Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 56. szám
1914. julius 12. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 denesetre megérdemelt volna az újságíróktól, egykori kollegáitól, hogy halála alkalmával a szokottnál melegebb hangon adózzanak működésének, emlékének. Nem akarok azonban pesszimista tanulságokat levonni Pósa esetéből, hiszen szomorú vigasztalása az minden közéleti férfiúnak, hogy érdemeit csak addig méltányolják, mig életben van s amíg valamit várnak tőle. Egy hónappal előbb az összes fővárosi iskolák tanulói ünnepelték őt, ma van-e gyászlobogó valamennyi fővárosi iskolán az ő halála alkalmából ? Engem több kedves emlék és igaz kegyelet fűzött az elhunyt jó Pósa bácsi személyéhez, mindazonáltal talán nem fog senki elfogultsággal vádolni, ha őt ma meleg szívvel, megértéssel és azzal a tisztelettel méltatom, amely megilleti őt minden magyar ember részéről. Kis gyermekkorom legkedvesebb és ma is szeretettel reprodukált olvasmányai az ő versei és Írásai voltak és ma már igazán vissza sem idézhető az a büszkeség, ami akkor eltöltött, midőn aranyos szívre valló üzenete megjelent hozzám, mint kis rövidnadrágos elemista diákhoz „Az én újságom“ szerkesztői üzenetei között. Később a sors keze úgy intézte, hogy az ő kedves szülőföldje tájéka, a napsugaras Balog, Rima és Sajó vidéke legyen első működési helyem, hol nem egy közeli rokonát ismertem meg személyesen és gyűjtöttem össze róla a legrokonszenvesebb impressziókat. A ringó buzavetéssel teli dombok aljában meghúzódó Nemesrad- nót barátságos apró nádfödeles házikói, melyek falait a barkó népművészet legszebb tulipánjai és oszlopos tornácai teszik érdekessé, á Balog vizében megfürdő kertecskék, a tiszta és tisztességtudó jó magyar nép környezetében gyűlt először dalra Pósa Lajos, kinek nevét ma már ismeri minden gyermek, kinek munkáit tanítja minden magyar tanító, kinek dalait zengi minden dalosajkú legény-leány széles e hazában. Ha minden egyéni vonatkozástól eltekintve, csak mint tanító akarnám méltatni Pósa működését és költészetét, hasábokat tölthetnék be egyes költeményeinek méltatásával, mint a melyek üde hangjukkal, törhetetlen hazafias szellemükkel, kitűnő szív és jellemképző erejükkel ma már nélkülözhetetlenek minden magyar iskolában. Pósa Lajos halála tehát nehezen pótolható gyásza elsősorban a magyar nemzeti iskolának, mely a hazafias érzést az ő műveinek segítségével oltja be legelsőbben, legköny- nyebben és legmaradandóbban a kicsiny, de fogékony gyermeki szivekbe. Téved azonban, aki Pósát csak gyermekköltőnek véli és megtagad tőle minden közösséget az irodalommal. Igaz, hogy Pósa nem tartozott azon ma divatos irók táborába, akik uj erkölcsöket hirdetnek, nemzetköziségre esküsznek, megvetik a magyaros versíormákat és akik az uj nyelvvel uj, de mérgezett levegőt is terjesztenek szét „a magyar ugaron.“ Pósa előtt még szent volt a magyarság, a magyar nép és a föld; ő még térdreborult az édesanya előtt, kiről Petőfit kivéve, senki sem dalolt szebben ; ő még imádságokat zengett az Istenhez és nem káromkodásokat, mint manapság divatos ! De aki a magyar költészetben a magyar nép szive dobogását keresi, aki a magyarság szépérzékét nemcsak a varrottasok, faragott fejfák, kapubálványok, tulipántos ládák meg debreceni szűrök ornamentikájában, hanem dalaiban és költészetében is felleli, az nem nélkülözheti Pósának, ennek a népből kimagaslott igazi magyar őserőnek műveit, melyek a magyar nyelv könnyedségét, világosságát, csengését, ritmusát minden esztétikai tanulmánynál élvezetesebben és szebben érzékeltetik. „Gondoljuk el, — Írja Nagy László, a neves gyermekpsicholo- gus, — mi volna akkor, ha Pósa költészete nem volna ? Mennyi örömmel, gyönyörűséggel, nemes hevü- léssel, tiszta vággyal volna kevesebb a csepp emberek világa, mennyi boldogsággal a családi élet, mennyi idealizmussal, hazafias lendülettel a felserdülő ifjúság, mennyi édes dallal a magyar nép s mennyi tartalommal, művészettel kevesebb a nemzeti irodalom! Szí'lök, pedagógusok s mi, az összes felnőttek, mélyedjünk el elménk rejtekeibe s keressük múltúnk örvényeit s azt fogjuk találni, hogy a múltból a legillatosabb berkeket s a legtisztább hangokat Pósának köszönhetjük. Tegyük hát frissen hantolt sírjára a kegyelet illatos rózsakoszorúját a magyar gyermekek, szülők, tanítók és az egész magyar nemzet nevében ! Hontor Imre. Közvéleményünk bögréi. Vili. Nagymamáink a nagyszünetről. Zamatos nyári gyümölcs mosolyog a rózsabokrétás ozsonna asztalon. Nagymamám szalonjában ünnepi hangulat uralkodik. — Kedves Kartársnőm ! — kezdte nyájasan az Elnök — nyolcadik bizalmas összejövetelünk egyúttal bu- csuzkodás. Hiszen a gyerekek jó aratása után, a mi négy dinasztiánk négy felé oszlik. Elmélkedjünk tehát a nagy vakáció nemes élvezeteiről. Mi az idén hajón Orsovára utazunk. Többen közülünk most először látják a fölséges dunai panorámákat, a a Mátyás királyra, sőt Rozgonyi Ci- cellére emlékeztető regényes várromokat. Ott van a világhódító rómaiakra emlékeztető dácia hadi ut, Tra- ján császár emléktáblájával. Kegyelettel tekintünk a legnagyobb magyarra Széchenyi István grófra emlékeztető Vaskapura, mely a mi derék Baross Gábor miniszterünk életébe került. Orsováról megszemléljük a kis rongyos Törökországot Adaká- lén, melyet nemrégiben egy szolga- biró okkupáit hazánk gyarapítására. Azután az érdekes Herkules fürdőn ütünk tanyát és a festői vidékben gyönyörködünk. Az egyik unokám kodakkal fegyverkezik. A másik természetrajzi gyűjtésre készül. így értékesítjük nagy vakációnkat szórakozással és némi hasznos foglalkozással. (Általános tetszés.) — Mi pedig kedves Társaság — szólt a második tagtárs — a ritka szép Tátrafüredre készülődünk. A Csorbató fenséges nyugalma, a Tarpatak örök elevensége épen úgy érdekel, mint az illatos fenyvesben barangolás. Persze megtekintjük Pop- rádot, a hatalmas aggteleki barlangot és a világhírű dobsinai jégcsodát. Ezek lesznek tehát a mi idei vakációnk üdítő állomásai. Az én leányom igen ügyes tájképfestő. Tehát uj témái akadnak. Az egyik unokám pedig ügyesen forgatja a tollat és igy apróbb útirajzokban örökíti meg élményeinket. Ilyenformán mi is Hungária oltárán áldozzuk föl szünidei költségeinket. (Éljenzés.) — A mi tervünk, Tisztelt Gyülekezet — szólt meg a harmadik tagtárs — a fölséges Balaton meglátogatása. Balaton-Földváron tanyázunk. Onnan rándulunk ki a nyugodt Ba- laton-Füredre, az élénk Lellére és a zajos Siófokra, mely a Balaton Nagymarosa. Elzarándokolunk Kisfaludy Sándor pompás regéinek szülőföldjére, Szigligetre, Csobáncra és Tátikárra. A regényes ormokon bizonyára valami szokatlanul kedves érzés fogad. Az unokáim nagyszerű úszók és tenniszezők és így eleget sportolhatnak az idei nagyaratás kimerítő fáradalmai után. Az egyik most érettségizett, a másik a szemináriumban buzgólkodott. Klerikusunknak remek, muzikális baritonja van. Sőt komponált már néhány ügyes zeneművet is. Legalább kölcsönös lesz az örömünk, ha valami jótékony célra közreműködnek, mert a maturáns kitünően szaval, sőt — amint tetszett már meggyőződni — ügyes és ötletes kabarépoéta is. Tehát mind a ketten csak diadalt arathatnak Esztergom nimbuszának. (Taps.) — Mi pedig Erdélybe készülünk, Tisztelt Hölgyeim — jelentette ki a negyedik elvtárs. — Megszállunk az érdekes Kolozsvárott. Megszemléljük Erdély kincses fővárosának minden nevezetességét. Fadrusz fölséges Mátyás lovasszobra előtt pedig csoport fényképet vétetünk magunkról. Tanulmányozzuk azután Erdély hires fürdőit is. A tordai-hasadéknak külön napot szentelünk, Jókai remek regényével kezünkben. A székely élet iránt szintén melegen érdeklődünk. Megnézzük Brassót is. De nem feledjük el Hunyadvárát sem, az ország legszebb várkastélyát, mely Hunyadi János halhatatlanságát hirdeti. A hol érdekes hímzett vagy varrottas kézimunkát látunk, ott ellesik unokáim az ősi magyar műipar titkait, hogy idehaza is nemesítsük otthonunkat a szinmagyar motívumokkal. Az én nővérem több erdélyi úri családdal ismerős és igy alkalmunk nyílik több régi családi kincstárt és hires kastélyt tanulmányozni. (Élénktetszés.) — A mi idei programmunk sókkal egyszerűbb lesz — végezte az ötödik aranyos nagymama. A vöm öccsének ugyanis Visegrádon remek villája és festői kertje van. Itt közelebb leszünk városunkhoz és székesfővárosunkhoz is. Tehát az ősi vár beszédes romjai alatt tartózkodunk, ahol a szabadságharc leghatalmasabb romja, a csöndes Görgey Artúr nyaral. Éesz ladikázás, fürdés, úszás, minden kedvező nap. Kirándulunk a szomszédos tájképek szemléletére Dömösre és Bogdányra. Sőt a szentendrei sziget Robinzonjait is meglátogatjuk hajón. Reményiem elfogadják, kérem azt a szerény indítványomat, hogy hetenkint értesítsük egymást szünidei élményeinkről ? (Taps.) Az Elnök helyesli a kedves indítványt, de azt is, hogy harmonikusan összebeszélés nélkül, mindnyájan hazánkban nyaralunk. Hiszen ez hazafias kötelességünk. Amit idehaza keresünk, azt nem illik külföldön elköltenünk. Kivétel azonban a külfölsli utazás, mely sohasem szokott olyan soká tartani, mint a rendszeres nyaralás. Tüntessünk tehát azok ellen, akik külföldi nyaralásukkal tüntetnek. Ha az a sok százezer magyar család idehaza nyaralna, több millióval gyarapodnának és fölvirágozhatnának elsőrendű fürdőink. Tehát értsék meg már most a rendszeresen külföldre aspiráló uraságok, hogy kiknek van igazuk ? Annak is örvendezek, hogy a szüneti tapasztalatokat társadalmunk javára gyü- mölcsöztetik itthon. És most váljunk el ezzel a szép szóval: Au revoir! A jegyzőkönyv hitelesítése után az Elnök ötszáz egyiptomi cigarettával honorálta az eddigi hivatalos működést és megígérte, hogy szünidei karavánvezetőjük lesz, tehát kedves lapunkat is üdvözöljük a szives pártfogásért — viszontlátásig a Titkár. Í TOLLHEGGYEL « ^ Reggeli moziképek. Sokan nem is képzelik, mennyi érdekes látnivaló akad kicsiny városkánk reggeli életmódján. Pedig bizony sok érdekes, színes kép tárul a kiváncsi szeme elé. Ha valaki például a lármás egyveleg barátja, az menjen a Hévviz- uccába, vagy Rákóczi-térre. No ott meg is bódulhat az ember a nagy lármától. Persze, hogy asszonyok itt is a főszereplők. Mások nem is lehetnek. Hangos pletykálgatás közben költögetik el drága férjuramék keservesen megizzadt garasait. Szegény férjek! Még csak ki se beszélhetik magukat ! A Marosi-sarkon egy elhízott falusi néne zöld mázos fazékban tejfelt árul. Sárgásbarna keszkenője me- nyecskésen van fejére kötve. Incselkedik is vele a firer úr. — Idesanyám, hogy a tejfő ? — Idesanyád ám a gyarmati kuruzsló, de nem én. Olyan öregnek nézek ki ? — No ! Isten neki! De hogy a tej fő ? A menyecske durcásan félrelöki a fejét. — Sehogy! Lassanként a Vörös előtt egybe- gyülnek a köpködő kaszinó törzsvendégei, akik terjedelmes szóharcok és hatalmas köpködések közepette vitatják meg a tegnapi eseményeket. Egyike-másika az „Országos Bagóélvező Társulat“ céhébe is tartozik. Kár, hogy fotográfiákkal nem szolgálhatunk. Túlnan a Simor-ucca felől megszólal a nélkülözhétetlen zongoraverkli. Szépen kicirkalmazott nótákkal kedveskedik az ő nyájas közönségének. A nótásláda állandó testőrei a szünidőt élvező ískolásfiúk és
