Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 57. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. julius 16. mélyedni, kontemplálni — gementes et flentes — sírni és kezünket tördelni, hogy még igy is lehet és még ezek a fenevadak is számot tartanak az ember-névre ! Ma már azon sem tűnődünk könnyeink fátyolán keresztül, hogy milyen kegyetlen a sors, amely házasságuk tizennegyedik évfordulóján ragadja el oly rettenetes halállal azokat a házastársakat, akik a mai szerencsétlen házasságok idején annyira irigylendőén példás, szép, boldog^ és tiszta házaséletet éltek. És a spanyol etikett, mely még a kis árvákat is kitiltja a szüleik temetéséről, a halottas kápolnából, a fejlemények torlaszában és törtetésében éppen úgy kiszorul hamarosan gondolataink izzó kohójából, mint ahogy nem sokáig időzhetünk annál a tény- nél sem, hogy ezzel a katasztrófával mennyi belpolitikai épületállvány és hány régen kitervezett s régóta várt karrier dőlt romba. Ki foglalkoznék ma már azzal a ragyogó pillanattal, amelyben a halál reggelén a trónörökös a feleségét átölelve nézett le a verandáról a táj szépségében gyönyörködve s amikor Lanjus grófnő kötelességszerű- leg figyelmeztette a fenséges, a szívben és szeretetben is fenséges párt az indulásra, a férj valami olyast mondott: — Oly szép itt minden s mégis el kell menni! . . . Nem, odalent a Balkánon ma már nem szép semmi. És, úgy látszik, nekünk majd éppen azért kell — elmennünk. A quid nunc, az ami van, az álom azt jelenti, hogy soká, nagyon soká fog élni. Rákócziné mély, átható pillantást vetett a komornára, aztán tompa, fátyolozott hangon felelte: — Nem tudom mit jelent, de azt az embert, aki a billikumot nyújtotta, százezer emb&r közül is fel tudnám ismerni . . . Rákócziné ezután Párisba ment lakni. Az 1721-ik év nagy részét St. Cloudban, unokatestvére, az orleánsi hercegné közelében töltötte. Ősszel súlyos betegségbe esett. Unokatestvére, aki betegágya mellett virrasztóit, azt hitte, hogy vizibeteg- ségben szenved. De Rákócziné felgyógyult és Párisba költözött. A chesmidy-i kolostorban bérelt lakást, s amig azt rendbe hozták, fogadóba szállott. Egy napon hirtelen rosszullett, a pamlagra dőlt s udvarmestere, gróf Schlieben elhivatta a királyi család orvosát, a nagyhírű dr. Helvetiust. Az orvos belépett. Rákócziné ránézett ; meredt arcát halálos sápadtság öntötte el, ajka vonaglott, egész teste reszketett. Az orvos közelebb lépett. Rákócziné borzadva kuporodott össze, kezével eltakarta a szemét s úgy didergett, mintha jeges viz csurgóit volna a nyakába. ma mindenki előtt tudott dolog s mint ilyen hova-tovább kevesebbet foglalkoztatja az embereket a quid tuncnál, a közel jövő nagy kérdésénél. Annál a kérdésnél, hogy : mi lesz ? Mostanáig, ha aggasztó órákban néztünk a távol jövőbe, rémlátásként felötlött előttünk az a borzalmas kép, amelyben a sokat emlegetett szláv gyűrű készül megfojtani, összeroppantani a monarchiát. A támadást kezdi Szerbia. A monarchia szlavjai megtagadják az engedelmességet akkor, amikor vállhoz és állhoz emelt fegyverekből füstbokréták úsznak a levegőben. Ekkor társul a jugoszlávokhoz a latinságával hivalkodó Románia. S most jön rettenetes tömegerejével az orosz . . . Amióta a külpolitikai helyzet békés képe kínos hirtelenséggel megváltozott, szemünk a véres képet nem a messzeségben, hanem a legközelebbi jövő perspektívájában látja. Meglehet, megint elsimul minden. Tény azonban, hogy a háborús szörny nem halt meg, csak alszik. — De mi nem alszunk ! Dr. Helvey Lajos. Irodalmi levél. (Dr. Zalíéry Károly kéziratairól.) Mai levelünket a kiváló munka választékos forrásainak ismertetésével kezdjük. íme a következő Íróktól, költőktől és tudósoktól válogat: Abonyi Lajos, Arany János és László, Ábrányi Emil, Bajza József, Baksai Sándor, Ballagi Aladár és Mór, Baróti Szabó Dávid, Bán Aladár, BáAz orvos megfogta az üterét; a fejedelemasszony keze görcsösen rán- gatódzott. — Hideglelés, — szólt nyugodtan az orvos, aztán gyógyszert rendelt a betegnek. Amikor távozott, Rákócziné meredten bámult utána. Arcán lázrózsák gyultak ki, amiket hirtelen ismét letörölt a halálos sápadtság. Egész lénye iszonyú rémületet és megdöbbenést fejezett ki. Az udvarmester csodálkozva kérdezte, hogy miért ijedt meg annyira ettől az orvostól. — Ah Istenem — tördelte Rákócziné — ez az az ember, aki nekem Varsóban azt a billikumot nyújtotta. Az udvarmester mosolyt erőltetett az ajkára, bár maga is megdöbbent — Hogyan fenséges asszonyom, hiszen Helvetius sohase járt Varsóban ? — Ő volt, határozottan ő volt, akit álmomban láttam. A hangja, a járása, a beszéde, minden mozdulata ugyanaz. — Fenséged csak képzelődik — igyekezett megnyugtatni az udvarmester. — Biztosan tudom, hogy ő volt, azért borzadtam meg annyira tőle. Majd mosolyogva tette hozzá: — De legyen nyugodt, még nem fogok meghalni. nóczi József, Bársony István, Beöthy László és Zsolt, Bérezik Árpád, Berzsenyi Dániel, Czuczor Gergely, Csen- gery Antal, Csíky Gergely, Csuday Jenő, Dóczy Lajos, Dugonics András, Eötvös József, Faludi Ferenc, Fáy András, Ferenczy Zoltán, Ga- bányi Árpád, Garay János, Gárdonyi Géza, Gieszwein Sándor, Greguss Ágoston, Gyulai Pál, Herczeg Ferenc, Jókai Mór, Jósika Kálmán, Kazinczy Ferenc, Kemény Zsigmond, Kisfaludy Károly és Sándor, Kovács Pál, Kölcsey Ferenc, Lampérth Géza, Lehr Albert, Madách Imre, Margalits, Mikszáth Kálmán, Négyessy László, Ober- nyik Károly, Pallas nagy lexikon, Pázmány Péter, Petőfi Sándor, Platz Bonifác, Prohászka Ottokár, Rákosi Jenő és Viktor, Reviczky Gyula, Révai Miklós, Ruschek Antal, Salamon Ferenc, Sebők Imre, Simonyi Zsigmond, Somló Sándor, Sujánszky Antal, Sza- bolcska Mihály, Szalay László, Sza- lézi Értesítő, Szarvas Gábor, Szász Károly, Szent István Társulat Népiratai, Szentkláray Jenő, Szigeti József, Szigligeti Ede, Szily Kálmán, Torkos László, Tóth Ede, Béla és Kálmán, Vas Gereben, Váczy János, Váradi Antal, Verseghy Ferenc, Virág Benedek, Viszolajszky Károly és Vörösmarty Mihály. Tehát régi és uj nemzeti költőink, elsőrangú elbeszélőink, nagy nyelvmestereink, kiváló nyelvtudósaink és egyéb számottevő szakférfiúnk egész könyvtára. Ilyen nemes forrásokból csak üdítő kristályvíz fakad, ami jótékony nektár lesz irodalmunk mai mérgezett kutjai ellenében. Egyébként a tudós egyházi férfiúnak kezére járt a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, mely aranybányáit rendelkezésére bocsátotta. Tömérdek közmondás gyűjtemény, irodalomtörténeti mű, stilisz— Afelől teljesen nyugodt vagyok, — felelte az udvarmester. — Nem, nem fogok meghalni e betegségben, mert ez nem az a szoba amelyet álmomban láttam. Az udvarmester puszta képzelődésnek tartotta a fejedelemasszony álmát, s csak nevetett magában. Rákócziné 1722-ben beköltözött a chesmidy-i kolostorba. Amikor végig vezették lakosztályán s a hálószobájába lépett, iszonyodva sikoltott föl és borzadva tán- torodott vissza. Az udvarmester, aki a szobákat mutogatta neki, megdöbbenve ugrott hozzá. A fejedelemasszony szédült, tá- molygott s a szoba falához tántorgott. Az udvarmester megkapta, mert azt hitte, hogy hirtelen ájulás fogta el. — Mitől rémült meg igy fenséges asszonyom ? — kérdezte a gróf, amikor látta, hogy Rákócziné szinte szoborrá kövült. — E szobából nem jövök ki élve nyögte elhalóan a fejedelemasszony s a lelkén végigsüvöltő hidegtől szép fehér fogsora erősen vacogott. —■ Ugyan miért ? — álmélkodott a gróf. — Mert ez az a szoba, ahol Varsóban az utolsó italt nyújtották nekem. — Ez csak újabb képzelődés — válaszolt a gróf. — Tudom, tudom, hogy itt fogok tika, poétika, sőt lélektan é s logika gyarapította még a szerző kincstárát. Fraknói Vilmos történettudósunk ajánlotta először a nagybecsű műveket a Franklin Társulatnak. Ez azonban nem igen mert belevágni egy oly mű kiadásába, melyet egy Don Bosco áldozópapja irt. A Szent István-Tár- sulat most szedi a mutatóivet. Mikor ezt Zafféry Szentkereszten séta közben egyik ismerősének fölolvasta, néhány bucsus is figyelmesen hallgatta. A szemelvény befejezése után pedig igy szólott az egyik érdeklődő : — Adja el nekem kérem Főtisztelendő ur ezt a füzetet! Zafféry fölvilágosította a lelkes ügybarátot arról, hogy az egész könyv ötven ilyen Ívből készül. Azt is megrendeli ő és két társa. íme az első előfizetők ! Tudnunk kell azonban, hogy a tudós férfiú műve első ivét abból a tiszteletdijból törleszti, melyet Francia- országból küldtek neki. Ötszáz frankot áldoztak ugyanis hálájuk jeléül a li- sieuxi karmelita apácák, mert Zafféry világraszóló propagandát csinált a Gyermek Jézusról nevezett Teréz Nővér csodálatos érdemeinek, holott épen a tudós tartozott nekik hálával, hogy ily nagy kegyelem részesévé tették. Zafféry helyzetét egyébként a Királyok III. Könyvéből jellemezzük. Mikor Illés próféta Szarefta város kapuja elé érkezett, egy fát szedegető szegény, öreg asszonyt látott és attól egy falat kenyeret és kevés vizet kért. Az asszony ezt mondta : Él a te Urad Istened, nekem nincs kenyerem, csak annyi lisztecském a vederben, amennyi a markomba fér; kevés az olajom is a korsóban. Azért keresgélek egy kis fát, hogy azt megsüssem magamnak és fiamnak és ha megettük, meg is halhassunk. meghalni, — felelte Rákócziné s nagy világoskék szemének tükrén egy könnycsepp reszketett. De Rákócziné erőslelkű nő volt s néha maga is mosolygott azon, hogy ő is hisz az álmokban. Csak azért is elfoglalta azt a hálószobát a kolostorban. Alig egy-két hét múlva azonban hirtelen nagyon rosszul lett. Ismét Helvetiust hivták hozzá s ez egy nagy, metszett pohárban valami folyadékot nyújtott neki. Rákócziné hosszan nézett az orvosra, s arcán nagy, belső nyugtalanság látszott. A poharat elvette és kiitta. — Az utolsó italom e földön — sóhajtott föl elhalóan. Es még azon az estén, 1722 február 18.-án hét óra tájban hirtelen meghalt. Udvarmestere lesimitotta szép, szelíd homlokát, amelyen a halálküzdelem verejtéke gyöngyözött, s karját keresztbe fonva, szomorúan sóhajtotta : — Milyen igaza volt 1 így halt meg a nagy Rákóczi okos, diplomatalelkű s világszép hitvese. Tíz évvel előbb megálmodta a halálát s ott és úgy halt meg, ahogyan megálmodta.
