Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 56. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1914. julius 12.

ürés színház olyan szegénységi bizonyítvány városunk kultúrájáról (vagy kulturátlanságáról?) amely talán méltó volna Huta- szentlélek derék polgáraihoz, de semmikép sem illő Esztergomnak, magát intelligensnek tartó közönségéhez !

És gondoljuk el, hogy milyen keserű emlékekkel fog távozni a szezon végeztével a direktor és társulatának minden egyes tagja Esztergomból, ha a közönség részéről továbbra is azt a részvétlenséget fogják tapasztalni, amelyen a sziniévad eddig lefolyt részében ! Ezek a keserű emlékek bizonyára fel fognak elevenedni a színigazgató lelkében majd akkor mindig, amikor társulata nyári prog- rammját s Esztergomba elhozandó társulatát összeállítja. És hogy az ilyeténképpen összeállított programm és társulat nem lesz vájjon kedvünkre való, azt elképzelhetjük. Fő kép tehát ezért ne legyen úgy a jövőben, mint volt eddig:

Pártoljuk a színészeket!

—gó.

Az arató ünnepek történetéből.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! Ez a buzgó ima száll fel az egekbe sok

kentem szerepemből, mert velem született őszinteségemmel elszóltam magam :

— Budapestre.

— Miért utazik épen oda doktor ur ? — kérdezte az idősebbik leányzó.

— Mert ott lakom most.

Szünet. Nemsokára megszólal az

ifjabbik Wenzinger kisasszony:

— Nem értem, miért tréfál velünk folytonosan Brunner ur, hiszen a papa alaposan ismeri magát még Drezdából ?

— Igaza van Margarétának — veti közbe a karlszruhéi gyáros. — Nem is tagadhatja Brunner ur. Hiszen öt esztendő előtt a Vier Jahres- zeitenben laktunk egymás mellett öt napig. Egyesegyedül önnek köszönhetem, hogy a drezdai múzeumokat élveztem. Tehát miért nem tér vissza Lipcsébe ?

Már most nemcsak az érdekes helyzet, de az érdekesebb gyáros és a legérdekesebb hölgyek arra bátorítottak, hogy koccintsak velük. A tiroli vörösbor majd olyan erős, mint az egri bikavér. Tehát tüzesen válaszoltam :

— Azért utazom kérem most Budapestre kedves Wenzinger ur, mert a könyvtárakban dolgozom.

— És milyen művet ir édes Brunner ur ? — kérdezte mohón a gyémántos úrnő.

— Egyiptom művészettörténetén dolgozom nagyságos asszonyom.

— Ah, hiszen ez fenomenális téma Brunner ur! — jegyezte meg

millió keresztény ajkáról mindennap és a világ minden részén. Ezzel nemcsak azt fejezi ki a hivő, hogy a kenyeret tartja legszükségesebb táplálékának, hanem azt is, hogy a kenyérben Isten adományát látja. De nemcsak a keresztények tekintik isteni ajándéknak a kenyeret, hanem annak tartották már az ókor népei is sok ezer évvel ezelőtt.

Az ős ember nem ismerte a kenyeret, megette azt, amihez hozzájutott, a gyümölcsöt, a gyökeret stb. Igen sok nép amely a műveltség legalacsonyabb fokán áll, ma is csak igy szerzi élelmét s ha a növényvilág adományait már elfogyasztotta, kiegészíti éléstárát az állatvilágból. Vadászik, halászik, állatokat tart és tenyészt. S ha az egyik területet letarolta, szedi a sátorfáját és odább vonul. így élnek Afrika belsejében ma is. Délamerikában nem sokkal külömb az Orinoko mentén élő néptörzsek életmódja, nekik a Maurita nevű pálma ad lakást, kenyeret, ruhát sőt még italt is. De ezeknek a szabad törzseknek a száma mindinkább gyérül. Mert csakis ott van meg az ilyen nomád életnek a lehetősége, ahol annyi a gyümölcs és gyökérféle, hogy hogy azok egymagukban is biztosítják az .emberek megélhetését. De mihelyt a szabad termeszei ilyen ajándéka elégtelennek bizonyult, letelepedtek az emberek és iparkodtak, hogy olyan élelmiszerre tegyenek szert, amely tartósabb mint a

gyümölcs és a gyökérfélék és azoknál táplálóbb. Ilyen eleség a gabonafélék.

A gabonaféléket már 4—5 ezer évvel ezelőtt is termesztették az óegyiptomiak és a kínaiak. Az egyiptomiak Isis istennő ajándékának tartották, a régi görögök és rómaiak is istenek nevéhez fűzték. Természetes tehát, hogy mint isteni eredetű növényhez mindenféle vallásos czeremóniát fűztek.

Kínában ma is nagy szertartással jár a gabonaneműek elvetése. Egy bizonyos területen maga a császár szánt egy darabig, majd a hercegek és ministerek folytatják a szántást és vetést, mindenféle vallásos ének közepette. Ilyenkor az egész udvar egyszerű földmi- vesnek öltözik. A régi görögök és rómaiak is tartottak úgynevezett cerealekat, vagyis Ceres istennő tiszteletére ünnepeket rendeztek és áldozatokat mutattak be, hogy az istennő kegyeit megnyerjék, jó aratásuk legyen. Sokkal általánosabbak azonban a hálaadó ünnepek. Oegyiptomban négyezer évvel ezelőtt már évenkint 10 napig arató ünnepet tartottak Isis istennő tiszteletére. A régi klasz- szikus korban pedig a metage- itnia vidám > ünnepén zsenge gabonát és az első kenyeret áldpzták Apollónak mint napistennek, akinek a kenyeret köszönhették. Hálaadó istentiszteleteket tartottak a régi germánok is.

A kereszténység elterjedése

erős hangon Margaréta kisasszony, akinek nagyszerű farkasszemei voltak.

— És mikor készül el azzal a tanulmánnyal tisztelt professzor ur ? — vallatott az idősebbik nővér elég ünnepélyesen.

— Egy év múlva Brigitta kisasz- szony 1

A gyáros vállamra csap gyűrűs és anélkül is súlyos kezével, azután lelkesen így interpellál:

— Reményiem, hogy akkor meglátogat minket! De nem ám csak ígéri, mint öt év előtt Drezdában?

— Szívesen, — válaszoltam nyugodtan.

— Ez már beszéd ! Na most ide hallgasson édes Brúnó ur. Vegye tudomásul, hogy Margaréta erőnek erejével Egyiptomba szándékozik utazni, de csak szaktudós társaságában.

— És hány napig tart a tengeri utazás kedves Brunner? — kérdezte kedveskedve az úrnő.

— A tenger szeszélye szerint öt vagy hat napig.

— Éjjel-nappal ?

— Természetesen. Csak a nílusi gőzösök és dahabiják közlekednek nappal.

— Nem volna kedve édes Brúnó minket oda, mint bizalmas családi tag elkísérni ? — kérdezte a gyáros lelkendezve.

Mind a három hölgy kérdőjellé vált. A derű azonban azonnal borúvá vált, amint ezt válaszoltam :

— Sajnálom kérem, hogy a kedves Wenzinger-családot nem kisérhetem januárban Egyiptomba, mert akkor én már a házasélet országába utazom.

— Micsoda ? Megnősül Brunner ur ? — kérdi a hüledező gyáros. — És hol, ha szabad kérdeznem ?

— Ugy-e Budapesten ? — szólt bele ugyanakkor kelletlenül a gyá- rosné.

És magyar nőt vesz feleségül egy lipcsei tanár ? — rebegte Brigitta neheztelve.

— Konstatálom, hogy mindig fenomenális tervei vannak doktor urnák ! — nyilatkozott Margaréta pikánsan.

Ekkor véletlenül fölemelem balkezemet és négy éles szempár lövel egyszerre szerény jegygyűrűmre.

Nyomban befellegzett minden jókedv, terv és szó. Senkise gratulált. Wenzinger ur fizetett. Bágyadtan nyújtotta kezét távozásakor. A hölgyek harmonikusan összebiggyesztett arccal biccentették meg érdekes fejüket és eltűntek Humbold-szobájából.

Csak az a jóképű, kapucinushegyi, szalcburgi korcsmáros kacagott jóízűen, mert az egész komédiát végighallgatta. Én is vele nevettem különös kalandomon, mert az a jólelkű ember már öt év óta ismert és tudta ki vagyok.

Nem tudom, hogy a szalcburgi napilapok mit Írtak az esetről, de nem is érdekelt, mert másnap már Budapestre utaztam — mennyasszonyomhoz.

természetesen végét vetette az ilyen pogány ünnepeknek, mindazonáltal később is ünnepnek tartották az aratás befejezését. Gazda és aratómunkás egyaránt vidám volt s mindenféle ünnepélyt rendeztek. A mezőről vig zeneszó mellett vonultak be a faluba, buzakalászbol koszorút fontak s azt átnyújtották a gazdának verses jókívánságok kíséretében. A gazda viszont megvendégelte aratóit és velük együtt mulatott. Nagyon természetesen vidékenkint más és más népszokások alakultak ki az idők folyamán. Lényegében azonban mindenütt egyforma maradt az aratoünnep, mert mindenütt átadják a bu- zakalászból és mezei virágból font koszorút a gazdának, aki megvendégeli aratóit és áldomást iszik velük.

Sajnos, a modern haladás, mint sok mindent, arató-ünnepet is áldozatul követelte. Ma már sok helyen megszűnt a régi patriarchális jó viszony arató és gazda között. Pedig kár! A régi értékes népszokások megmentésén igen sokan fáradoztak. így az egyik balatoni fürdőtelepen, amelyet előkelő fővárosi és vidéki közönség látogat, a feledésbe menő arató-ünnepet elevenítette fel a község tevékeny olvasóköre, hogy a fővárosi közönségnek bemutassa, milyen volt a régi jó időkben az aratoünnep.

Az olvasókör tagjaiból huszonöt tagú csikós bandérium alakult, amelyet fekete diszma- gyar ruhában a kör elnöke vezetett, a kör tagjai szintén magyar ruhában, ökrös szekeren helyezkedtek el a magyar ruhás menyecskék és lányok között. Nem hiányzott még a cigány sem. Az egész társaság rezes banda hangjai mellett a grófi kastély elé vonult, hogy a grófnőnek átadja a buzako- szorut, aki azt igen szívesen fogadta.

Bár minél több gazdakör követné ezt a példát Eszter- gom-megyében is és megmentené a feledéstől ezt az ősrégi szép magyar szokást.

Gasda.

| Pósa bácsi meghalt.

A Budapesti lapok meglehetősen szűkszavúan parentálják el a „csengőbongó versikék“ édesszavú dalosát, aki épen úgy, mint Mikszáth Kálmán, negyvenéves irói működésének napfényében, az egész ország irodalomkedvelő közönségének ünneplése közben hunyta le örök álomra szemeit.

Nem tehetek róla, de engem elszomorít ez a szűkszavú nekrológ, mert a jó Pósa bácsi annyit min