemzi társadalmunk beteg testét, mint a gyilkos tuberkulózissal küzdő szerencsétlen halandót, ki életének véghörgésit éli. S ahelyett, hogy — mint szokták mondani — kézzel-láb- bal kapálóznánk a jelentkező

„Esztßhgom és Vidéke“ tárcája. Álmok útján.

Álmodozó szívvel, édes reménységgel Járom az életnek hosszú országútját,

Bátran szembe nézek akadállyal, vésszel Ingadozó sajkám erős kezek tartják.

Nem kisértik lelkem bűnös szenvedélyek, Nem kell az életnek külső dísze, fénye,

Ha belső tartalma nincsen az értéknek Mit ér a pompának üres semmisége.

— Kedéllyel a szívben, dallal a lélekben, Mosollyal az arcon úgy megyek előre, Körülöttem nyüzsög minden az életben S céltalanul fut a sok esztelen, dőre.

Én meg csak egyedül a magam ösvényén Boldog álmodással járok a világba,

És amit álmodok — a nagy — nagy földtekén Mintha minden álom valósággá válna.

Mintha a gyermekkor minden boldogsága Egy-egy röpke percre vissza-vissza térne, Mintha kisértene régmúlt idők árnya, Vesztett üdvök kéje, csillogó reménye.

Lemondok mindenről boldog megnyugvással S dallal a lelkemben hogyha jő az óra, Pihenőre térek örök nyughelyemre Én, az örök álmok, örök álmodója . . .

F'ikö Sándor.

s idült társadalmi veszedelmek ellen, — még ütünk önmagunkon, még piszkitjuk önmagunkat: nehogy megujhodva, megtisztulva egy szebb jövőre ébredjünk . . .

Nem akarok a párbajról, a társadalmi ferdeség e szomorú és nevetséges kinövéséről e helyütt értekezni, veszem azonban azt a bátorságot, hogy felhívjam az egész társadalom figyelmét — annak tarthatatlanságára ! A társadalom kötelessége, hogy minden megengedhető eszközzel szorítsa a „delikvenseket“, — felmerült nézeteltéréseiknek golyó s penge nélküli elintézésére.

Ha valakit megsértünk, elemi kötelességünk bocsánatot kérni. A sértett pedig nem kaphat szebb elégtételt, mintha sértője elnézését, bocsánatát kéri. Ha a sértés fizikailag nyilatkozik

Rákócziné álma.

— Igaz történet. —

Irta : Farkas Ernőd.

II. Rákóczi Ferencné menyezetes ágyban, rózsaszínű selyempaplan alatt alszik, hófehér karjára támasztva a fejét, amelyen szétbomolva vastag, arany lepelként omlik el ezüst csillogásul, nagy, buzaszőke haja.

Arca fénylik, mint a leesett hó a holdsugárban. Keble lázasan piheg, meggypiros ajka néha megrándul, mint akinek a szivét hirtelen nagy fájdalom markolja meg.

Künt komor, fekete árnyat vetnek a házak a holdfénytől ezüstös földre, s az ősz zuzmaras lehelletétől lassan peregnek le a fonnyadt falevelek.

A szél panaszos zúgással vágtat a Kárpátok felől. Sóhajában egy nemzet fajdalma zokog. Suhogása mintha a Majthénynál ravatalra tett szabadsága kisértő szelleme volna. Ott kopog, ott járkál a varsói kolostor tetején, rázza, zörgeti az ablakokat, néha zokogó hangon szisszen föl:

— Most megy az én lelkem édes fiam, a nagy Rákóczi, a bujdosásba.

A fejedelemasszony nem hallja ezt. Selymes pillája lezárva, arcát betakarja az álom bársonyos szárnya.

meg, az az inzultáltat ne kényszerítse a társadalom elégtételvételre, hanem a krakéler po- fozkodót közösítse ki kebeléből, vagy szolgáltassa ki a törvény szigorának.

Igaz, hogy az embereknek egymásközti érintkezésében fontos és talán döntő szerep jut a temperamentumnak, de viszont többek között arra is való a kultúra, hogy a koronkint jelentkező kedelyállapotunkat megzabolázzuk s jámborabb, szeli- debb mederbe kényszerítsük — azaz : - uralkodjunk önmagunkon ! Akiken pedig a kultúra egyáltalán nem fog, továbbá, akiket talán az atavizmus tett a krakélertermészet gyászos tulajdonosaivá, azokat hívja fel a társadalom, hogy záros határidőn belül és saját — úgynevezett — jól felfogott érdekükben jelentkezzenek az idegen

Egy nagy tündérkertben jár ő: a szabad, szép Magyarországon !

De egyszerre valami borzasztót láthat, mert harmat teste megvonag- lik és összerándul. Karját fölemeli, s ajkán kétségbeesett sikoltás tör ki. Az iszonyat és rémület kiáltása ez.

Aztán felugrik a patyolat ágyban, s az ablakon beömlő holdsugárnál rémülten néz körül.

Komornája meghallja a sikoltást s ijedten fut be a szomszéd szobából.

—• Mi történt felséges asszonyom ? — kérdi dideregve.

A fejedelemasszony kezére támasztja forró homlokát, amelyen nagy gyöngycseppek fénylenek, s rekesztve, töredezve sóhajtja :

— Nem járt itt senki ?

— Egy lélek se felséges asszonyom.

— Lehetetlen, gyújts gyertyát s kutasd át a szobát.

— A komorna világot gyújt s átvizsgálja mind a két szobát, de sehol semmi nyom, hogy valaki ott járt volna.

A fejedelemasszony reszketve ül az ágyon s arca halálsápadt.

— Valami rosszat álmodott fenséges asszonyom ?

— Igen, rossz álom volt csupán. I

légiónál. Szállíttassanak el a kevésbé kulturált területekre, a hol krakélerkedvükben akár egy egész rendet vághatnak a vad törzsek között. Bár az a vérontás is megremegteti az igazán emberségesen érző emberi szivet, de az, — miután a szép szó mit sem ér, — indokolt, mert kulturmissziő.

Justus.

Puskaporszagú a levegő,

s véres napokról álmodunk a kettős monarchiában, a Habsburgok jogara alatt.

Az események, mint mindenütt, ahol vérpatak az eredőjük, rohamosan követik egymást. Ma már túl vagyunk azon a döbbenetén, mélységes felháborodáson és undoron, amelyet a szerajevói véres vasárnap keltett bennünk. Ma már megszűntünk megállani, magunkba

Egy ismeretlen férfi közeledett hozzám, kezében habzó billikumot tartott.

A komorna tágra nyílt szemmel bámult a fejedelemasszonyra.

— Mit akarhatott azzal a billikum- mal ? — kérdezte nagyot nyelve.

— Felém nyújtotta, hogy igyam belőle.

— Különös, — szólt rekedten a komorna.

— Én eltoltam magamtól, mert nem voltam szomjas s képzeld, az az ismeretlen, akinek most is előttem áll az arca, ismét felém nyújtotta, s fojtott hangon mondta:

— Igyál, ez az utolsó ital életedben.

A komorna mosolyogni próbált, de a hideg borzongatta.

A fejedelemasszony ragyogott az egészségtől, duzzadt a rózsás ifjúságtól, s ime a halál követe bejelenti érkezését.

— Ez az álom azt jelenti, hogy nemsokára meg fogok halni, — folytatta a fejedelemasszony.

— Ivott a billikumból fenséges asszonyom ?

— Nem; újra eltoltam magamtól, ijedtemben nagyot sikoltottam és felébredtem.

— Ha nem ivott belőle, akkor ez